A szexizmussal kapcsolatban az az egyik legnagyobb probléma, hogy sokakkal azért nem tudunk vitázni róla, mert előfordul, hogy ők maguk szexisták, de fogalmuk sincs róla, mit jelent a fogalom. Azt hiszik, a SZEX-hez van köze. De igazuk van-e? – Kovács Málna megosztja velünk személyes tapasztalatait életről és munkakeresésről nőként, valamint a SZEX és a SZEXIZMUS különbségéről.
Vasárnap este van. Titokban meglazított nadrágszíjak, decensen feszülő ingek között ülök, és határozottan érzem, ahogy forrósodik a hangulat. Végre lehet beszélgetni: félig üres borospoharakkal, jóllakottan gubbasztunk az üres tányérok fölött.
Ismerjük egymást, de akad néhány új arc, az egyik pont velem szemben. Ekkor még nem tudom, hogy percek múlva remegni fog a hangom, és sziszifuszi küzdelemnek érzem majd az egész vitát. Hogy talán bánni fogom, hogy felhoztam a témát. Előkerül a „társadalmi nem” kérdése, ahogyan az is, mennyire mélyen gyökerezik például nyelvhasználatunkban is a szexizmus. Ahogy azt a hazai gendernyelvészek is sokszor leírták: a kollégák vagy az igazgató szó hallatán a legtöbben kizárólag férfiakra gondolnak, nőkre meg vagy igen, vagy nem. Pedig ez a két szó elvileg mindkét nemre vonatkozik.
„Apró részlet, hát nem mindegy?” – visszhangzik most a szemben ülőtől, akit valószínűleg meglepek, amikor egy szexista sztereotípia hallatán – mindjárt egy másik szexista sztereotípiára durván rácáfolva – nő létemre hangosan ellenszegülök.
Ha szőrszálhasogatással vádolna, igaza lenne.
Tény, hogy én vagyok a legrosszabb címzett akkor is, ha a régen látott ismerős köszönés helyett azzal üdvözöl: És gyerek van-e már? Nem is annyira a kérdés a baj, inkább a válaszomat (Nincs gyerek) követő ráncok megjelenése a homlokán, miközben azt mondja: De hiszen egy korodbeli nő… Nem lennék meglepve, ha azt is hozzátenné: egyúttal egy két lábon járó szülőcsatorna is.
Dolgozni azért még szabad
Családi állapota? – Hajadon. – Van gyereke? – Nincs.
– Akkor folytathatjuk az állásinterjút – recsegi a fülembe egy férfi a vonal túlsó végén 2020 szeptemberében. Telefonos állásinterjún vagyok a járványidőszak azon szakaszában, amikor a munka nélkül maradt ember majdnem bármit elvállalna, amiért fizetnek. A leendő munkaadóm nem akar olyan nőt fölvenni, akit egy gyerek képzeletbeli lehetősége bármikor visszatarthat attól, hogy bemenjen dolgozni.
Ezzel a logikával akár abban is megegyezhetnénk, hogy ha nem vagyok férjnél, akkor nem eshetek teherbe például egy esős, koraesti programot követő tíz percben.Igaz, a fényképem alapján azt is megállapította, hogy szép vagyok. Mikor rákérdezek, ezt miből gondolja, akkor egy jó illatú, szolidan öltözött nő képét festi le nekem: egy tiszta körmű, odaadó teremtését, aki porcelán csészékben szolgál fel a kávét a galériába betérő műkedvelő férfiaknak. Beszélgetnie velük nem igazán kellene, azt majd ők egymás közt elintézik, mégiscsak valamiféle agymunkáról van szó.
Próbálom finoman jelezni, hogy a fenti kérdéseinek, megjegyzéseinek egyrészt nincs helye egy állásinterjún, másrészt messzemenően szexista a felfogása. Nem sokat érek vele. A legnagyobb eredményem az, hogy nem engem választ, sőt, ha tehetné, billogot nyomna a homlokomra „alkalmatlan” felirattal. De legalább megpróbáltam.
Amikor annak idején a jelentkezésemet elküldtem az álláshirdetésre, még nem az járt a fejemben, hogy majd egyszer ezt is megírom, de most a múlt szilánkjaiból próbálom összerakni széttört világom rendjét.
Úgynevezett „személyi asszisztens”
Tíz évvel ezelőtt futottam bele egy burkoltan szexmunkát kínáló hirdetésbe. Jelentkeztem is rá, hogy lássam, nem tévedek-e: biztosan azt várják-e a kizárólag fiatal, dekoratív nőkből álló jelöltektől, amit. Tényleg tárgyiasítják-e őket? Elhitetik-e velük, hogy kiskosztümben, szűk blúzban evidens, hogy kiszolgálniuk kell? A testüket és nem az agyukat kell dolgoztatniuk?
A jelenlegi gazdasági helyzetben is van, tíz éve pedig pláne volt az a pénz, amiért megéri független és dekoratív „személyi asszisztensként” dolgozni egy felsővezető mellett, és a nők között biztosan akad, aki talán még büszke is az így legitimált prostitúcióra.
Elmesélem, velem hogy volt.
A férfi munkaerőt keresett, hirdetést adott föl, fizetett is érte, majd az összes potenciális jelölttől nagy, egész alakos képet, és egy motivációs levelet kért. A hirdetésben nyolc órás bejelentett munkát, fiatal és dinamikus csapatot kínált, cserébe egy kedves és bevállalós nőt keresett. Megjelölte a feladatokat is: telefon- és levelezéskezelés, számlázás, néha egy kávé, valamint alkalmanként némi túlóra.
Tél volt. Az interjúra későn érkeztem, meleg nadrágban, csizmában.
