Otthonszülés, szenvedés, halott kisbaba, kínzó fájdalmak, gyász...és még sorolhatnám, hogy mennyi mindent tár elénk Mundruczó Kornél legújabb, és eddigi legmeghökkentőbb alkotása a Pieces of a Woman.
Izgatottan vártam a film megjelenését, mivel egy korábbi Mundruczó alkotás, a Delta, már elnyerte a tetszésem. Hogy miért? Egy nem mindennapi film, tabu témát feldolgozva egy zenész művész főszerepléséve, aki nem más, mint Lajkó Félix. A Pieces of a Woman-től is hasonló élményt vártam, mondhatni hagytam magam meglepni, ugyanis semmilyen előzetest trailert vagy véleményt nem olvastam róla. Az igazat megvallva, semmit sem tudtam a filmről, mielőtt egy késő szerda este leültem megnézni.
Valószínűleg mindenkinek egyedi az élménye a művel kapcsolatban, néhányan személyes vonatkozást fedezünk fel benne, egyesek kuriózumként nézik az otthonszülés folyamatát a képernyőn, míg másoknak nem nyerte el a tetszését az egész történet és annak képi manifesztálódása. Számomra, ennek a filmnek több a mondanivalója, az üzenete és a hatása felém, mint nézőre, mint csupán egy vászonra vitt filmnek, amit karantén alatt unaloműzés céljából megnézek a Netflixen. A hasonló traumát átélt nőknek, ez nem csupán egy film, hanem egy forradalmi alkotás, ami a kőkemény valóságot egy valódi nő szemszögéből hitelesen bemutatja, a maga testi és lelki sebeivel együtt. Olyannyira hitelesen, hogy a forgatókönyvet író Wéber Kata saját tapasztalata alapján rótta a sorokat, melyeket a rendező bravúros módon keltett életre. Ez a csapatmunka, kettejük elhivatott alkotása teszi a művet különlegessé.
A film első 20 percében megtörténik a fő cselekmény, Martha (Vanessa Kirby) életet próbál adni első gyermekének, a saját otthonában, egy bába segítségével. Nézőként csak pislogunk, hogy most mi fog történni. Valahogy az az érzésünk, hogy ennek nem lesz jó vége. Főszereplőnk, Martha, az otthonszülés mellett döntött, ami számos előnnyel jár, de ott van a DE... mi van, HA,...ha a dolgok nem a terv szerint alakulnak. Ezt a “mi van, ha” komplikációk lépnek fel hipotézist tárja elénk a film, és azt, ami utána következik.
Véleményem szerint van még egy nagyon fontos mondanivalója az otthon szülős jelenetnek. Egy állapot, amire sokan nem asszociálnak a baba érkezésekor, hiszen mindenki főként az új élet érkezésére vár, háttérbe szorítva az anya helyzetét. Ez pedig nem más, mint a kiszolgáltatottság érzése. Egy szülő nő, ki van szolgáltatva és függ az őt körülvevő emberek szakértelmétől, segítségétől és empátiájától. A bizalom, ami az otthon szülés folyamata elején egy törést szenved, kulcsfontosságú lenne Martha esetében. Sajnos az általa választott bába cserben hagyja, telefonban közli a várandós párral, hogy valaki mást fog maga helyett küldeni. Igy Martha szinte magára marad, az első gyermekét várva, orbitális fájdalmak és rosszullétek közepette. Nem egy irigylésre méltó helyzet. Az események gyorsan zajlanak, a bába pánikol, valami nincs rendben, apuka hívjad a 911-et. Habár a mentők megérkeznek, és bennem, mint nézőben maradt még egy leheletnyi remény, hogy a kisbaba talán túléli az oxigénhiányt, egy drámai képvágás után folytatódik Martha küzdelme. Az intenzív fizikai fájdalmat és küzdelmet felváltja egy leírhatatlan és elképzelhetetlen lelki fájdalom, amit gyermeküket elvesztő és vetélést átélt nők nap mint nap megtapasztalnak.
Hogy ez milyen érzés? Számomra olyan volt, mintha tested és lelked egy kis darabját kivágnák és elvennék tőled, tudva, hogy többé nem kapod vissza. Kinek mekkora ez a darab, Martha esetében elég drasztikus a veszteség, mivel 9 hónapon keresztül benne növekedett a kislánya, aki az Ivette nevet kapta. Egy pillanatra még azt a csodát is megélte, hogy kislányát a kezében tarthatta, érezte az illatát, szerető puszit nyomott a homlokára, örömkönnyekben tört ki...és akkor vége mindennek. Ezt mind elvették tőle, egy hatalmas sötét űrt hagyva az életében, amely lassan, de biztosan darabjaira szedi szét a nőiségét, a családjával való kapcsolat, a mentális állapotát, az addig stabil párkapcsolat és mindenek felett azt a jövőképet, hogy anya lesz. Mondhatni, egy zombivá válik, sápadt és beesett lesz az arca, nem lehet vele kommunikálni, elhagyja magát, hosszú és monoton minden esemény körülötte. A gyógyulás folyamatát csak lassítják a terhesség utáni testi szimptómák, melyek folyamatosan emlékeztetik, arra, hogy mi történt.
