“A transz sportolók talán a legláthatóbbak a teljes populációban egyébként 0,4%-os arányban reprezentált transz emberek között. Ha szerepelnek, az az előnyös, ha ez olyan módon történik, ami a transznemű emberek elfogadottságát erősíti, mozdítja elő.” - Mérő Vera vendégposztja a transznemű emberek szerepeltetéséről az élsportban.
Az úszó György Réka nemrég nyílt levelet tett közzé a transznemű úszó, Lia Thomas győzelme kapcsán az amerikai egyetemi úszóbajnokságon, most pedig a FINA tett pontot az ügy végére: csak azok a transznemű sportolók versenyezhetnek az identitásuknak megfelelő mezőnyben, akik legfeljebb tizenkét éves korukig döntenek a tranzícióról. Magyarán azok a transznemű úszónők versenyezhetnek nőkkel, akik a nemi érés előtt megkezdik a tesztoszteron blokkoló alkalmazását. A FINA döntése nyomán újra fellángolt a vita: jelent-e tisztességtelen előnyt a férfi születési nem az élsportban?
A rövid válasz: szerintem igen. De arra, hogy ez miért és mennyire komplex probléma, nem létezik egyszavas válasz.
A transz sportolók helyzetében nyilvánvalóan vannak sportág szerint változó különbségek, de maradjunk első körben az úszásnál. Az úszók 12-13 éves korukig nagyjából egy bolyban vannak, (kivételek a klasszisok, mint például Késely Ajna, aki még 15 évesen is tartotta a lépést), legalábbis nem a nemük szerint válik el a teljesítményük. Azonban ha azt nézzük, hogy Hosszú Katinka a riói csúcsteljesítményével nem nyerne aranyat egy átlagos magyar fiú serdülőbajnokságon (16 évesek), egy ifibajnokságon (18) pedig küzdenie kellene, hogy egyáltalán a döntőbe bekerüljön, akkor látható, hogy mekkora különbség van a férfi és női test teljesítménye között.
A transz úszónők - és általában transz sportolónők - szerepeltetése a női mezőnyben a támogató oldalon érvelők szerint azért van rendben, mert a hormonterápia hatására az izomzat átalakul. Ez részben igaz, de messze nem akkora mértékben, és főleg nem olyan ütemben, hogy a fölény ne maradjon meg, legalább hosszú évekig, de valamennyire akár örökre is. Hiszen az, aki mondjuk tizenhét - pláne, ha húsz - éves koráig férfiként edzett, férfi növekedési hormonokkal fejlődött, nem lesz egyik napról a másikra alkatilag nő.
Ráadásul igaz az is, hogy egy hatvankilós férfi birkózó egészen biztos, hogy legyőzné a kilencven kilós női ellenfelét, azaz nemcsak a kialakult izom tömege, hanem a szerkezete is meghatározó. Tehát nem feltétlenül a magasabb és nehezebb győzi le a kisebbet és könnyebbet. A 165 centis férfi úszók ellen sincs esélye a 180 centis női úszóknak.
A kérdés azonban nem ilyen egyszerű, és a tudomány jelenlegi állása szerint nincs is egyértelmű válasz arra, élveznek-e tisztességtelen előnyt a férfi születési nemű női sportolók. A legutóbb nagy visszhangot keltő Lia Thomas egyetemi bajnokságon aratott győzelmét megelőzően a tokiói olimpia idején lángolt fel a kérdés, az új-zélandi Laurel Hubbard indulása kapcsán. A Deutsche Welle tényfeltáró cikke 2021 júliusában így írt erről:
“A szakértők szerint kevés tanulmány készült a transz emberek sportteljesítményéről – és a mai napig nincs publikált tanulmány az elit szinten résztvevő transzsportolókról. Azonban az olimpiai játékok előtt megjelent néhány tanulmány.
Egy 2020-ban publikált tanulmány amerikai katonákat vizsgált, akik szolgálat közben tranzícionáltak, és megállapították, hogy a transznők megőrizték előnyüket egy év feminizáló hormonterápia után is, ami általában a tesztoszteronszint visszaszorítását és az ösztrogénszint növelését foglalja magában.