– Csinosabban kellett volna – szólt rám a HR-es az ajtóban.
– Azért maradhatok? – kérdeztem én.
– Persze, de ez egy csinosan felöltözős munkakör – így megint a HR-es.
– Képzelem – mormoltam félhangosan.
Nyílt az ajtó, jöjjön be, szólt az asszisztens. Épp leültem volna, amikor megláttam a férfit. Hiányzott a felső fogsora.
– Maga modellkedik? – kérdezte a férfi.
– Én? Hát úgy nézek én ki? – kérdeztem, s rögtön azt is: Ön az ügyvezető, vagy csak castingol?
– Az ügyvezető vagyok – így a férfi, és sorolta, miként és hogyan, én meg csak néztem a jellegtelen barna műanyag poharat a feketéllő körmei alatt. Éppen olyan színű volt, mint a szájából kiálló csonkok.
– Meséljen magáról – kérte a férfi.
– Mesélek szívesen, de nem tiszta nekem ez a munkakör egészen, fejtse már ki, legyen szíves – tettem hozzá.
– Lesznek hajnalig tartó műszakok, vacsorák, ne egyek egyedül, és ha utazom, velem utazik, szép helyekre mennénk, hozom a gyereket is – folytatta volna, de elnevettem magam.
– Min mosolyog, kedves? – kérdezte.
– Az nem az én önéletrajzom, amit nézeget, válaszoltam. Fel sem pillantott, csak bámulta tovább egy másik nő önéletrajzát, én meg ismét szóltam, hiába nézi, az nem az enyém.
Erre fölcsattant, az asztalra csapott, felemelte a hangját, üvöltve nekem esett, míg én csak mosolyogtam tovább. Aztán én is az asztalra csaptam, és nevettem. Akkor megenyhült.
– Nem így szoktam ezt – mondta ekkor. Abban a székben rendszerint megrettent nők ülnek, akik nem szólnak, pláne nem szólnak vissza.
Ez nagy baj, gondoltam, hogy itt van ez a félelmetes, rémisztő alak, akitől sokan megijednek, sokakat sokkol. Vagy azért nem szólnak, mert kell nekik az állás.
Persze a magamfajta inkognitóban, tét nélkül próbálkozó versenyzőnek nagy a szája, főleg akkor, amikor világgá kürtöli a sztoriját. A helyzet az, hogy e sorok írásakor, 2021 májusában is két kattintással elérhető egy ismert álláskínáló oldal hirdetése, ami az ideális munkaerőről hasonlóan gyomorforgató, szexista módon nyilatkozik. A jelentkező csak nő lehet X és Y életkor között, és csak akkor jelentkezzen erre a gyanúsan jól fizető állásra, ha csinos és lelkes. Pontos részleteket szándékosan nem írok, de mivel piszkosul sok pénzt kínálnak, biztosan vannak rá jelentkezők.
És én ezeket a jelentkezőket egyáltalán nem hibáztatom. A hirdetőt viszont annál inkább.
Hiába küldenék két kurta sort a megadott e-mail-címre, miszerint ez az egész elképesztően szexista.
Hiába kérdeznék rá, miért nem tudna egy középkorú férfi időpontokat egyeztetni és fénymásolni az ügyvezetőnek.Aligha értenék, vagy vennék komolyan a felvetésemet.
SZEX vagy SZEXIZMUS? Ez itt a kérdés...
Nyaralóövezet, bárterasz, emberek, pálmafák, tenger és némi alkohol. Az asztalnál többen ülünk, nem mindenkit ismerek igazán. Sőt. Előkerül egy szexista vicc, amin csak én nem nevetek. Az arcok kérdőn néznek. Persze, hogy nem nevetek, de miért nem érti senki, hogy ez nem vicces? Ez egy szexista vicc, nekem nem tetszett – mondom.
Beszélgetőpartnerem fölkapja a vizet, nagy hévvel gesztikulál, azt sem tudja, mit kérjen ki előbb magának: a defektes humorérzékemet, vagy azt, hogy egy nővel kell vitatkoznia. Egyre vörösebb arccal veszi a levegőt, a nyakán kidagadnak az erek, fújtatva gondolkodik, nagy lapátkezeivel csapkodja a homlokát, és fröcsögő nyállal formálja a szavakat: a szexről, konkrétabban a SZEXUÁLIS AKTUSRÓL kezd el beszélni.
Fogalma sincs, mi a problémám.
Nem bírom félbeszakítani azzal, hogy most a NEMEK KÖZÖTTI MEGKÜLÖNBÖZTETÉSRŐL van szó.
Arról, hogy diszkriminatív módon, az egyiket a másiknál különbnek beállítva beszélünk férfiakról és nőkről. Hogy ez a felfogás áll a nemmel kapcsolatos nyelvhasználatunk furcsaságai mögött is.
És lehet, hogy ez fűtheti a „nem!”-et mint választ elfogadni nem hajlandó szexuális erőszaktevőket is.
Ki emlékszik a matematikaórák kacsacsőreire? Az egyenlőségjelre és a kisebb-nagyobb csőrökre? Az én olvasatomban a SZEXIZMUS az, ami kisebbet vagy nagyobbat értelmez egyenlő helyett.
De még ezt sem mondom el a tengerparti bárban. Felesleges, mert úgysem értené.
Inkább végignézek az addigra paprikavörös arcon (a szájon, amit most a „KÚRÁS” szó hagy el), majd a fejemet és a szememet beborítom óriás strandkendőmmel, mint a kisgyerek, aki még hiszi, hogy aki nem lát másokat, azt mások sem látják.
Kovács Málna
Szeretnél hozzászólni? Kattints ide a kommenteléshez!