A képekkel nem válogatott a rendező, látunk vért, könnyeket, öleléseket, szülés utáni bugyit, fájó melleket de legfőképpen érzelmeket. Elfojtott érzelmeket, melyekről a központi szereplő, Martha (Vanessa Kirby) nem beszél. Fájdalmának nem ad hangot, szinte a türelmünkkel játszva, csupán a film utolsó részében kapunk némi betekintést a szívét nyomó vaskos bánatnak. Végre kimondja, hogy semmi és senki nem tudja kompenzálni a veszteségért, és nincs az a pénz, büntetés, ami az elveszett gyereket visszahozhatná. Egy hangyányi megkönnyebbülést éreztem Martha nevében, mivel röviden, de néhány szóban legalább kifejezte, hogy mit jelentett neki ez a trauma. Igaz többet vártam, könnyekbe fulladt sikító hangokat, melyek a szíve mélyéről törnek a felszínre, kiszabadítva őt a kínok ketrecéből. Viszont a bírósági tárgyaláson ilyen jelenet nem volt. Utólag megértettem, hogy nem várhatjuk el egy szívbemarkoló veszteség után egy nőtől sem, hogy elmondja, mit érez, mert ezt nem lehet szavakba önteni. Szemlélőként magunkra maradunk, az érzések verbális megtestesítése egy titok marad számunkra, elzárva Marthában, így nem marad más, mint az, hogy együtt szenvedjünk vele.
Talán pont ez volt a célja a rendezőnek, hogy a néző fantáziájára bízza és ránk kényszerítse, azt, hogy képzeljük bele magunkat Martha helyébe. Magának a Marthat megformáló színésznőnek, Vanessa Kirbynek is egy kihívás volt a szerep, hiszen olyan élményt kellett megformálnia, amit ő maga személyesen nem élt át. A szerep hiteles megformálása érdekében, számos nővel beszélt, akik a filmben látott borzalmat átélték. Egyikőjük, Kelly, azt nyilatkozta, hogy bármit, amit a fejünkben elképzelünk, arról, hogy milyen rossz és szörnyű lehet a gyereked ilyen módon való elveszítései, a valóságban ez milliószor rosszabb.
A film végén egy szinte frissítő, reményt keltő és megújulást szimbolizáló jelenetet láthatunk, melyben Martha szó szerint tiszta vizet önt egy pohárba, a fehéren ragyogó konyhában, ami addig inkább egy nyomasztó szürke hatást keltett. A víz a megtisztulás, méregtelenítés, felfrissülés szimbóluma, amit egy méretes pohárból egy kortyban megiszik. Ezután kinyitja a hütő ajtaját, és megpillantja az almamagokból pislogó apró csírákat. Egyértelmű, hogy elérkeztünk a megújulás fázisához, melyhez nagyon rögös út vezetett. Egy olyan megújulás, amely önmagában egy újjászületést is elhoz, a csírák által szimbolizálva, melyek egy veszteségből lettek táplálva.
Akár azt is megkérdőjelezhetnénk, hogy valóban filmes kategóriába lenne-e célszerű a művet sorolni, avagy valami új zsánert sikerült Mundruczónak ezzel teremteni, amely inkább az élmény bemutatására fokuszál, és nem a néző szórakoztatására. Maga a rendező is azt nyilatkozta a “Pieces of a Woman Long Take Explained by Filmmakers” beszélgetésben, hogy élményt szeretett volna bemutatni, és nem filmet rendezni. Az író Wagner Éva pedig úgy fogalmazott ebben a beszélgetésben, hogy hangot szeretett volna adni azoknak a nőknek, aki hasonló élményt éltek át.
A Netflix filmes repertoárja nem bővelkedik hasonló mélységű filmekben, melyekben a fókusz teljes mértékben a női főszereplőre és az ő érzelmi kálváriájára van helyezve, olyan témát bemutatva, amely nők millióit érinti a múltban, a jelenben és a jövőben. A vetélés, a szülési komplikációk nem tartoznak azon az élmények közé, amelyekről lelkesen és bárkinek őszintén beszélünk. Ezt képernyőre vinni a maga valóságában, minden velejárójával, nem sok rendező és dráma- és forgatókönyvírós vállalta eddig. Ez számomra igen érdekes, hiszen manapság a magamutogatás világát éljük. Egyesek napi rendszerességgel posztolgatnak vidámnál vidámabb képeket a facebookon és instán, streamelnek, influenszerkednek és még ki tudja mit. Igény az van rá, de nem mindenre. Érdemes megemlíteni Chrissi Teigen nagy port kavaró intim social media posztját, amelyben publikussá tette, hogy elvesztette a kisbabáját terhessége középső szakaszában.
Ezt a fokú nyitottságot sokan dícsérték, mivel a vetélés egy igen gyakori tapasztalat a nők körében, mégis egy rejtélyként van kezelve. Mások viszont megszólták. Számos kommentelő a nemtetszését fejezte ki, mert “ilyet” ugyebár nem illik kitenni és megosztani másokkal. Sőt még talán beszélni sem illik róla, mert nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljünk, és ugyebár mit is mondhatnánk azoknak a nőknek, akik egy ilyen traumán keresztül mennek. Csak a szépet és a jót elfogadott megosztani, a többire nem vagyunk kíváncsiak. A boldog anyuka ezerrel posztolja a pár hetes babájáról profi fotográfussal készített képeket, talpig ünneplőbe öltözve, míg mások pedig otthon, titokban, gyászolják a sajátjuk elvesztését. Nekik a magány, az elfojtás, a veszteség és a titokban tartás onnantól kezdve az életük meghatárózója. Ki lenne erre kíváncsi? A Pieces of a Woman pont ezeket a nőket karolja fel, hallatja a hangjukat, nem hagyja, hogy ezek a történetek a süllyesztőben végezzék. Szükség van ilyen filmekre, szükség van arra, hogy a várandósság kudarcait is bemutassuk, nyersen, egy olyan nő szavaival, aki szintén mindezt átélte. Hiszek abban, hogy ezek a képsorok számos nőben mélyen fekvő sebeket nyitnak fel, melyek sok esetben a végleges gyógyulást hozhatják el, és azt üzenik, hogy nem vagy egyedül. Női életek, női sorsok, női élmények, hallani akarjuk a hangotok...
Szerző: Bozsó Lilla
Források: