Az utóbbi időben rendszeresen jelennek meg a médiában cikkek arról, hogy melyik alkotót épp melyik kisebbségi csoport támadja, csak mert az új művének negatív karaktere hozzájuk tartozik. Ilyenkor szinte mindig az első hozzászólások egyike, hogy "Tényleg csak ciszheteró fehér férfi lehet főgonosz?”. Alapvetően sokáig én is úgy gondoltam, hogy ez már a túltolt PC mintapéldája, de összefüggéseiben vizsgálva a kérdést azért árnyaltabb a kép. A szomorú az, hogy ez az árnyaltság a médiában nem jelenik meg.
Kisebbségek és a média
Ahhoz, hogy megértsük, mégis mi a probléma, kicsit más szemszögből kell megvizsgálni a kérdést. Arra keressük a választ, hogy egyes társadalmi csoportokra milyen hatással van a média-reprezentációjuk.
Minél kisebb és minél elszigeteltebb egy csoport, annál inkább a média róluk alkotott képe fogja formálni a társadalom képét is. Mint transzneműt, engem nyilván éppen a transzneműekről alkotott kép befolyásol a leginkább, ezért többnyire ezt a példát fogom hozni, de szinte bármely csoportra vonatkoztatható az állítás. Az emberek túlnyomó része nem ismer transzneműt, vagy nem tud róla, hogy ismer, így gyakorlatilag kizárólag a médiareprezentáció alakítja a közvéleményt. Más csoportoknál lehet, hogy az emberek többsége ismer legalább egy-két példát, azonban ilyenkor is kerülhet túlsúlyba a média hatása, és az adott egy-két emberről azt gondolhatják az ismerőseik, hogy ők a kivételek. (Nem egyszer hallottam emberek szájából a barátaikról, hogy “jó, hát Pista rendes cigány, de nem belőle kell kiindulni” vagy “nekem semmi bajom a Pistával, de a legtöbb meleg nem ilyen”, miközben valójában Pista az egyetlen érintett ismerőse.)
Ez azonban még nem jelenti, hogy tojáshéjon kellene járnia mindenkinek, aki kisebbségeket jelenít meg a médiában, csupán annyit, hogy ez óhatatlanul együtt jár egyfajta társadalmi felelősséggel. Bárki, aki filmet készít, könyvet ír, vagy más művészeti alkotást teremt, hatással van a társadalmi diskurzusra, és ezen keresztül egyének életére is. Ez a hatás pedig ritkán tud semleges lenni.
Amikor vétek hallgatni
Az egyik mód, ahogyan hatást gyakorolhatunk alkotóként, hogy teljesen kihagyjuk a műalkotásból a kisebbségeket.
Ha ez tendenciózusan megtörténik - és itt most határozottan nem egy-egy esetről, hanem tendenciáról beszélek! - akkor az adott csoportok láthatósága tovább csökken, és ha az adott kisebbség kellően kicsi vagy kellően elszigetelt, akkor ezzel a legfontosabb csatorna vész el, amin keresztül a társadalom megismerkedhet vele. Az embereknek pedig természetes reflexe az ismeretlentől való félelem, amire aztán kiválóan lehet szélsőséges politikai narratívákat építeni. Nem véletlen, hogy sok autoriter kormány próbálja aktívan ellehetetleníteni az LMBTQ-láthatóságot, hogy azután az így kialakult ismeretlentől való félelmet a saját hasznára fordítsa.
Érdemes még kiemelni azt az esetet, amikor egy kisebbség elsődleges médiareprezentációja a hírekben jelenik meg. A hírműsorok és újságok ugyanis aránytalanul többet foglalkoznak olyan esetekkel, amelyek félelemre adnak okot, mivel az jóval inkább felkelti a nézők figyelmét, így ha itt jelenik meg egy csoport, sokszor és következetesen ugyanabban a kontextusban, az idővel egy sztereotípia kialakulását is elősegíti. Például ennek a jelenségnek estek áldozatul Európában az arab és muszlim közösségek.
