„De közben most tudtam meg egy negyedórája, hogy jó volt a
megérzésem, búzavirág!”
Ez a mondat egy, a Telex birtokába jutott hangfelvételen hangzott el, amelyben a budakalászi önkormányzat jegyzője fejtette ki, miért nem kíván felvenni egy meleg(nek vélt), de egyebként a munkaszerződésben foglaltakat tökéletesen teljesítő, jelentkezőt. Deák Ferenc, aki a 2011 Környezet- és Értékvédő Egyesület tagjaként jutott jegyzői pozíciójához, a hangfelvétel tanúsága szerint kifejti továbbá, hogy mondvacsinált okokkal kívánja a jelentkezőt elküldeni.
Amennyiben azt gondoljuk, hogy az ilyen történetek a mai Magyarországon kuriózumnak számítanak, komoly tévedés állapotában élünk. Ehhez hasonló beszélgetések, akar állami szerveknél, akar magáncégeknél napi szinten hangzanak el, azzal a különbséggel, hogy hangfelvételek nem készülnek róluk. Ugyan a magyar törvénykezés a szexuális orientáció, illetve identitás alapján történő diszkriminációt tiltja, a Telex felvétele tökéletesen megmutatja, hogy mennyire triviális ezeket a szabályokat kijátszani. Hiába az elméleti jogegyenlőség munkaerőpiaci szempontból, naivitás azt feltételezni, hogy a magyar munkaerőpiacon nincs diszkrimináció LMBTQ-közösséggel szemben.
A Telex felvétele erre tökéletes bizonyíték, de anekdotikus példák is akadnak bőven. A legnagyobb magyar transzcsoport moderátoraként tisztában vagyok azzal, hogy transzneműként Magyarországon az ember (egy-két szerencsés kivételtől eltekintve) csak nagy, nemzetközi cégek alkalmazottjaként kaphat munkát. Kizárólag ezen cégek rendelkeznek olyan, nemzetközi érvényű belső szabályozással, ami megengedi az LMBTQ-emberek alkalmazását. Persze egyetemi végzettséggel, különösen mérnöki vagy programozói pályán könnyebb dolga van egy szexuális vagy nemi kisebbségbe tartozó embernek, de ezen szakembereket is elsősorban nagy, nemzetközi cégek alkalmazzák. Végzettség hiányában az ember helyzete korlátozott, hiszen ahol nincs IKEA, McDonald’s vagy H&M, ott gyakorlatilag lehetetlen úgy munkát találni, hogy valaki transznemű, vagy tudni lehet a melegségéről. A transznemű vagy meleg munkakeresés realitása a Telex-hangfelvétellel, a mondvacsinált elutasító indokokkal, a munkahelyi diszkriminációval es a kiszolgáltatottsággal jellemezhető.
Erre kiváló példa többek között az, hogy míg Amerikában a transzneműek Trump által történő kitiltása a hadseregből nagy felháborodást váltott ki (az elnök nem tudta elképzelését teljesen keresztülvinni es erre nem is lesz már lehetősége), addig Magyarországon a transzneműeket automatikusan pszichológiailag alkalmatlannak nyilvánítják a rendőrségnél, tűzoltóságnál, illetve a hadseregben. Nem nehéz elképzelni, hogy amennyiben egy álláskeresőről kiderül, hogy meleg, ugyanilyen típusú „pszichológiai alkalmatlanság” merül fel. Mindez annak ellenére, hogy a 888.hu állításával ellentétben a WHO pont hogy kimondta 2019-ben, hogy a transzneműség nem pszichológiai rendellenesség – a homoszexualitásról pedig ugyanezt évtizedekkel ezelőtt.
Az LMBTQ-emberek munkaerőpiaci realitása tehát, különösen a többséget kitevő, piacképes egyetemi diplomával nem rendelkező emberek körében az, hogy közép- és kelet-európai országokban munkalehetőségeket elsősorban nagy, nyugati multicégek biztosítanak.
Nem egyszer érveltem emellett több nyugati intellektuális és politikai csoportban. Az ottani olvasók többsége számára ez megfontolandó újdonságnak bizonyult annak ellenére is, hogy nyugaton a multicégeket folytonosan éri jogos kritika. Ennek oka, hogy ezek a cégek az LMBTQ-embereket, illetve a Pride-eseményeket gyakran marketingcélokra használják, miközben a világ más pontjain homo- és transzfób rezsimekkel működnek együtt, illetve kiszolgáltatott munkaerőt használnak ki gazdasági céljaik elérése érdekében.
Azonban ez a kritika egy az egyben, a helyi viszonyok figyelmen kívül hagyásával nem ültethető át a magyar valóságba.
Hiába jelennek meg nagy számban cikkek és vélemények a baloldali értelmiség berkein belül arról, hogy a Magyarországon is egyre inkább tapasztalható „szivárványos kapitalizmus” káros az LMBTQ-emberek elfogadottsága szempontjából – legyen szó a Budapest Pride-on felvonuló (egyébként látványosan kevés) nyugati cégről, vagy a Coca Cola azonos nemű párokat megjelentető kampányáról.
Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a multicégek pozitív szerepét az LMBTQ-emberek munkaerőpiaci érvényesülésének szempontjából.
Ennek fényében egy ismert baloldali újságíró azon szösszenete, ami lényegében azzal a konklúzióval foglalható össze, miszerint a transzneműeknek nem kellene örülniük annak, hogy multicégek kiállnak a jogaikért, különösen furcsának hat. Mint baloldali aktivistának, a szerzőnek tisztában kellene lennie a magyar transzneműek munkaerőpiaci helyzetével. Ugyanezen szöveg apropóján a baloldali blogger kommentben azt is kifejti, hogy „attól, hogy valaki transz, vagy meleg, vagy fekete, még nem lesz elnyomott”, tökéletesen érzékeltetvén, hogy mennyire nincs tisztában akár a magyar, akár a nemzetközi helyzettel.
Hasonlóan komikusan hat a PS Magazin „Szivárványkapitalizmus” című 2019-es cikke, amelyben a szerző kifejti, hogy a multicégek kiállása az LMBTQ közösség mellett negatív következményekkel járhat, többek között a „ténylegesen Pride-tudatos cégektől vonják el a vásárlókat”. Az persze nem derül ki, hogy hol találhatóak a ténylegesen „Pride-tudatos” cégek, de jól látható, hogy mindkét esetben alapvetően félreértik a szerzők a multicégek szerepét. Nem a néhány évente történő „kiállás” a meghatározó, hanem az, hogy lényegében ezek a cégek biztosítják a magyar LMBTQ-közösség számára szinte az egyetlen bevételi forrást. A PM Magazin sem azt írja, hogy „ne dolgozz nagy cégnél”, hanem hogy „ne vásárolj tőlük és ne dőlj be a szivárványos maszlagnak”. Ahhoz persze nem kellenek különösebben mély gazdasági ismeretek, hogy belássuk, hogy egy esetleges ehhez hasonló kampány katasztrofális következményekkel járna az LMBTQ-közösség számára. Azt hozzá kell tenni azonban, hogy a PM Magazin „urban lifestyle” magazinként határozza meg önmagát, így a szerkesztőségnek nagy valószínűséggel kevés elképzelése van a nem annyira tehetős queer emberek mindennapjairól. Az maga a magyar abszurd, hogy ehhez hasonló orgánumok és szerzők határozzák meg, fűtött budapesti szerkesztőségek buborékjaiból, hogy mit kell gondolni a társadalmi felelősségről, illetve a queer valóságról.
Nem csak az LMBTQ-közösség
Nem csak az LMBTQ közösség tapasztalhat hasonló helyzetet a munkaerőpiacon. Anekdotikus, illetve konkrét példák is bizonyítják, hogy
a nők is nagyobb eséllyel jutnak szakmailag előre olyan cégeknél, amelyeknek van nemzetközileg többé-kevésbé betartott diszkrimináció-, illetve szexizmusellenes belső szabályzatuk.
Míg a magyar politikában Szaúdi-Arábiához hasonló viszonyok mutatkoznak női reprezentáció terén, addig a Magyar Telekomnál (ami egy német cég), egy nő, Szabó Melinda tölti be a kereskedelmi vezérigazgató-helyettes szerepét. Ugyanez elmondható pl. a SPAR Magyarországról, a Shell Hungary Zrt.-ről, ahol Heiszler Gabriella és Istenesné Solti Andrea Erika személyében női ügyvezető igazgatók ülnek.
Anekdotikus példa ugyan, de hasonló folyamat figyelhető meg a mérnöki és programozói területen is. Nemcsak a transzneműek aránya viszonylag magas az informatikusok között, de a nők száma is folyamatosan növekszik – nem úgy az alkalmazottak száma magyar cégeknél. Mérnök vagy programozó nőismerőseim rendszeresen elmondják, hogy kizárólag multicégek alkalmazzák őket. Míg a profitorientált, de valamennyire meritokratikus (a tehetséget, érdemet előtérbe helyező) cégek a hatékonyságot preferálják, addig
sok magyar cégben, illetve az állami szférában az ideológiai alapú, illetve diszkrimináción alapuló szempontok gyakran felülírják a meritokráciát és a hatékonyságot.
Ennek fényében nem meglepő a krónikus termelékenységi válság a magyar cégek esetében.
Nincs alternatíva
Visszatérve az eredeti problémához, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nyugati baloldali diskurzus kritikája a multicégekkel szemben – miszerint az LMBTQ-emberek melletti kiállás, vagy más, társadalmi problémákra adott progresszív megoldás melletti állásfoglalás álságos és kevés –, jogosnak is tekinthető. Az a pozíció viszont, amit a magyar baloldal értelmiségi, illetve újságírói háttere a kérdés kapcsán képvisel, igencsak problematikus és nehezen értelmezhető. A magyar helyzet specifikus attribútumaira, vagy az erősen szétszakadt magyar társadalom valóságára nem reflektálnak ezek a multiellenes kirohanások. Persze lehet a multik magyarországi tevékenységét kritizálni, azonban azt állítani, hogy a multik csak rontanak az LMBTQ-emberek helyzetén, egyszerűen a kognitív disszonanciához hasonlítható. Ezek a cégek jelentik az LMBTQ-közösség, különösen a transzneműek legmegbízhatóbb, illetve utóbbiak esetében az egyetlen útját a megélhetéshez.
Persze lehet amellett érvelni, hogy az egy eleve borzalmas helyzet, hogy egyes csoportoknak az egyebként is kizsákmányolásról hírhedt multicégekre kell támaszkodnia – azonban nincs alternatíva.
Egy esetleges kormányváltás sem feltétlenül vezetne el az LMBTQ-álláskeresők szempontjából a Kánaánhoz, ahogy a Fideszt Budakalászon legyőző 2011 Egyesület története is bizonyítja.
A társadalom ugyan egyre elfogadóbb, különösen a meleg es leszbikus emberekkel szemben (a biszexuális és transz személyek elfogadása lassabb, ahogy nyugaton is), de a teljes esélyegyenlőségtől még nagyon távol állunk. Egy ilyen társadalomban, ahol a diszkriminációval szembeni jogi védelem üres maszlag, nem lehet gyors változásra számítani. Arról nem is beszélve, hogy egyedül a nagy, nemzetközi cégeknek van meg a hatalmuk és piaci biztonságuk ahhoz, hogy Magyarországon a Coca Cola reklámkampányhoz hasonló kampányokat végigvigyenek.
Értelmiségi arrogancia
Mindennek fényében igencsak érdekes azt látni, hogy mennyire nem érdekli a magyar baloldalt az LMBTQ-emberek, vagy akár a nők es romák, illetve más kisebbségi csoportok gazdasági helyzete.
A szivárványkapitalizmus csak elméleti, „akadémiai”, morális síkon kerül elemzésre, a nagyvállalatok konkrét gazdasági hatása ezekre a csoportokra magyar kontextusban kimarad a diskurzusból.
Persze nem azt állítom, hogy ne lehetne a szivárványkapitalizmust kritizálni, azonban muszáj a problémát komplexen, a helyi viszonyokat figyelembe véve leírni. Nem lehet a nyugati diskurzusokat egy az egyben átvenni. Ennek hiányában az olvasóknak, akár LMBTQ-olvasóknak úgy tűnhet, hogy az emberek megélhetése, konkrét tapasztalata, jóléte nem számít, a jelenségeknek csak a morális, illetve bölcsészettudományok számára releváns elemei érdemesek arra, hogy foglalkozzunk velük. Arról nem is beszelve, hogy egy olyan helyzet áll elő, amelyben jó körülmények közt elő, buborékokból beszélő, saját pozíciójukra nem reflektáló gondolkodók és újságírók határozzák meg, hogy mit kell egy adott kérdésről gondolnia az érintetteknek, anélkül, hogy az érintettek konkrét tapasztalatait figyelembe vennék (függetlenül attól, hogy baloldali kritikája a szivárványkapitalizmusnak megjelent queer szerzők tollából is, de ezen szerzők ugyanúgy az anyagilag biztos háttérből érkező értelmiség csoportjából kerülnek ki).
Ezt az attitűdöt, ami „fentről” mondja meg a „lentieknek”, hogy mit kell gondolni, le lehet írni „értelmiségi arroganciaként” is. Ennek az attitűdnek ugyanúgy szerepe van a Fidesz politikai sikereiben ( hiszen ők sokszor antiintellektuális protest-narratívákat használnak), illetve abban, hogy nem alakult ki olyan közbeszéd, amelyben a problémák gyakorlatiasan, a valóságot pontosan leíró módon jelennek meg.
Muszta Cecília
U. i.: A szerző ugyanúgy budapesti származású, buborékban elő, bizonyos szintig stabil hátterű, többdiplomás értelmiségi, mint azok, akiket egyes pontokon kritizál. A különbség leginkább a reflexió.