Genderpánik Magyarországon és a világban, 1. rész
Az alábbi cikkben – #tldr – a következőkről olvashatsz:
- Melyek a „genderideológia"-ellenes diskurzus eddigi hazai következményei?
- Milyen volt gender studiest tanulni a kétezres évek elején?
- Kik és hol tanítottak Magyarországon először women's studiest?
- Hogyan, miért lett a women's studies-ból gender studies?
- Hogyan viszonyult a 2010 előtti kormány a gendertanulmányokhoz?
A genderpánik mint politikai ámokfutás Magyarországon
„Mi legalább tudjuk, ki a fiú és ki a lány!”
– csattant fel egy strandoló a Balatonnál, amikor megtudta, hogy Orsolya, akivel szóba elegyedett, Kanadában dolgozik. Hála a kormány által hazánkba importált morális pániknak, amely az úgynevezett „genderideológia” állítólagos veszélyeivel riogatja az állampolgárokat, ma már mindennaposak Magyarországon az ilyenfajta fogalmatlan megnyilvánulások.
Ezek, paradox módon, Orbán Viktor igazát is bizonyítják, aki tavaly év végén arról értekezett, hogy a „gender-dolgot” átlag magyar ember „nem is tudja, hogy micsoda”. A miniszterelnök, hogy még világosabbá tegye, mit gondol a fogalommal dolgozó kutatókról és aktivistákról, a „normális” szót használta. Emellett diszkréten elhallgatta a nyilatkozatából, hogy e tájékozatlanságért – és rosszhiszeműségért! – ő és kormánya is igen sokat tett.
Gender – g-vel és (ahogy inkább szoktuk) dzs-vel ejtve egyaránt rossz hangzású, idegen kifejezés. Igazán pontos magyarítása nem született. A jobb híján bevett „társadalmi nem” tálcán kínálja a téves elképzelést, miszerint a fogalmat használó tudósok és aktivisták a biológiai nem helyett (és nem mellett) igyekeznek bevezetni. Például Gulyás Gergely 2018-ban azt mondta: nem tartja elfogadhatónak, hogy „nem biológiai, hanem társadalmi nemekről beszéljenek”. Holott a nemiség két külön rétegéről van szó (melyhez harmadikként a „pszichológiai nem”, azaz a nemi identitás csatlakozik). Már csak azért sem lehetne a biológiai nemet elvetve társadalmi nemekről beszélni, mert a társadalmi nemiszerep-elvárások a biológiai nemre épülnek rá.
A gender „eredetileg egy angolszász szó, amit a második hullámos feminista mozgalmak kezdtek szélesebb körben használni, annak a gondolatnak a leírására, hogy a nemi szerepeinket jórészt a társadalmi környezetünk határozza meg. Megkülönböztették a „sex” szótól, amely a biológiailag determinált különbségeket írta le. Azt akarták hangsúlyozni, hogy abból, hogy valaki XX vagy XY kromoszómapárral születik, még nem egyenesen következik, hogy mi is a dolga a világban.
A gender tehát nem egy ideológia, nem egy lobbi, nem egy politikai összeesküvés, hanem egy fogalom, amely nemi szerepeink társadalmi beágyazottságát írja le abból a célból, hogy rámutasson például a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségekre"– fogalmazott a közelmúltban a CEU Demokrácia Intézetének társigazgatója, Fodor Éva.
A fogalom valós jelentése azonban nem került be a köztudatba, így a gender kifejezés, pláne a történelmileg is erősen terhelt „ideológia” szóval megspékelve, tökéletesen alkalmassá vált a politikai hangulatkeltésre.
