Egy tizennyolc éves lány vagyok Budapestről. Pont olyan, mint a Te lányod, édesanyád, testvéred. Minden barátom számára egyértelmű, ki is vagyok, pont ugyanúgy, mint akárkinek, akivel mindennapjaim során útjaink találkoznak. Lányként élek, lány vagyok az iskolában, lány vagyok a munkahelyemen, lány vagyok az utcán, és lány vagyok az otthonomban, a hálószobámban is. Most viszont elvették minden esélyemet attól, hogy valaha is normális életet éljek, egy számomra és környezetem számára már régen jelentéktelen ok miatt: életem első tizenhét évét fiúként éltem le, és XY kromoszómával rendelkezem.
Egy rendkívül értékes és szeretetre méltó vendégszerzőnk cikkét olvashatjátok.
Szüleim fiukként neveltek, és a szele sem ért el a külhoni ideológiáknak, amiknek most „automatikusan támogatójává váltam”. Mégis, különös érzések rabjává lettem már kisiskolásként. Azt éreztem, hogy lánynak kellene lennem, és hogy csak valami szörnyű félreértés folytán gondolnak az emberek fiúnak. Ennek ellenére undorodva vettem le magamról gyerekként az innen-onnan szerzett női ruhákat. Nem értettem, miért vágytam rá, hogy felvegyem őket, és örültem volna, ha a gondolata sem kísért ennek. Tudtam, hogy az iskolában mindenki nevetne rajtam, a szüleim pedig gusztustalannak gondolnának. Nem akartam csalódást okozni nekik, de magamnak sem, úgyhogy hallgattam, mint a sír, és mindent megtettem, hogy fiú maradjak. Valahol mélyen a lelkiismeretemben, a hittan és vallási nevelés lelkiismerete azt mondatta velem, nem helyes, ha egy fiú lánynak érzi magát.
Persze sokszor kérdezték tőlem, hogy honnan jönnek a transzneműek, miért gondolják szemlátomást egészséges fiúk, hogy valójában lányok, és fordítva. De főleg arra voltam kíváncsi, hogy velem miért történt mindez, hol volt a törés, a hatás, ami engem ilyenné tett. De minden erőfeszítésem ellenére, hogy megtudjam a választ, vagy egyedül, vagy szakember segítségével, máig sem tudom, ki adta a női részemet, vagy ki vette el a férfit. Látszólag örökké más voltam, de ezt az agyam egy része nem akarja elhinni, és egy hang mindig azt mondja, hogy semmi értelme ennek az egésznek. Mégis miért születne egy lány fiútestbe? Milyen trauma az, ami egy egészséges fiú önképét egy életre átváltoztatja, hogy az onnantól rögeszmésen lánynak hiszi magát? Ezek a kérdések nekem is ismeretlenek, és sokáig azok lesznek még. Mindenesetre nem akartam lány lenni, nem akartam, hogy ezek a furcsa gondolatok irányítsanak, nem akartam feltűnősködni, nem akartam gúny tárgya lenni.
Évekig küzdöttem, hogy valaki vagy valami gyógyítson ki ezekből az idegen érzésekből és gondolatokból. Nemcsak a pszichológus rendelőjében, de a templomban térdelve is reménykedtem, hogy véget érnek. Nem akartam én lány lenni. Vagyis inkább lány akartam lenni, nem pedig egy fiú, aki lánynak érzi magát. Csakhogy a furcsa vágy erősebb volt nálam, és kínzott időről időre, mindig visszatérve. Emlékeztetett rá, hogy lehet, hogy lány nem lehetek, de egészen fiú sem. Át fog hatni mindenképp az undor, úgyis az önutálat; viszolyogni fogok saját testemtől, cselekedeteimtől.
