Az előző cikkünkben amellett érveltünk, hogy a korona idején a felelős szex fogalma kiterjed az alkalmi szex felfüggesztésére. Azt a célt, hogy az egy időben ellátásra szoruló betegek száma ne lépje túl az egészségügyi ellátóképességét, csupán ilyen jellegű, sok kényelmetlenséggel járó önkorlátozással tudjuk elérni. Azonban a cikkünk kapcsán kibontakozott beszélgetések miatt hozzá kell fűznünk a témához az állam felelősségének kérdését. – Czinege Ádám Balázs vendégcikke.

Ezért fizetem az adót?

Azt, hogy az egészségügyi ellátórendszer túlterhelődik-e, nagyon leegyszerűsítve az határozza meg, hogy mekkora a kapacitás. Másrészt pedig, hogy mennyien betegek egyszerre. Utóbbiról szólt elsősorban az előző cikk: hogy ennek a mérsékléséhez hogyan járulhatunk hozzá, miről szól ez a szoros kontaktok elkerülése vagy társas távolságtartás nevű stratégia.

Nyilván bizonyos kontaktszám elkerülhetetlen egy társadalom működéséhez. Ha mást nem veszünk, az orvosoknak és ápolóknak bizony dolgozniuk kell ahhoz, hogy egyáltalán legyen értelme egészségügyi kapacitásról beszélni. (Részletesen nem térek ki rá, de emellett még jónéhány olyan ágazat van, ami nem megoldható otthonról, internetből, így az élelmiszer-kereskedelem, a tömegközlekedés, az infrastrukturális rendszerek fizikai karbantartása stb. Gondoljunk csak arra, hogy az internetes rendeléseket egy futárnak ki is kell szállítani...)

Azonban a kapacitás mértéke nem egy természeti törvény. Az lényegében egy össztársadalmi ráfordítás eredménye, vagy érthetően fogalmazva: annyi van, amennyit „veszünk”.

Annyi orvos és ápoló lesz, ahányan úgy érzik, hogy elfogadhatóan (elviselhetően) megfizetik őket.

Annyi kórházi ágy lesz, amennyire elegendő pénz érkezik.

Annyi lélegeztetőgép lesz, amennyit kifizetnek, karbantartanak, lecserélnek.

Azt hiszem, teljesen érthető, hogy ha az önkorlátozásunkra felszólító hivatalos, félhivatalos és nem hivatalos üzenetek között egy ponton feltesszük a kérdést: ugyan, mi a kányáért fizetem én az adót, ha emellé ekkora plusz terhet kell most a nyakamba venni? Ha eddig viseltem a közterheket, akkor most mire föl ez a sok plusz teher? Hol is van az az egészségügyi kapacitás?

A nem-annyira-ideális állam

Aki a közelmúltban szerzett közvetlen vagy közvetett tapasztalatot a magyar egészségügyről, az tudja, hogy, finoman szólva, már csak a szentlélek tartja egyben – no meg az áldozatos munkát végző egészségügyi dolgozók sajnos nem olyan nagyon nagy tömege. Diszkrétek vagyunk, ha azt mondjuk: kórházba menni Magyarországon már a koronavírus előtt sem volt egy életbiztosítás. Erre zúdul rá egy járvány habnak a torta tetejére.

És valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy némi pénz lett volna két látványberuházás között, hogy az állam feljavítsa az esélyeinket.

Pártállásól függetlenül azt gondolom, hogy ér dühösnek és felháborodottnak lenni azért, mert nekünk, állampolgároknak kell önkorlátozni most – miközben az elmúltnyócévben semmi érdemi fejlesztés nem zajlott éppen abban a rendszerben, amit jelenleg óvni próbálnánk a túlterheléstől az önkorlátozásunkkal.

És ez azt is jelenti, hogy amikor a felelős szex fogalmát kiterjesztjük az alkalmi szex felfüggesztésére, akkor ér dühösnek és felháborodottnak lenni az egészségügy romokban heverése miatt.

Ér arra gondolni, hogy ha egy nagyon pöpec ellátórendszerünk lenne, akkor az alkalmi szex fejenkénti ideális mennyisége nem a nullához közelítene most, hanem esetleg a, mondjuk, kétheti egyhez.