Az ostor pedig a nőkön és az LMBTQ-embereken csattan. Csak néhány az intézkedések közül, amelyeket a genderpánik motivált a közelmúltban:
a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelem külföldi jó gyakorlatait: a megelőzéshez, beavatkozáshoz és a bűnismétlés megakadályozásához szükséges hatékony intézkedéseket összefoglaló Isztambuli Egyezmény elutasítása;
a transznemű emberek jogi nem- és névváltoztatását betiltó 33-as paragrafust tartalmazó salátatörvény elfogadása;
az egyedülálló emberek örökbefogadó szülővé válását (szinte) ellehetetlenítő törvény elfogadása, (mely valójában az azonos nemű párok ellen irányul, de járulékos kárként beáldozta a heteroszexuális egyedülálló embereket is)
és talán a valaha volt legaljasabb:
a pedofiltörvény olyan módosítása, amely összemossa a meleg és transznemű embereket a gyermekeket szexuálisan bántalmazókkal,
továbbá
a tiltakozás nyomán csakazértis meghirdetett népszavazás, manipulatív, irányított kérdésekkel (melyek közül viszont egyet már elkaszált a Kúria).
A genderpánik tehát már nemcsak egy vallási vagy politikai lózung, hanem húsbavágón tört be a mindennapjainkba.
Hogyan, és honnan jutottunk idáig? Miért tűnt sokáig, sokunk számára valószínűtlennek, vagy legalábbis kérdésesnek, hogy ez a diskurzus hazánkban is gyökeret ver majd? Jelen írásomban – mely egy 15 részes tematikus cikksorozat első darabja – a hazai előzményeket igyekszem a szakirodalom, a korabeli sajtóanyagok, továbbá kutatókkal és civil szervezetek munkatársaival folytatott beszélgetéseim alapján, saját személyes tapasztalataimra felfűzve rekonstruálni.
***
Nem vezényeltek az utcára, sőt! – Egy „genderes” hallgató tapasztalatai a kétezres évek elején
Nincsen különösebben radikális előzménye a gendertanulmányokkal való első találkozásomnak. Könyvmoly gyerekként egyforma lelkesedéssel faltam férfi és női szerzők műveit. Egy idő után azonban nehezményezni kezdtem, hogy a női szerzők a tananyagban legfeljebb kósza kivételként bukkannak fel. A középiskolai tankönyveinkben is négy év alatt összesen két nő szerepelt: Szapphó és (egy bekezdés erejéig) Nemes Nagy Ágnes. Rajtuk kívül még Kaffka Margit nevével találkoztunk, de csak azért, mert az írónő rajta volt a nyugatosokról készült csoportképen.
„Végigtekintve a magyar középiskolai irodalomtanítás tantervén, egyértelműen úgy tűnik, hogy a tankönyvek által formált kánon egyik szelekciós alapelve a nemi szempontú szelekció, legyen az biológiai vagy társadalmi" – írják Udvari Tünde és Kulcsár Zsófia „Az 'írónő' szerepe a magyar középiskolai irodalomoktatásban" c. tanulmányukban.
Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy mi lehet ennek a – ahogy Jostein Gaarder hőse fogalmaz a Sofie világában – cenzúrának az oka. (Nevezhettem volna cancel culture-nek is, de akkor még – boldog idők! – ez a kifejezés nem létezett.)
Ezért másodéves angol szakos egyetemistaként nagyon örültem, amikor meghirdetett szemináriumok közül lehetett olyanokat is választani, amelyeken női szerzők: költők, regényírók műveit vettük górcső alá. Ezeken (főleg szeretett témavezetőm, a hazai gendertanulmányok egyik úttörője, Reschné Marinovich Sarolta óráin) hallottam először a feminista irodalomkritikáról. Beszéltünk többek közt arról, hogy a nőírók műveiben miként jelenik meg a hagyományos nemiszerep-elvárások (gender roles) által keltett szorongás, illetve ezek meghaladása, a határok átlépése, a női autonómia keresése. Élmény volt a könyvtárban a kezembe venni a Sandra Gilbert és Susan Gubar amerikai irodalomkritikusok által szerkesztett, The Norton Anthology of Women Writers c. monumentális (2500 oldalas) kötetet: egy új világ nyílt meg számomra.