A kutatást Dr. Timothy Roberts gyermekorvos, a Missouri-Kansas City Egyetem docense és munkatársai végezték. Azt találták, hogy az egy éven át hormonterápián átesett transznemű nők továbbra is jobban teljesítenek, mint a nem transznemű nők, másnéven cisznemű nők, bár a különbség két év után nagyrészt megszűnt. De még akkor is, a transz nők még mindig 12%-kal gyorsabban futottak.”
A DW cikke szerint egy másik tanulmány, amelyet Tommy Lundberg sporttudós végzett, megállapította, hogy a feminizáló hormonterápián átesett transz nők általában egy év után is megtartották erejüket.
“Előnyben vannak a transznők, ha élsportban versenyeznek?
Hormonterápia nélkül – igen. De még a hormonterápia mellett is, a jelenlegi kutatások azt sugallják, hogy a transznők továbbra is megőrzik az erőfölényt.
"Bármilyen módon szálazzuk is, a transznők még a hormonterápia után is erős előnyökkel bírnak. Én ezt nem látom másnak, mint ténynek" - mondta Joanna Harper, a brit Loughborough Egyetem orvosfizikusa.
Az erő az egyik kulcsfontosságú tényező – beleértve a robbanékonyságot, az állóképességet és a szikár testtömeget –, amelyek meghatározzák, hogy egy sportoló rendelkezik-e előnyökkel.”
A tényellenőrző írás összefoglalója arról számol be, hogy az egyik fő tényező a hemoglobinszint – ez a legfontosabb fiziológiai tényező, ha állóképességi sportról van szó. A vérben lévő hemoglobin oxigént szállít az egész szervezetben, beleértve az izmokat is. Mivel a hemoglobinszint követi a tesztoszteronszintet, a nem transznemű férfiak hemoglobinszintje általában magasabb, mint a cisznemű (születési nemük szerint) nőké. Harper tanulmánya azonban megállapította, hogy a tesztoszteron-szuppresszánsok a transznők hemoglobinszintjét a cisznemű nők szintjére csökkentették, így megszűnt az előny. Tisztán állóképességi sport azonban nincs, az erő és-a gyorsaság többé-kevésbé minden “állóképességi” sportban számít.
Tommy Lundberg szerint, akinek a svéd Karolinska Intézetben végzett kutatása a hormonterápiában részesülő transz emberek vázizom erejével foglalkozik, a transz nők erőnléti előnyei olyan mértékűek, hogy a legtöbb sportágban nem lehet biztosítani a méltányosságot.
“Jelenleg az a nagy probléma, hogy maga a hormonterápia nem tünteti el az előnyt olyan mértékben, hogy azt állíthassuk, hogy megvalósul a méltányosság" - mondta Lundberg a DW-nek. "És tulajdonképpen a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) is azt mondja, hogy az elsődleges cél a tisztességes verseny garanciája, és az is marad.”
Lundberg következtetése egybevág az enyémmel, miszerint pre-pubertás (nála: 8-9 éves korig) nem jelenik meg fiúk és lányok közötti különbség, sőt, odáig mennék, hogy ebben a korban felesleges is külön sportoltatni a gyerekeket. Azonban a pubertással robbanásszerű változás kezdődik, elsősorban az izomtömeg tekintetében. Kérdés, hogy a nem pre-pubertás (tehát fiatal felnőttkorban) megkezdett hormonterápia alkalmas-e a tisztességtelen versenyelőny kiküszöbölésére. A FINA mostani döntése szerint nem, de lássuk, mire alapozhatták az álláspontjukat:
“Mi az ajánlott tesztoszteronszint a transz nők számára, hogy versenyezhessenek?
Ez egy kényes kérdés, amelyben a sporttudósok nem értenek egyet. A Mayo Clinic becslései szerint a cisz nők "normális" egészséges tartománya 0,3 és 2 nmol/l között van – bár ezek laboratóriumonként eltérőek. A policisztás petefészek szindrómában szenvedő nők tesztoszteronszintje általában magasabb, ami elérheti az 5,2 nmol/l-t. Az "egészséges" férfi tesztoszteron 8,3 nmol/l és 32,9 nmol/l között mozog.
A NOB előírásai szerint a transznők akkor versenyezhetnek, ha szérum tesztoszteronszintjük 10 nanomol/liter egy éven keresztül legalább 12 hónapig az első verseny előtt.