Ezért fontos, hogy legalább a műalkotásokban jelenjenek meg diverz karakterek. Ezzel együtt, néhány kivételtől eltekintve - erre mindjárt kitérek - kimondhatjuk, hogy
egy alkotónak nem kötelessége megjeleníteni minden vagy akár csak egy kisebbséget, de társadalmi szempontból felelősségteljes viselkedés, ha megteszi. Amikor mégis elvárható lehet ez, ha például egy nagyobb kiadó vagy filmstúdió eddig következetesen kerülte a témát. Ha a médiapiac jelentős részét birtokolja egy szervezet, akkor egymaga is képes elnyomni a kisebbségi reprezentációt a médiában, épp ezért a felelőssége is jóval nagyobb.
Elhasznált toposzok
A másik mód, ahogy hatást lehet gyakorolni az, ha megjelenítünk egy adott csoportot. Azonban ahhoz, hogy ennek pozitív hatása legyen - ne pedig negatív - érdemes figyelembe venni, hogy milyen módon hat az adott karakter megjelenítése az általa képviselt csoportra.
Alapvetően semmi baj nincs azzal, ha egy “nyunyóka” megjelenik a filmvásznon, hiszen a feminin meleg férfiak léteznek, és ugyanúgy szükségük van a láthatóságra a médián keresztül, mint maszkulin megjelenésű társaiknak. Probléma akkor áll elő, ha a filmvásznon évtizedeken keresztül minden egyes meleg karakter nyunyóka: affektál, rózsaszín inget hord, és pont fodrász a szakmája, mert akkor viszont ez a sztereotípia beépül az emberek meleg férfiakról alkotott képébe, és adott esetben szinte “elvárássá” válik velük szemben. (Emlékszünk még a kilencvenes évekre, amikor a melegekről alkotott képet gyakorlatilag a Szomszédok Oli úr karaktere határozta meg?)
A fenti egy olyan példa, ami nem démonizálja ugyan az adott csoportot, mégis komoly negatív hatása lehet egyének életére.
Egy másik hasonló példa: szinte minden, a mainstream médiában megjelenő transz ember elmondása szerint már gyerekkorában tudta, hogy a megélt neme ellentétes a biológiai nemével, és csak a megélt nemével ellentétes neműekhez vonzódik. Ez persze jelentős részben azért is van, mert a társadalom könnyebben fogad el egy transzneműt, ha ezzel a klasszikus transznarratívával lép elő: heteronormatív, és általában véve illeszkedik a nemekről alkotott bináris társadalmi képbe. Nem egy olyan transz embert ismerek, aki pontosan azért nem merte sokáig felvállalni önmagát, mert számára csak idősebb korában állt össze a kép, és elbizonytalanította, hogy lehet-e igazi transz nő úgy, hogy ő a nőkhöz (is) vonzódik, vagy egyik nemhez sem vonzódik igazán. (És csak 30-40 éves korára vált számára világossá, hogy az a furcsa frusztráció, ami végigkövette addig az életét, a nemi identitásából fakad.)
Tudatosan nem olyan példákkal kezdtem, ahol a megjelenített karakter negatív. A probléma gyökere ugyanis nem a negatív karakter ábrázolása, hanem az, amikor egy csoporttal kapcsolatban annyira tendenciózusan jelenik meg egy toposz, hogy aztán a való életben a csoporttal kapcsolatos sztereotípiává válik, és diszkriminációhoz vagy lelki problémákhoz vezet.
Ilyen túlhasználttá vált toposzból sok van, és kisebb-nagyobb problémákat idéznek elő. Csak néhány példa:
a fösvény zsidó bankár (csoda-e, hogy vevők az emberek a sorosozásra?),
a piti bűnöző cigány (aztán csodálkozunk, hogy az emberek bizalmatlanok a romákkal szemben),
a szervezett bűnöző olasz,
az agresszív fekete,
a pedofil meleg,
a karrierista, lelketlen leszbikus,
a perverz sorozatgyilkos crossdresser vagy transznemű.
A GLAAD kutatása alapján a TV műsorokban szereplő transz karakterek legalább 21 százaléka gyilkos, 20 százaléka prostituált, 40 százaléka pedig áldozat, akinek az esetek jelentős részében csak a holttestét látjuk. Összességében a kutatás a karakterek 54 százalékát találta problémásnak kisebbségi reprezentáció szempontjából, és mindössze 12 százalék bizonyult valósághű ábrázolásnak.