Ez vezetett oda, hogy a 2002/03 és a 2003/04 tanévekben (mára hihetetlen, de teljesen zavartalanul!) elvégeztem a gender studies (Gender in Language and Literature, GLASS) szabadon választható szakirányt. Lelkesített, hogy tudományos formába öntve köszönnek vissza mindazon kevéssé körvonalazott gondolatok, melyek azóta nyugtalanítottak, hogy tizenhat évesen leemeltem a szegedi Somogyi Könyvtár akkor még „Nőkérdés” (!) nevet viselő polcáról Naomi Wolf A szépség kultusza c. feminista alapművét. (A polcot azóta szerencsére átkeresztelték, az új neve: „Nemek helyzete”.)
Olyannyira lenyűgöztek az újonnan tanultak, hogy az akkori BKÁE (mai Corvinus) Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központ (a tudományterület hazai fejlődése szempontjából igen jelentős) budapesti konferenciáin is részt vettem. Igen:
a genderképzés hamarabb sarkallja a hallgatót könyvtárakban való kutakodásra és konferenciák látogatására, mint tüntetések szervezésére.
A 2002. november 22-23-án megrendezett Nő és férfi, férfi és nő volt az első nagyszabású magyar nyelvű genderkonferencia Magyarországon, amit 2003. október 27. és 29. között az Erőszak és nemek című követett. (A rákövetkező konferenciák már kisebb lélegzetűek voltak, a Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központ azonban jelenleg is létezik.) A szervezőket: Nagy Beátát és Hadas Miklóst nem érte semmilyen politikai támadás, és negatív sajtóvisszhangot sem vont maga után a két esemény: kevés, tényszerű tudósítás jelent meg.
Szédítő élmény volt zöldfülű hallgatóként ott lenni, és szembesülni azzal, hogy milyen sokrétű ez a tudományos szemléletmód, és magyar nyelven is milyen gazdag szakirodalma van. Mennyi mindenre kiterjed a gender studies az irodalomtól, nyelvészettől a történelmen, szociológián, pedagógián, filozófián, pszichológián át a médiakutatásig, vizuális művészetekig, sőt a teológiáig. (A mai napig őrzöm a programfüzeteket és a jegyzeteimet.)
Itt hallottam először a magyar Feministák Egyesületéről, A Nő és a Társadalom c. lapjukról és Schwimmer Rózsáról – Elekes Irén Borbála (könyvtáros, a Feminista Hálózat tagja, többek közt a Mindent a nőkről c. rádióműsor vezetője) előadásának köszönhetően. Itt borzongtam meg először a partnerük által meggyilkolt nőknek emléket állító Néma Tanúk sziluettek láttán, amelyeket a NANE helyezett el az előadóteremben. És ha még mindig nem lenne ez az egész elég hihetetlen, itt volt szerencsém látni, hallani Morvai Krisztinát is. A szélsőjobboldali szimpátiát ekkor még egyáltalán nem mutató jogászt, akinek akkoriban adták ki másodszor Terror a családban: a feleségbántalmazás és a jog c. úttörő könyvét (amit Dúró Dóra is forgathatott volna, amikor még a régi Jobbik képviselőjeként kirohant az Isztambuli Egyezmény ellen), lelkesen fogadta a közönség.
A gendertanulmányok megjelenése Magyarországon
Egyéni oktatók már a nyolcvanas évek végétől vezettek gender- és women’s studies kurzusokat Magyarország különböző egyetemein (Acsády 1996, lásd a cikk végén a szakirodalom-listát). Az első nőtudományi kurzust Fábri Anna tartotta 1987-ben az ELTE-n „A nőkérdés magyarországi története” címmel. Egy évvel később a Szegedi Tudományegyetemen (akkor JATE, József Attila Tudományegyetem) Bollobás Enikő, Reschné Marinovich Sarolta és Barbara C. Pope „Introduction to Women’s Studies” címmel tartottak kurzust.