Roberts és Lundberg legutóbbi tanulmányaival a NOB-ot újabb kritikák érték Hubbard felvételét követően a jogosultsági kritériumok miatt. A NOB azonban azt mondta, hogy csak a tokiói játékok után fogja felülvizsgálni a 2015-ben életbe léptetett irányelveit.
A World Athletics (IAAF) 2019-ben megváltoztatta szabályait, és megkövetelte, hogy a tesztoszteronszint legalább 12 hónapig folyamatosan 5 nmol/l alatt legyen. Ezt a transz nőkre vonatkozó kritériumot Hamilton és Harper is támogatja, akik megjegyezték, hogy a NOB jelenlegi irányelvei elavult tesztoszteronszint mérési technikákon alapulnak.”
Az IAAF kritériumai azonban ellentétesek Roberts transz katonákról szóló tanulmányával, amely szerint két év hormonterápia szükséges a versenyzés előtt. Lundberg ugyanakkor azt mondta, nincs elegendő bizonyíték arra, hogy két év elegendő lenne a méltányosság biztosításához a legtöbb sportágban a női kategóriában."
Érdemes egyébként az egész cikket elolvasni, akit érdekel, itt találja:
Az tehát látszik, hogy nincs konszenzus a kérdésben, de a kellő számú tanulmánynak, tudományos kutatásnak is híján vagyunk ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le. Ahogy jelenleg állnak a dolgok, nem mondható ki, hogy a transz nők nem élveznek méltánytalan előnyt egyes sportágakban, ahogy azt sem látjuk egzakt módon, hogy milyen kritériumok mentén volna biztosított a fair play. Egyvalami viszont elég egyértelműen látszik.
A transz sportolók talán a legláthatóbbak a teljes populációban egyébként 0,4%-os arányban reprezentált transz emberek között. Ha szerepelnek, az az előnyös, ha ez olyan módon történik, ami a transznemű emberek elfogadottságát erősíti, mozdítja elő. Az elemi emberi jogi szemléletet képviselők azt mondják, hogy a transz nőknek jár, hogy az identitásuknak megfelelő személyi okmányokkal rendelkezhessenek, azt a mosdót és öltözőt használhassák, ahova tartozónak érzik magukat, és a hétköznapi életben senkit ne érhessen nőként (vagy férfiként) megkülönböztetés pusztán azért, mert nem azonosul a születési nemével.
Azonban az élsport nem tekinthető ilyen értelemben a mindennapok részének, főleg, ha a biológiai nem miatt fellépő, tisztességtelen előnyökkel jár az, ha nem teszünk különbséget. Vagyis a transznők jogainak érvényesítése nem járhat a cisznők (születési nemük szerint nők) aránytalan jogsérelmével. Az én személyes véleményem az, hogy amíg ezek a kérdések tisztázatlanok, a transz sportolók versenyeztetése azokban a sportágakban, ahol a nemek szerint eltérő fizikum a meghatározó, transzfóbiát vagy transzellenességet generálhat a többségi társadalomban, amely többnyire a transzneműség mibenlétét sem érti vagy ismeri, és így a jelenséggel sajnos a transz sportolók körül kipattanó botrányok kapcsán találkozik először.
Mindeközben a mérleg másik serpenyőjében ülnek azok a transznemű emberek, akiknek az élsport az életük, de adott esetben le kell mondaniuk róla, ha az identitásuknak megfelelő, önazonos életet szeretnék élni. És ez nehéz ügy, hiszen a jóérzés azt diktálná, hogy egyik jogától - a versenyzéshez és a teljes, boldog élethez valóktól - sem szabad megfosztani senkit.
Állást foglalni csakugyan piszok nehéz, de ha csak a rendelkezésre álló adatokból indulunk ki, jelenleg a transznők szereplése a versenysportban nem megoldott kérdés. És amíg ez így van, szükségszerűen méltánytalan helyzetek sorát teremti a cisznemű társaikkal szemben indítani őket az erőnléti sportágakban. Nem beszélve arról, hogy vajon milyen íze van az olyan győzelemnek, amit a lelátóról nem tapsorkán, hanem füttyögés kísér.