Bizony sokan vannak közülünk, akik hisznek Istenben, és hisznek abban is, hogy talán okkal lettek ilyenek. Hogy a teremtésben helye van a férfilelkű nőknek és nőlelkű férfiaknak. És miközben a kereszténység annyiszor tanít a feltétel nélkül szeretetről, ellenségeinkre vonatkozólag is, a hitközösségek gyakran kivetnek minket magukból. Rám is gyanakvó szemeket meresztenek már a hívek, és áldozni sem merek kimenni, mert tudom, hogy az atya, aki számomra is ugyanúgy nyilatkoztatja ki az Igét, visszautasítana, ha a szentségek bármelyikét akarnám magamhoz venni. De közben szerencsére egyre nyitottabbak a fiatalok, és a hittanórákra félelem nélkül mehetek el, mert tudom, hogy ott nem fognak bántani. Sosem értettem, miért lenne az a létezésem célja, hogy Istenért szenvedjek azzal, hogy egész életemben úgy érzem, rossz testben élek. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ne érdemelnénk ki mi is a kegyelmet, a megváltást, és ha mód van rá, hogy fájdalmainkat itt a földön enyhítsük, miért ne akarnánk megragadni a lehetőséget.
Végül nem tudtam tovább elviselni a testem és lelkem közötti ellentétet. Kiálltam barátaim és családom elé, és eleinte megrázva, sokszor sírva, majd később egyre magabiztosabban tudtam beszámolni a másságomról. Nem volt senki, aki megállíthatott volna, amikor barátaim elfogadását látva először életemben őszintén hinni kezdtem benne, hogy talán életem hátralevő részét boldogan, nőként élhetem majd le. Idővel családom is felismerte, hogy boldogabb vagyok lányként, és elkezdtek női néven szólítani. Viszolyogtak ugyan az átalakulásom gondolatától, de megértették, hogy ez lesz számomra a legjobb.
Ezek után egyre többször éreztem azt, hogy beteg ember vagyok. És sajnos a környezetem gyakran erősít rá erre az érzésre. Elég csak arra gondolni, hogy az átalakulásom megkezdése előtt pszichiáterhez is kellett mennem, hogy megállapítsa a betegségem diagnózisát. Néha, amikor az emberek valamiféle hóbortnak, szándékos uszításnak tekintik gondjaimat, kívánom, hogy inkább gondolják azt, beteg vagyok, mert így legalább bántásom értelmét vesztené. Sokan mondták, hogy számomra a gyógymód valójában az lenne, ha megtanulnék férfiként élni, és én mindenre hajlandó lettem volna ezért. De a szakemberek rendelőikben, akik azt ígérték, kigyógyítanak beteg hajlamaimból, rendre elrémítettek, ahogy módszereiket ideológiába csomagolva, félelmeimre alapozva lettek volna készek alkalmazni. Elrettentettek ígéreteik, technikáik, példáik, és végül arra jutottam, hogy a női oldalnak kellene nyernie. Az elfogadásnak, az önmegvalósításnak, és a ritka gyógyszereknek jött el az ideje. És a segítést nem kell ideológiába csavarni. Nem azért kezdtem el a kezelést, mert liberális vagyok, vagy mert ebben hiszek, hanem mert tudtam, hogy ez a lelki békém útja, és a hozzám hasonlóknak is ez az igazi segítség.
És nekem szerencsére van egy adottságom, amivel társaim nagy része nem rendelkezik: a hormonok hihetetlen gyorsasággal hatottak, és ahogy fokozatosan átformálták megjelenésemet, már szinte teljes egészében olyan vagyok külsőleg, mintha valóban lánynak születtem volna. Nincs mód rá, hogy elmondjam, mekkora megelégedéssel töltött el ez a metamorfózis. Hogy ez a folyamat, amit annyian gusztustalannak, a természet megcsúfolásának tartottak, mennyire magától értetődő, mennyire megnyugtató volt számomra, nem különböző attól, amit nehéz útról hazatérő vándor élhet át megpillantva rég nem látott otthonát. És nem csak számomra volt diadalmenet ez az út: barátaim, akik látták, hogyan találom meg magamat, majd hogyan válok külsőre is azzá, aki belül voltam, egy bámulatos kivirágzásnak lehettek tanúi, csodálatos testi-lelki újjászületésnek.