Többeket (legalábbis átmenetileg) aktivista és tudományos szempontból egyaránt érdekelt a feminizmus: a JATE Angol tanszékén alakult meg 1989-ben a Szegedi Feminista Csoport, melynek tagjai (különös hangsúllyal a fogamzásgátlásra) szexedukációs órákat tartottak középiskolásoknak, pornográfia-ellenes matricákkal ragasztották le a taxikban, újságosstandokon stb. akkor még mindennapos meztelen női képeket, rendszeresen szerepeltek a médiában és külföldi konferenciákon vettek részt. Vezetőjük, Bollobás Enikő a feminista civil szervezetek megjelenésével a továbbiakban kizárólag a tudományos tevékenységnek szentelte idejét.
„Magyarországon is megjelent a feminista aktivista, aki az egyetemi oktatótól átvette ezeket a feladatokat”
– írja A társadalmi nemek oktatása Magyarországon c. kötetben.
A budapesti Feminista Hálózat 1990-ben alakult, több, a tudományos életben is aktív taggal, mint pl. (az 1995-ben betegségben elhunyt) Hochberg Ágnes vagy Acsády Judit. (A Feminista Hálózat lapja a Nőszemély volt, archivált számai a Nőkért.hu-n találhatók.)
Hamarosan létrejött a Debreceni Egyetemen is (akkor KLTE, Kossuth Lajos Tudományegyetem) a jelenleg is aktív Gendertudományi Központ, a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen (mai Corvinus) pedig Women’s Studies Központ alakult.
„Az oktatási rendszerbe beépített »gender« (»társadalmi nem«) szemlélet szembesíti a nő és a férfi hallgatókat a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésének igényével, kifejleszti ezirányú problémaérzékenységüket, ami a demokratikus társadalmak egyik fontos alappillére”
– írta 1993 januárjában az egyik alapító, Koncz Katalin. (És tudtommal senki sem állította pellengérre érte.) A CEU-n Budapesten 1994-től tanítottak gender studiest.
A „genderellenes” támadások fényében ironikusnak tűnik, hogy elsősorban azért váltottak át szinte mindenütt a világon a vonatkozó intézetek, folyóiratok stb. elnevezésében women’s studiesról gender studies-ra, hogy ezzel jelezzék: a diszciplína magában foglalja a férfiakat is.A women’s studies (az USA-ban már a hatvanas évektől) az objektívnak kikiáltott mainstream tudomány férficentrikusságát leplezte le, emellett, újra felfedezve a kánonból kiszorított női tudósok és alkotók munkásságát, a világot női nézőpontból igyekezett bemutatni. A gender studies ehhez képest (illetve jobb esetben emellett) a nemek helyzetét egymás viszonylatában vizsgálja. (Külön részét képezi a férfitudomány, a men’s studies is.)
„Azok, akik amiatt nyugtalankodtak, hogy a nőtudomány túlságosan beszűkülten és elkülönülve összpontosít a nőkre, azért használták ezt a kifejezést, hogy új vonatkoztatási fogalommal gazdagítsák elemző szóhasználatunkat. E nézet szerint a nők és a férfiak egymás mellé állítva határozzák meg egymást, és egyiket sem érthetjük meg, ha egymástól függetlenül vizsgáljuk őket”
– írja Joan Wallach Scott amerikai történész.
Tehát, szemben a férfigyűlölet vádjaival, éppen az inkluzivitás motiválta az elmozdulást és az átnevezést. Bajner Mária ugyanakkor arra utal, hogy itthon a „gyanús” feminizmustól való eltávolodás is lehetett az ok:
„A harcos, ellenzéki politikai magatartást sejtető feministát felváltja a titokzatos, visszafogott, politikailag »semleges«, szenvedélymentes, nemi pozicionáltságától független, higgadt társadalomkutató. Az angol szó tömör, divatos, mindenféle »izmus«-tól mentes, és nem utolsósorban tekintélyt parancsolóan tudományos.”
Utólag, a támadások és ezek politikai következményeinek fényében joggal merül fel a kérdés, hogy jó ötlet volt-e a váltás, illetve nem voltak-e annak szorgalmazói kissé naivak.