Ezek a gyakran ismétlődő toposzok óhatatlanul elterjednek a köztudatban, és sztereotípiákká, diszkriminációs alappá válnak, rombolják az adott csoport tagjainak az önértékelését. Alapvetően azért nem jó érv az, hogy “ez a toposz már régóta jelen van a művészetben, eddig miért nem volt baj?”, mert éppen az a gond, hogy már régóta és túlhasznált módon van jelen.
Éppen ezért nem lehet egy lapon említeni a Pszichót - ami az elsők között jelenített meg sorozatgyilkost, aki nőnek öltözik - egy olyan művel, ami ugyanezt a toposzt 2020-ban rángatja elő.
A méltóságért vívott harc
Felmerül tehát a kérdés, hogy mit tehet egy kisebbség, ha egy adott toposz már átlépett abba a fázisba, amikor túlreprezentáltsága folytán diszkriminációra alapot adó sztereotípiává vált.
Egy kevésbé marginalizált kisebbség képes lehet pusztán azzal ellensúlyozni a hatást, hogy számos új alkotásban jeleníti meg a csoportot más kontextusokban, akár szándékosan az adott sztereotípiának ellentmondó módon. Ez azonban a legtöbb esetben nem működik, mivel a kisebbség marginalizáltsága folytán nem jut olyan gazdasági lehetőségekhez és kapcsolati tőkéhez, ami ezt lehetővé tenné. Ilyenkor kezdik el azokat támadni, akik az adott toposz további ismétlésével mélyítik a problémát. Ráadásul mivel ilyenkor tipikusan már elmélyült frusztráció beszél az érintettekből, reakciójuk - teljesen érthető módon - akár túlzóvá is válhat. Ahelyett, hogy egy hosszú cikkben fejtenék ki, miért társadalmi felelőtlenség az adott karakter ábrázolása, szimplán a rasszizmus, homofóbia vagy transzfóbia vádjával illetik az alkotót, ami a megfelelő kontextus hiányában inkább visszatetszést eredményez, mintsem segítené az ügyet. (Hozzáteszem, sajnos ebben én sem vagyok vétlen, nekem is nehezemre esik sokszor egy ilyen vitában megőrizni a higgadtságomat, és különválasztani a szerző társadalmi hatását a személyétől.)
Az eddigi félreértésekre egy további réteg rakódik:
a média számára a valóság összetettségénél sokkal zengzetesebb egy olyan cikk, ami kontextus nélkül számol be arról, hogy egy adott kisebbség képviselői nekiestek egy szerzőnek vagy műnek. Adott esetben még azt sem említik meg az újságírók, hogy a probléma nem a karakter negatív szerepe, hanem sztereotíp mivolta.
Ilyenkor a kontextust nem ismerő olvasó joggal háborodik fel, de valójában nem azon, amit az adott csoport mond, hanem azon, amit ebből a média tálalt.
Olyan cikket is olvastam, ahol a szerző egyenesen a “transznemű lobbit” vádolta azzal, hogy "jóemberkedésből" politikai vagy gazdasági tőkét próbál kovácsolni. A tisztánlátás végett: a civil szervezetek nevetségesen alacsony összegekből kénytelenek gazdálkodni, az aktivisták pedig tipikusan érintettek vagy azok családtagjai. Az LMBTQ-szervezetek is adnak ki sajtóközleményeket, szerveznek összehangolt kampányokat, de ezek általában inkább a mérsékeltebb vonalat képviselik. A felháborodott kommentek és blogbejegyzések tipikusan nem egy szervezet átgondolt stratégiájának a részei, hanem a mindennapi nehézségekkel küzdő, az adott kisebbséghez tartozó emberek reakciói. Nem azért túlzóak, mert valamilyen narratívát próbálnak felépíteni, hanem azért, mert hatalmas mennyiségű frusztráció szabadul fel bennük.