És ér arra gondolni, hogy az állam, amikor nem vállalt felelősséget az egészségügyért, akkor aránytalanul sok elviselnivalót rótt ránk ebben a járványban.

Mennyire pöpec a nagyon pöpec?

Ha már eleget dühöngtünk jogos dühünkben, akkor kicsit továbbléphetünk a kérdésben. A „nagyon pöpec” egészségügy azért egy kicsit árnyalandó fogalom. A magyar államnál biztosan csak jobban érdemes csinálni ezt a dolgot, szóval, az nem is kérdés, hogy a mienknél létezik pöpecebb rendszer.

Ugyanakkor a legpöpecebb rendszer, ami hétköznapi helyzetben ésszerű, jó eséllyel ugyanúgy elégtelen az olyan rendkívüli helyzetben, mint amilyen a járvány. Nem lehet állandóan készenlétben lenni, vagy legföljebb azon az áron, hogy olyanná válunk, mint Alastor Rémszem Mordon (Mad-Eye Moody) a Harry Potterben, akit – vigyázat, spoiler! – a „lankadatlan éberség” sem óvott meg végül a haláltól.

Ez azt jelenti, hogy a nagyon pöpec sem tud annyira pöpec lenni, hogy simán „benyeljen” egy új vírus okozta járványt egy bizonyos súlyossági fok felett. Ha ez a helyzet kialakul, akkor mindenképp szükség van az állampolgárok önkorlátozására így vagy úgy, akármennyire is jól bánt az állam az egészségüggyel a járványt megelőző időszakban.

Nyilván könnyebb elviselni az új nehézségeket annak tudatában, hogy az állam mindent megtesz maga is (ami egyébként nem csak egy jól működő egészségügyet jelent, hanem például az idős, szegény, elesett vagy másként kiszolgáltatott emberekről való gondoskodást is), de ezek a nehézségek sohasem tudnak teljesen lenullázódni.

És ezzel kapcsolatban: egyrészt, ér dühösnek lenni erre a hülye koronavírusra. Különösen azért, mert neki ez nem fáj, lehet szidni az édesanyját-édesapját, vagy bármi, ami jólesik. Szabad megélni a dühöt.

Másrészt: a düh lehet a gyász egyik összetevője. Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, akkor a veszteség élménye gyásszal jár együtt. És bár lehet vagy inkább szokás a veszteségeket „jelentőség” szerint rangsorolni, hogy mondjuk az emberélet fontosabb (és épp erről szól az önkorlátozás, hogy emberéleteket mentsünk), attól még a „kevésbé jelentős” veszteség is veszteség, és a „kisebb” gyász is gyász.

Ha elveszítettünk most valami nagyon fontosat az életmódunkból, vagy azt a bizalmat a környezetünkben és a társadalomban, hogy egy bizonyos komfortszintet biztosít nekünk, akkor ezt ér meggyászolni.

Mert ez a veszteség, akármilyen „kicsi” vagy „nagy”, a miénk, a mi saját, személyes veszteségünk.

Czinege Ádám Balázs

Ha szükségét érzed, hogy beszélj egy szakemberrel a járvány idején a személyes gondjaidról, szükségleteidről, a Háttér Társaság fenntart információs és segélyvonalat, valamint csetet. A Háttér Társaság Információs Lelkisegély Szolgálata a járvány idején is fogadja a hívásokat. Minden este 6-tól 11-ig ingyenesen elérhető a vonal a 13737-es telefonszámról. Hétfőn és szerdán ugyanebben az időben a chat.hatter.hu oldalon keresztül cseten is lehet segítséget kérni; emailben pedig a lelkisegely@hatter.hu címen lehet a szolgálathoz fordulni. A Háttér Társaság Személyes Segítő Szolgálata pedig ingyenes – jelenleg kizárólag online – segítő beszélgetés-sorozatot nyújt LMBTQIA-embereknek és hozzátartozóiknak. A Lelkisegély skype-on is elérhető a "segelyvonal" néven.

 Kommentelés itt!