Ugyanakor ne legyenek illúzióink. Ha nem gender studiesnak, hanem nőtudománynak neveznénk továbbra is a területet, egy perc nyugtunk sem lenne a hőbörgőktől, köztük fröcsögve üvöltő, akár ellenzéki publicistáktól, akik számonkérnék rajtunk, hogy hol vannak a férfiak, hogy merészelünk „csak” nőkkel foglalkozni?! Mindenesetre, a 2010 előtti időszakban még nem voltak jellemzők az efféle destruktív megnyilvánulások, viszonylagos nyugalomban lehetett építkezni, oktatni és tanulni.
Teljesen zavartalanul indult útjára 2005 szeptemberében Szegeden a Nyelv, ideológia, média genderkonferencia is Barát Erzsébet és Sándor Klára, majd Barát Erzsébet és Zámbóné Kocic Larisa szervezésében. Az eseményre, amely a kutatóknak vibráló szellemi műhelyt, a hallgatóknak pedig kiapadhatatlan inspirációforrást jelentett, 2019-ig minden szeptemberben sort került (2020-ban maradt el először a járványhelyzet miatt, 2021-ben online valósult meg). A szegedi Társadalmi Nemek Tudománya (TNT) Kutatócsoport két tanulmánykötettel, majd 2011-től a nyílt hozzáférésű TNTeF: Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris E-Folyóirattal jelentkezett, amely a mai napig rendszeresen megjelenik.
A tudományos közösségen belül persze nem mindenki lelkesedett a feminista tudományszemléletért és a gender studiesért. Például Barát Erzsébet a pszichológia tanszék egy oktatójától megkapta, hogy „amit ön művel, az nem tudomány”, mire ő így vágott vissza:
„arra a tudományértelmezésre, amit ön képvisel, nem is tartok igényt!”
Tudniillik a feminista episztemológia górcső alá veszi az állítólag „objektív” tudomány patriarchális részrehajlásait is. (A mainstream pszichológia ráadásul igen sokáig sáros volt, és gyakran sajnos ma is az a nők „helyükre” küldésében.)
Kádár Judit többek közt a feminizmushoz kapcsolódó pejoratív előítéleteknek tulajdonította az azóta sem sokat változott jelenséget, miszerint „miközben a feminista szemléletmód már régen elfogadottá vált mind a kortárs szépirodalomban, mind az irodalomtudományban, illetve más társadalomtudományokban szerte a világon, addig ezt a megközelítésmódot az író(nő)k és a hazai professzionális irodalomértelmező közösségek (tudósok, kritikusok) egyaránt vonakodnak befogadni.”
Tamás Gáspár Miklós a következőről számolt be 2003-ban:
„E sorok írója - elkötelezett feminista - az egyik budapesti egyetem "Gender Studies” tanszékén oktat vendégelőadóként. Köztiszteletben álló társadalomtudós barátom, fémjelzett baloldali, megvetően kérdezte tőlem: "A vaginológiai szakon tanítasz, öreg?” - de ő még csúnyábban mondta.”
Talán ezt regisztrálhatjuk az első magyar „genderellenes” megnyilvánulásként, vagy ez még „csak” a jó öreg szexizmus?
Mindenesetre, a területnek valóban nem volt magas presztízse a tudományos életen belül, és a pénzügyi támogatások sem özönlötték el, ugyanakkor nem is próbálta senki kívülről, politikai okokból akadályozni a kapcsolódó kutatásokat, publikálást és oktatást.
A sztereotípiák és előítéletek legtöbbször nem is a gender fogalmát, hanem inkább a feminizmust és a feministákat célozták.