Mindenesetre amikor ilyen gyakran ismételt és már károssá vált toposzok jelennek meg egy műben, ott továbbra is kérdéses marad az alkotó felelőssége. Számon lehet-e kérni egy írón, ha a történetében szereplő karaktereknek a társadalmi hatása negatív? Én azt gondolom, hogy valamilyen szinten igen, hiszen ezek az alkotások nem légüres térben születnek. Amíg nem feltétlenül kell régebbi műalkotásokat becsmérelni azért, mert abban a korban, amelyben születtek, még nem volt társadalmi tudatosság egy adott kérdésben, addig ha 2020-ban egy alkotás az adott társadalmi kontextusban közvetlen kárt okoz azáltal, hogy ráerősít meglévő sztereotípiákra, az igenis az alkotó felelőssége. Különösképpen igaz ez akkor, ha az alkotó a hírnevét az adott sztereotípia további erősítésére használja műalkotásának kontextusán kívül is.
Szintén kérdés, hogy elkülöníthető-e az alkotás művészi értéke attól a ténytől, hogy egy ilyen kontextusban született. Hosszútávon talán igen, de számomra kétséges, hogy egy olyan mű, ami annyira túlhasznált toposzokra épít, hogy annak már káros társadalmi hatása van, mennyire tekinthető újszerűnek. Képvisel-e művészi értéket egy olyan alkotás, ami már korábban unásig ismételt toposzokból építkezik?
Hogyan tovább?
Összefoglalva: nem, semmi baj nincs azzal, ha egy negatív karakter egy adott csoport tagja, azzal viszont van, ha egy már sztereotípiává és társadalmi problémává érett toposzt egy alkotó tovább használ, figyelmen kívül hagyva azt a társadalmi kontextust, amelybe az ő műve megérkezik. Azok után, hogy évtizedeken keresztül következetesen a transz karakterek túlnyomó többsége sorozatgyilkos volt), talán nem nagy kérés, hogy pár évig most ne pont sorozatgyilkos legyen a transznemű szereplő.
A többségi társadalomnak pedig azt kell megérteni, hogy amikor egy sztereotípiává érett toposz újra megjelenik egy műalkotásban, akkor az emberek életére van negatív hatással, akik teljes joggal róják fel ezt a szerzőnek. Ettől még nem lesz elfogadható, ha a szerző halálos fenyegetéseket kap - ettől én is mereven elhatárolódom -, de az igen, ha az érintett csoport tagjai véleményt nyilvánítanak, felhívják a figyelmet az őket ért valós sérelemre, és adott esetben véleménynyilvánításként akár bojkottot hirdetnek a szerző művei ellen. Ahogy Antoni Rita egy korábbi cikkében nagyon pontosan megfogalmazta: “A véleményszabadság egy kevésbé népszerű velejárója, hogy véleménye a másik embernek is van, és az övé is szabad.” Akinek nap mint nap meg kell küzdenie a média és a művészeti alkotások által felerősített sztereotípiák negatív hatásaival, annak igenis joga kell legyen arra, hogy felemelje a hangját azon kulturális termékek ellen, amelyeknek e sztereotípiák “köszönhetők”.
Nekünk, aktivistáknak pedig arra kell ügyelnünk, hogy tűpontosan fogalmazzuk meg a problémát, és ne csupán a rasszizmus, homofóbia vagy épp transzfóbia vádjával dobálózzunk. Ez ugyanis inkább visszatetszést kelt, és elősegítjük vele, hogy a média clickbait cikkekkel terelje el a valós üzenetet egy könnyen támadható szalmabáb irányába. Valójában nem az a cél, hogy ne jelenjenek meg soha olyan karakterek, amelyek egy csoporttal kapcsolatos sztereotípiára rájátszanak. Az viszont mindenképp fontos, hogy a különböző kisebbségek médiareprezentációja változatos legyen és valósághűen ábrázolja a csoport tagjait. Az sem kívánatos, hogy nyilvánosan megszégyenítsünk, megbélyegezzünk embereket, ehelyett inkább arra törekedjünk, hogy edukáljunk, adjuk értésükre, mi az a hatás, amit kiváltanak.
Amikor felhívjuk egy-egy alkotó figyelmét akár nyilvánosan is arra, hogy milyen társadalmi felelőssége van, akkor lesznek, akik értetlenkedve nézik, hogy ezt miért tesszük. Ez természetes, de nekik is el kell tudni magyarázni, hogy pontosan mi is a gond, ennek mi a társadalmi hatása, és miért nem jelenti ez azt, hogy a gonosz szereplő csak ciszheteró fehér férfi lehet.
Ördög Ivett