Előre, nem hátra

Önazonosság és önmagunkért való kiállás melegként

Melegnek lenni ma Magyarországon nem egy rózsalugas. Persze, valószínűleg még egy csomó másnak lenni sem az, mondjuk, romának, vagy például nőnek – de én egy meleg pasi vagyok, nekem erről van személyes élményem. Másfél évtizede vállalom fel nyíltan a melegségemet. Ez alatt az idő alatt egyrészt megtapasztaltam, hogy mennyire közvetlenül hat az éppen aktuális politikai klíma az LMBT+ emberek mindennapjaira: ha az embereket nem uszítják, akkor egész békések - ha viszont uszítják, akkor bizony uszulnak. Másrészt pedig a melegségem másfél évtizednyi nyílt, utcai felvállalása során olyan rutinra és tapasztalatokra tettem szert, amik segíthetnek másoknak is jól kezelni azokat a helyzeteket, amik egyre gyakrabban adódnak most, amikor éppen uszítás van. Erről szól ez a bejegyzés.

Az elmúlt 15 év alatt amúgy mindössze két komolyabb homofób atrocitás ért – ráadásul az egyik olyankor, amikor még csak nem is fogtuk egymás kezét, csak mentünk egymás mellett. Szóval, még csak az sem igaz, hogy az önazonosság feladásáért cserébe az ember fizikailag biztonságban tudhatja magát. Ebből számomra az következik, hogy az önazonosságnak nincs alternatívája. A közelmúltban volt ezzel kapcsolatban egy érdekes élményünk: Az emberek többsége egyszerűen csak meglepődik, ha egy meleg párt lát kézen fogva, mert ritkán látnak ilyet. Ezzel azt lehet csinálni, hogy többen, és gyakrabban fogjuk meg egymás kezét.

Persze, adódnak a fentinél sokkal kellemetlenebb helyzetek is. Szintén friss, kézen fogva sétálós élményünk, hogy a hátunk mögül mellénk ért egy fickó, aki elhaladva egy jókorát köpött elénk a járdára, majd gyors léptekkel igyekezett tovább. Mivel nem először történt már velem ilyen, fel voltam készülve fejben, és pontosan tudtam, hogy egy ilyen helyzetet én semmiképpen sem akarok szó nélkül hagyni, és pillanatnyi hangulatomnak megfelelően vagy humorosan vagy konfrontatívan, de reagálok valamit. Most jó kedvemben voltam, így azt mondtam neki: „Hoppá... adjak zsepit...?" Erre a fickó, továbbra is szapora léptekkel, vissza sem fordulva, csak annyit kaffantott maga elé, hogy „Nem kell...!" – de érezhetően rádöbbent, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet köpködnie: aggódhatott, hogy kap esetleg egy maflást, és ki tudja, még az is lehet, hogy egy kicsit el is szégyellte magát, amiért maflás helyett egy ilyen ironikus megjegyzést kapott.

A jelenség amúgy teljesen általános: ránézésre fizikailag nem kifejezetten fölényben lévő emberek (ez egy átlagos testalkatú férfi volt – mi is azok vagyunk, de ketten voltunk, ugye) valamiért azt képzelik, hogy egy meleg pár annyira könnyű célpont, hogy bármit megtehetnek velünk – és aztán nagyon meglepődnek, ha éreztetjük velük, hogy ez nincsen így. És ez nem csak a saját önbecsülésünk miatt fontos, hanem azért is, mert ezek az emberek egyszerre alpárian erőszakosak, és nagyon gyávák is: nekünk ez a fazon csak odaköpött, de ki tudja, mit tett volna, ha egy tizenéves lány párt lát kézen fogva, akikkel szemben tényleg fizikai erőfölényben is van...?

Persze, van itt egy komoly dilemma: egyrészt, minden olyan incidens, ami azt erősíti ezekben a rezsim által felhergelt, frusztrált szerencsétlenekben, hogy tényleg bármit megtehetnek, csak növeli a kockázatát az újabb és újabb atrocitásoknak. Én azt gondolom, hogy már csak ezért sem szabad szó nélkül hagyni az ilyesmit. Mert legyen nagyon világos: senkinek nincs joga másokat zaklatni, akár csak szóban, vagy pláne fizikailag bántalmazni – és mindenkinek joga van ahhoz, hogy normálisan létezhessen, például, hogy a párjával kézen fogva sétálhasson az utcán, ha akar. Másrészt persze, mindenki okkal aggódik a saját testi épsége miatt, ezért fontos mérlegelni, hogy mit, és hogyan érdemes az adott helyzetben reagálni.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a meghunyászkodás gyakran csak felbátorítja az agresszorokat, de teljesen érthető, ha valaki azt sem szeretné kockáztatni, hogy egy konfrontatív megjegyzés nyomán torkolljon fizikai agresszióba egy ilyen helyzet. Én ezért használom elsősorban a humort, illetve azokat az egyéb reakciókat, amik révén ki lehet lépni abból a keretből, ami az agresszor fejében van. Az agresszor ugyanis vagy meghunyászkodásra számít, vagy pedig arra, hogy ki tud provokálni egy olyan megjegyzést, amire aztán üthet. Az „Adjak egy zsepit?” típusú reakciók viszont zavarba ejtik őket, erre általában nincsenek felkészülve.

A másik nagyon fontos tapasztalatom pedig az, hogy a tényleges fizikai erőviszonyoktól függetlenül az a döntő, hogy megtaláljuk-e magunkban azt a belső erőt, ami kisugárzik, és ami azt üzeni az agresszornak, hogy nem feltétlenül jó ötlet minket zaklatni. Ennek a belső erőnek fontos összetevői, hogy van-e a fejünkben egy terv, hogy milyen jellegű atrocitásra hogyan reagáljunk, és hogy megvan-e bennünk az a szilárd meggyőződés, hogy senkinek nincs joga zaklatni, pláne bántalmazni minket. (Sokan élnek olyan traumákkal, amik gátolják ezt a meggyőződést – ilyen esetben mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni segítségért.) Esetleg hasznos lehet egy gázspré, vagy valami más önvédelmi eszköz is, csak hogy erősítsen az a tudat is, hogy ha mégis ránk támadnak, akkor sem leszünk teljesen védtelenek.

Csak akkor tudunk ugyanis ezeknek az atrocitásoknak gátat szabni, ha kiállunk magunkért és megmutatjuk, hogy nem lehet bennünket következmények nélkül bántani.

El tudjátok képzelni, hogy mi lenne, ha holnaptól minden meleg pár kézen fogva sétálna az utcán, és minden LMBT+ ember kitenne az ablakába egy szivárványzászlót? Akkor egy csapásra véget érne ez az egész rémálom. Mert sokan, együtt erősek vagyunk. Persze, mindenki mérlegelje a saját körülményeit, és döntsön lehetőségei szerint – de én mindenkit arra bíztatok, hogy csak előre, nem hátra!

Lénárt Marcell

tanár, LMBT+ aktivista

Kommentelnél? Itt a Facebook oldalunkon megteheted. Csak kedvesen és okosan!