A korabeli sajtót elnézve ezt az érintett kutatók sokszor a radikális feminizmustól való kényszeres elhatárolódással igyekeztek kivédeni, és (mintha az átlag magyar állampolgár tudta volna akkoriban, hogy mi fán terem a leszbikus szeparatizmus) a „szélsőséges irányzatok” nyakába varrták az antifeminista közvélekedéseket. „A köztudatban a feminizmus azonosul a radikálfeminizmussal, amely a nemek közötti érdekellentéteket túlhangsúlyozza, s a női nem hátrányait a férfiak dominancia- és hatalom igényére vezeti vissza” – fogalmaz például Koncz Katalin. (E ponton feltehetően jelen szöveg írójának is le kellene sütnie a szemét.) „A feminizmus - főként annak radikális áramlata - bizonyos területeken a nők esélyegyenlősége követelésének jegyében férfiérdekeket sért” – írja Koncz a továbbiakban. (Amennyiben a status quo fenntartása férfiérdek, akkor ez vitathatatlan.) A pekingi ENSZ-nőkongresszusról (1995) szóló írásában szembeállítja továbbá a „szelíden, a humanizmus jegyében” toleranciát kérő leszbikusokat, és az általa túl radikálisnak ítélt leszbikus szeparatistákat.
Ez a kínos elhatárolódás akkor éppen annyira volt hatékony, mint ma a néhányak által „eladhatóbbnak” vélt, gondosan LMBTQ-, vagy minimum „transzmentesített” feminizmus. A feminizmus ellen ágálók problémája ugyanis mindenkor a biológiai esszencializmus elvetése, a hagyományos nemi szerepek természetességének megkérdőjelezése. Ehhez pedig nem kellenek sem leszbikus szeparatisták, sem transznemű emberek.
Gender studies szakkönyvek minisztériumi támogatással
Mai szemmel hihetetlen, de 2000 és 2010 között egy sor gender studies tankönyv és tanulmánykötet látott hazánkban napvilágot, állami, minisztériumi kiadásban és/vagy támogatással. Amikor 2014-ben összeállítottam a Nővértéka magyar nőjogi és genderbibliográfiát, akkor szembesültem vele, hogy milyen sok. Ráadásul, kapaszkodjon meg az olvasó: számos esetben a minisztérium női civil szervezetekkel működött együtt (!!!) a kötetek kiadásában. Eleinte mindebben a Pekingi Nőkongresszus, majd az EU-csatlakozás szándéka is közrejátszott, együtt az azzal kapcsolatos elvárásokkal, ám az örvendetes tendencia a csatlakozás megvalósulása (2004) után sem szűnt meg. (Ezek felidézésével nem áll szándékomban a korábbi kormányokat idealizálni. Annyit állítok, hogy a gender studies elfogadottsága és a szakirodalom kiadása terén 2010 előtt a mainál sokkal jobb volt a helyzet.)
Ott van például Pető Andrea történész, az MTA doktora 2008-ban írt kiegészítő tankönyve, A nők és a férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században címmel. Készült (önmagában utópikus, hogy ilyen létezett) a Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával. A rendkívül informatív, politikailag nem elfogult kiadványból megismerhetjük a nők mindennapi életének történetét, a nők oktatásának fejlődését, az első sportoló és filmrendezőnőket, és ezek mellett – ó, borzalom! – találunk kemény másfél oldalt a „homoszexuális” kifejezést megalkotó Kertbeny Károlyról. A könyvet iskolákban sajnos mára nemigen használják, a kormánymédia mégis megtalálta a közelmúltban. Nyugodtak lehetünk: nem az ominózus Kertbeny-bekezdések miatt. Ahogy mondtam, nőkkel, nőtörténettel foglalkozni már önmagában, holmi LMBTQ „elhajlások” nélkül is minimum gyanús, de leginkább üldözendő. A végén még kiderül, hogy többféleképpen lehet nőnek (és férfinak) lenni, és a nők egy (egyre nagyobb?) része nem a kiszolgáló és a Novák Katalin-i „tehercipelő” szerepben képzeli el az életét.