Sok barátra bukkantam ezen az úton, fiúkra, lányokra, hozzám hasonlókra is. Mert ahogy rájöttem, ki vagyok, és rendbe raktam az életemet, végre kész voltam mások őszinte barátságát befogadni. Mert előtte a testemmel való diszkomfort lehetetlenné tette, hogy a külvilággal összhangban legyek. Mikor úgy tűnhet, egy transznemű ember tranzíciója kizárólag a testi változásokról szól, valójában talán még hatalmasabb fejlődésen ment át gondolkodásom, lelki világom, mert kitisztult a kép, amit korábban félelmek, kétségek és önutálat homályosított el. Barátaim voltak az elsők, akik elfogadtak ilyennek, és sokan már akkor is teljesen lányként tekintettek rám, amikor külsőleg még bőven fiú voltam. Szinte mindőjüknek én voltam egyetlen transznemű ismerőse, és ez nem meglepő, mivel néhány ezer főnél nincs több hozzám hasonló ember Magyarországon. De így felmerül egy kérdés: tulajdonképpen honnan is tudnak rólunk az emberek?
Valószínűleg akármennyire is igyekszik az Olvasó, hogy megértse, min megyek keresztül, nem fogja tudni elképzelni, milyen lehet az embernek ilyen mértékben viszolyogni saját testétől, nemétől, szerepeitől, nevétől. És ezzel bizony könnyű visszaélni. Pellengérre állítanak minket, mint a nyugati romlottság mintáit, ritka, egzotikus vadállatokat, az emberi méltóság porba tiprásának mintáit. És ahogy ez a kis szöveg sem elég, hogy átadja az érzéseket minden igyekezet ellenére, a kis információmorzsák, amik eljutnak az emberekhez, pont elégnek bizonyulnak, hogy a kívánt hatást elérjék: undort, gyűlöletet. És a legtöbb embernek ennyi elég is, hogy a rólam alkotott véleményük előre megformált legyen, nekem pedig esélyem sincs elmenekülni ez elől.
És sajnos létezik egy másik, sokkal elterjedtebb forrás is, ahonnan főleg férfiak sokasága tudja meg, hogy léteznek transzneműek: a pornográfia. És bár amúgy is sok bírálat éri a pornográfiát, itt különösen érdemes nekem is szidalommal illetni: mert olyan mértékben felülképviselt parányi kisebbségünk itt, hogy a legtöbb ember kizárólag a fétisek és ízléstelen vágyak lencséjén keresztül fog minket látni: szexuális játékszernek, eszköznek, perverz félembernek, akiben a két nem csábító tulajdonságai ördögi módon keverednek. Barátaim tettek fel olyan kérdéseket és mondtak olyan megjegyzéseket, amik olyan mértékben álltak távol a valóságtól, hogy tudtam, ők bizony hozzám hasonló emberekről a lehető legrosszabb helyről értesültek. És ez egy elég komoly morális probléma, amiben a leszbikusokkal vállalunk szomorú osztályrészt. Mert míg jogot nem adnak, leköpnek, megvetnek minket, a transzneműeket ábrázoló pornográfiát hatalmas tömegek fogyasztják ezzel párhuzamosan, viszont perverz pillanataik alanyával a valódi szembesülést már képtelenek felvállalni. Vajon hány olyan férfivel fog engem is összehozni a sors, akik így értesültek létezésemről?
Elvégre most lányként élek. A szekrényemben blúzok, szoknyák sorakoznak, barátaim nagyrészt lányok, zavarba jövök, ha egy aranyos fiúval beszélgetek, és mindenhol női néven mutatkozok be. Aki csak találkozik velem, automatikusan lányként kezel, és soha egy kellemetlen pillanat nem származott ebből, se nekem, se a beszélgetőtársamnak. (kivéve persze igazoltatásnál) Mindezekkel együtt a női lét néhány árnyoldala is elért, főképp a közösségi médián zaklató fiúk formájában. Főleg ők szegezték nekem a kérdést, (ha transzneműségem ténye önmagában nem lett volna elég távozásukra) hogy milyen nemi szervvel rendelkezek. A mellett, hogy sosem hazudnék az igazságról, mindig megfogalmazódik bennem a gondolat: nem elég, ha én és párom tudja ezt? Bár sokszor viccelődnek az emberek azzal kapcsolatban, hogy már azt sem lehet tudni, hogy a hazavitt leányzó valóban „odalent” is leányzó-e, senki nincs, aki kitenné magát vagy partnerét ennek a traumának. Mi tudjuk a legjobban, hogy milyen sokk lenne egy férfinak ezzel szembesülnie, és hogy jó eséllyel mi lennénk azok, akik kárát vallanák az elhallgatásnak.