Ugyanakkor a 2000 és 2010 között megjelent állami támogatású kiadványok közt voltak olyanok is, amelyek olyan, kifejezetten és egyértelműen „veszélyes” témákkal foglalkoztak, mint a társadalmi nemek tudományának oktatása, a női kvóta vitája, vagy a gender mainstreaming (az a Pekingben meghatározott irányelv, miszerint a politikai döntéseket mindig meg kell abból a szempontból is vizsgálni, hogy hogyan hatnak a nemekre; leegyszerűsítve: stadiont építsünk vagy bölcsődét – Koncz Katalin egy helyütt „nemi főáram-politikának” fordította). Említésre méltó Czibere Ibolya Gender ABC c. könyve is (amely egyébként egy kukkot sem ír LMBTQ-kérdésekről, inkább az esélyegyenlőségi terminusok adják a lényegi részét) – megjelent az Európai Szociális Alap és a Magyar Kormány finanszírozásával a Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszéke kiadásában 2005-ben.
Az Egyenlő Esélyek Titkárságává átkeresztelt Nőpolitikai Titkárság (mely az ENSZ IV. Nőkonferenciájának hozadékaként jött létre) a TÁRKI-val közösen 1997-ben kiadta az első Szerepváltozások - jelentés a nők és a férfiak helyzetéről c. szociológiai tanulmánykötetet. Olyan témákkal, mint nők a munkaerőpiacon, nők a közéletben, „karrier női módra” (veszélyes!), sőt, „családformák és együttélési minták a mai magyar társadalomban”. (E szavakat kiejthetné ma valaki a száján retorzió nélkül?) A további kötetek 1999-ben, 2001-ben, 2005-ben, 2009-ben és végül 2011-ben jelentek meg. Utóbbit még támogatta a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (!), de aztán nem jelent meg több olyan kötet, mely a nemek helyzetét vizsgálta volna a munkaerőpiac, a tudományos élet, az idősödés, a gondoskodási feladatok, az otthoni szereposztás stb. vonatkozásában. Ez is veszélyes lenne? (Naná.)
Hasonló sorsra jutott a Nőképviseleti Titkárság a KSH-val közösen kiadott Nők és férfiak Magyarországon c. statisztikai zsebkönyve. Svéd mintára készült:
a skandináv nők nagyon hamar felismerték, hogy a nemekre lebontott statisztika a feminizmus egyik legfőbb fegyvere, többek közt mert számokkal, tényszerű adatokkal jóval nehezebb vitatkozni, mint elméletekkel és fogalmakkal.
Az első kiadvány (2000) magyar feminizmustörténeti kronológiát is tartalmazott, melyet Mészárosné Halász Judit állított össze. A további zsebkönyvek, valamiért már a kronológia nélkül – az is veszélyes, ha a nőknek története van! – 2008-ig évente megjelentek, majd 2011 és 2012-ben még egy – aztán ez elhalni látszott. Végül nem így történt, de a megjelenés ritkult: 2015 óta csak minden második évben jelenik meg a kötet.
Mindebből láthatjuk, hogy a nemek társadalmi helyzetének vizsgálatát a jelen kormány nem a genderszak 2018-as beszántásával lehetetlenítette el, hanem sokkal hamarabb, szinte rögtön a hatalomra kerülésétől kezdve igyekezett háttérbe szorítani.
2010-ben persze még nem tudtuk, hogy hamarosan a gendertudomány egésze háborús övezetté válik. Akkor még nem látszott, hogy a nyugodt, autonóm munkavégzés lehetősége helyett feminista, gendertudós és LMBTQ-aktivista egyaránt hosszú éveken át tartó defenzívába kényszerül. Ahelyett, hogy haladni tudna, a legbanálisabb alapokat lesz kénytelen papagáj módjára ismételni újra meg újra, csak hogy megpróbálja ellensúlyozni a gyűlöletpropaganda nyomán gombamód szaporodó, ostobábbnál ostobább tévhiteket.
A gender studies nem valamiféle előíró szabályrendszer, hanem egy leíró tudomány. Olyannyira, hogy a vele való foglalkozás önmagában aligha sarkallja az embert az aktivizmusra. Sőt, sokan a tudományosságukat azzal igyekeznek legitimálni, hogy mindenféle alantas köztéri ribilliótól gondosan távol tartják magukat. Elmeséljem, milyen kevés genderkutatót láttam az elmúlt évek tüntetésein? És ha azt is elmondom, hogy volt olyan, a témával foglalkozó tanárom, aki szinte még el is marasztalta azokat, akik „kimennek az utcára”?
Csakhogy ott, ahol egy egysíkú eszmerendszert – mondjuk ki, mert ez tényleg az: genderideológiát – akarnak az országra kényszeríteni, ott a valóság - az a valóság, amelyben léteznek a „princípiumtól” idegenkedő nők (és férfiak!), különböző családformák és együttélési módok, amelyben léteznek önmagukat nem gyűlölő, önazonos LMBTQ-emberek, és amelyben az anya-apa-gyerekek felállás nem hozza el minden esetben a mennyei boldogságot – önmagában, a puszta leírása, megemlítése révén is a hatalom útjában fog állni. Ezt mutatta meg az elmúlt tíz év.
Antoni Rita
Ez az írás a Genderpánik Magyarországon és a világban című tizenöt részes, átfogó cikksorozat első darabja. Kövessétek a Szabadnem.444.hu-t a következő részekért, és lájkoljátok Facebook-oldalunkat!
Hivatkozott irodalom:
Acsády, Judit. „Women’s és gender studies oktatás Magyarországon” Educatio 1996/3., 532.
Alvarez, Péter és Éva Fodor. „Üzent a CEU Demokrácia Intézetének társigazgatója: a gender nem egy politikai összeesküvés.” 168.hu, 2021. okt. 4.
Bajner, Mária.„Poszt-szocialista femináriumok a genderpolitika tükrében”. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat 2 (2). 2012, 132-46.
Bollobás, Enikő. „A társadalmi nem az amerikai kultúra és irodalom oktatásában.” In Pető Andrea szerk. A társadalmi nemek oktatása Magyarországon. Budapest: Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 2006, 22-8.
Czibere, Ibolya. Gender ABC. Debrecen: Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszéke, 2005.
Gaarder, Jostein. Sofie világa - regény a filozófia történetéről. Ford. Szöllősi Adrienne. Budapest: Pesti Szalon, 1995.
Kádár Judit. „Miért nincs, ha van? A kortárs nyugati feminista irodalomkritika hatása Magyarországon.” Beszélő 3. folyam, 8. évfolyam, 11. szám, 2003 november, 100-7.
Koncz, Katalin. „Women’s Studies központjának céljai és funkciói.” Aula - Társadalom és gazdaság. 15. évfolyam, 1-5. szám, 1993. január, 135-6.
Koncz, Katalin. „Nőszemközt: Pillanatkép a női civil szervezetek világtalálkozójáról.” Társadalmi Szemle 1996/1., 43-8.
Koncz, Katalin. „Nőszemközt: Peking kapcsán a feminizmusról.” Társadalmi Szemle 1996/3., 50-5.
Lévai Katalin és Tóth István György szerk. Szerepváltozások: jelentés a nők és férfiak helyzetéről. Budapest: TÁRKI és a Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága, 1997.
M. Halász Judit szerk. Nők és férfiak Magyarországon. Budapest: KSH, 2000.
Ónodi-Molnár Dóra. „Novák Katalin, a büszke genderideológus.” 168.hu. 2018. aug. 24.
Scott, Joan Wallach. „Társadalmi nem (gender): a történeti elemzés hasznos kategóriája.” Ford. Greskovits Endre. In Uő szerk. Van-e a nőknek történelmük? Budapest: Balassi Kiadó, 2001, 126-160.
Tamás Gáspár Miklós. „Az úri Magyarország." Magyar Hírlap 2003. okt. 4-5., 22-3.
Udvari, Tünde, és Zsófia Kulcsár. 2012. „Az ’írónő’ Szerepe a Magyar középiskolai irodalomoktatásban”. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat 2 (1), 109-18.
FFACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!