Miközben azt hiszik sokan, hogy mindenki, aki szivárvánnyal fémjelzi magát, a család és a társadalmi normák lebontásán munkálkodik, valójában én is családról álmodok, pont úgy, mint sok-sok tízen-huszonéves lány. Szerető férjről, közös otthonunkról, és gyerekekről, akik anyának hívnak. Én úgy akarom nevelni a gyermekeimet, ahogy bármelyik nő tenné, és ugyanazt a normát, vallást adnám át nekik, amit nekem átadtak. És ha valaki azt gondolja, hogy lehetetlen, hogy egy ilyen férfinak született nő, mint én, jó anyja legyen gyerekeknek, az jól gondolja. Ugyanis törvény akadályozza, hogy férjem legyen, amíg nemem férfi. Miközben a család értéke harsog annyi zugból, nekem sosem lehet családom, és ez legalább akkora fájdalmat okoz nekem is, mint bárkinek, aki akarata ellenére nem részesülhet a család örömeiben.
Sokan tették meg azt, hogy a kromoszómával, nemi szervvel dobálóztak, de én ezt nem fogom tenni. Iszonyú egyszerűen csak belegondolni, hogy teljesen olyan vagyok, mint bármelyik lány az országban, és semmi nincs, ami a mindennapi életben megkülönböztessen tőlük, de ennek ellenére azt a terhet kell viselnem, hogy valami számomra félresikerült akaratomon kívül. Miért kell embereknek engem megkülönböztetniük másoktól valami miatt, amit én sosem akarnék magam okán különbségnek feltenni? Olyan ez, mint valami borzalmas félreértés, aminek most egész jövőm áldozatul esik. Mi nem akarjuk kiteregetni a másságunkat senki előtt. Pont a csendes beépülés lenne az, ami számunkra a legmegnyugtatóbb valóság lenne. Hiszen mind megéltük az átalakulást, akik az utunkon elindultunk. Láttuk az emberek szemében az undort, haragot, meg nem értettséget, éreztük barátaink, családtagjaink elutasítását, és soha, de soha nem akarjuk ezt újra átélni. Nem akarjuk, hogy az emberek azt higgyék, mi kényszerítjük rájuk, hogy elfogadjanak minket. Nem akarjuk életünk legnagyobb küzdelmét nyilvánossá tenni, közszemlére téve hordozni.
Ha a törvény támogatói találkoznának velem, ők sem tudnák, hogy „ellenségükkel” állnak szemben. És bár ez számukra nagy hátrány lehet, én nem akarok senki ellensége lenni. Ha a törvény kiagyalóival állnék szembe, egyszerű lányként tudnám tőlük megkérdezni, hogy miért kellett ezt velünk megtenni. Megmutatnám nekik, hogy lám, ekkora a különbség, hogy még ők sem veszik észre. És a sok embernek, aki zsigerből elutasítana, pont így lesz alkalma rá, hogy pontosan tudja, hogy én vagyok, akit ismeretlenül rettegett és félt. Amikor igazán nem akarok mást, mint konfliktusok nélkül élni.
Végül egy kéréssel szeretnék fordulni mindenkihez, aki ezt olvassa; ha az egész szöveget nem is, legalább ezt itt érdemes átfutni. Ha olyan emberrel találkozol, aki hozzám hasonlóan személyijében születési nevét hordozza levehetetlen bélyegként, legalább Te ne bélyegezd őt meg. Ne hagyd, hogy a gyűlölet és az előítélet uralkodjon! Viselkedj úgy vele, ahogy azt az ő neme szerinti emberrel tennéd, és még ha fél is hangosan megköszönni, hálás lesz Neked, hogy segítetted őt nehéz útján legalább egy kicsikét.
Véleményem nem feltétlenül azonos bármilyen magyar transznemű vagy LMBT-szervezet, avagy általában véve a transzneműek véleményével.