Ha valakit egy csaló átver és kirabol, akkor általában együttérzünk vele, és ritkán feltételezzük,
hogy szándékosan kereste simlis emberek társaságát. Viszont
amikor bántalmazó kapcsolatokról van szó, bizonyos terapeuták nemcsak, hogy ezt feltételezik – de kifejezetten ebből az alaphipotézisből indulnak ki. Ez rendkívül káros tud lenni. Cikkünkben egy pszichológus magyarázza el – a saját praxisából vett példákkal –, hogy miért.
A bántalmazó családokból, párkapcsolatokból, fundamentalista vallási vagy más szektás csoportokból sikeresen elmenekült emberek gyakran találják magukat újra bántalmazó környezetben. Ez igen demoralizáló lehet. Nem csoda, ha ilyenkor megkérdezzük magunktól: hogy a fenébe kerültünk újra ebbe a helyzetbe?
Tovább fokozza a belső káoszt bizonyos mentálhigiénés szakemberek szilárd meggyőződése, hogy ezek a toxikus ciklusok azért ismétlődnek újra, mert a tudatalattink titkos része vonzódik a bántalmazókhoz, ezeket keresi minden új kapcsolatban.
Ezt a hozzáállást úgy hívjuk: terápiás „gázlángozás”. A gázlángozás (gaslighting) a manipuláció egy formája. A manipulátor – akár szándékosan, akár szándékán kívül – kétségeket ültet el az egyénben, aki a végén megkérdőjelezi saját emlékezetét,
észlelését és józanságát. Azzal, hogy a manipulátor folyamatosan vádaskodik, tagad,
félrevezet, ellentmond és akár hazudozik is, destabilizálja az áldozatot és hitelteleníti a világképét. A mindennapi életben gyakran előfordul, hogy valaki akaratán kívül válik gázlángozó manipulátorrá: egyszerűen csak azért, mert követ valamilyen bevett mintázatot, káros megszokást.
- A szó a Gázláng című, 1944-es Cukor György-filmből származik. Ebben a
férj úgy kergeti őrületbe a feleségét, hogy a gázláng fel- és
lecsavarásával játszik, de amikor a nő szerint sötétebb van, akkor úgy
tesz, mintha ez nem lenne igaz. A gázlángozás során tehát olyasmit akarnak beadni nekünk, ami nincs is úgy, de a végén mégis mi tartjuk magunkat „bolondnak”. (Wikipedia)
A terápiás gázlángozás elkeni a probléma okait, és minden felelősséget a bántalmazott nyakába varr. Ez a hozzáállás gyakran átszivárog a társadalomtudományi szakmunkákba is, sőt a közösségi médiába is. Mivel a kliensek támogatásért és a szenvedésük okainak a feltárásáért fordulnak a terápiához, és mivel némelyikük rendkívül sebezhetővé válik bizonyos javaslatokra, a szakember felelőssége kifejezetten nagy.
Éppen ezért a terapeutáknak különösen oda kellene figyelniük arra, milyen gondolatokat öntenek szavakba, milyen határozottan jelentenek ki bizonyos dolgokat. Mivel tekintélyszerepben vannak, a paciens sok esetben kérdés nélkül elfogadja az állításukat. (Ami persze egy ordas nagy érvelési hiba: a téves tekintélyre való hivatkozás érvelési hibája.) Az állításaikat igaznak fogadják el, csak azért, mert ők mondják.
Sajnos mind az egyéni, mind a csoportterápiák gyakran futnak ki arra a következtetésre, hogy a páciens magának okozza a balszerencséjét. Hogy ő maga az, aki „bevonzza” a bántalmazását (vagy épp a megbetegedést), méghozzá valamiféle tudatalatti vágytól vezérelve.
Némelyiküknek azt mondják, hogy kettős tudatuk, két különbözően működő elméjük van: az egyik a direkt észlelésen alapul, a másik pedig a tudatosság talaján kívül működik, saját vágyakkal és indítékokkal. Ez a „tudatalatti” tudat képes felülírni minden tudatos döntést, ha konfliktusba kerül vele.
Ez egy veszélyes üzenet, amit sok terapeuta (nem az összes persze, de sok) közvetít a pácienseinek. Az ilyen terapeuták szerint mi magunk szabotáljuk a saját céljainkat bizonyos tudattalan impulzusoktól vezérelve. Talán még vannak érzéseink a bántalmazó felé, és helyettesítőt keresünk, hogy újraélhessük a kapcsolatot, reménykedve egy jobb végkimenetelben. Vagy épp, a tudatalattink valamiért azt akarja, hogy bűnhődjünk. Nem egy terapeuta létezik, aki szerint ilyesmi okozza a bántalmazó kapcsolataink ismétlődését.
A tudatalatti motivációk persze tényleg léteznek. Élénken hatnak például a képzelőerőnkre, különösen művészeti alkotásokban. (Alfred Hitchcock is előszeretettel élt ezzel, a filmjei központi témájává emelve a sötét tudatalatti erőket.)
De a terápiában ezeknek nincs helye. A terápia tényeken, bizonyítékokon kell alapuljon. Ez egy „oknyomozó” szövetség a terapeuta és a páciens között. Az együttműködés célja, hogy a páciens problémáiról egy gyakorlati, érdemi feltárás készüljön. Az, ha mindent ködös tudatalatti impulzusokra kenünk, a legtöbb esetben nem segít, nem nyújt kézzelfogható megoldást. Sőt, sokszor még csak nem is bizonyul igaznak.
Mert vegyük a tényeket. A bántalmazó kapcsolatok áldozatai gyakran számolnak be arról, hogy a bántalmazójuk teljesen másként viselkedett a kapcsolat elején. Még csak nem is báránybőrbe bújt farkas volt, inkább tükör mögé bújt farkas. Ugyanazokat a dolgokat szerette, mint mi, ugyanazokban az értékekben hitt. Legyen szó bántalmazó csoportról (szektáról) vagy egy konkrét személyről, a kapcsolat elején a célpont mindig saját maga visszatükröződését kapja. A tükör csak akkor hullik szét, amikor a célpont túl van a beetetésen.
A tények ismeretében nem kell messzire menni, hogy a hamis spekulációt a tudatalatti szerepéről megcáfoljuk. Ehhez nézzük meg a következő esettanulmányokat.
1. Sam, a bohóc
Samet az anyja (egy nárcisztikus uralkodó jellemű nő) gyerekként bohócnak csúfolta, és azzal fenyegette, hogy eladja egy cirkusznak. Hiába nőtt fel, az anyja ekkor is elzárta előle a kitörési lehetőségeket. Samnek végül sikerült rendes munkát találnia és elköltöznie. Első felesége a kezdeti képmutató szeretet után hamar kegyetlen bántalmazóvá vált, de Sam kitartott mellette annak ellenére is, hogy a feleségének rendszeresen voltak szeretői. Végül le is lépett az egyikkel.
Fionát, a második feleségét a munkahelyén ismerte meg: végig támogatta Samet a gyötrelmes válás alatt. De a kezdeti képmutató szeretet után Fiona is kegyetlen bántalmazó szörnyeteggé vált. Sam ekkor fordult terapeutához.
Az első terapeuta azt mondta Samnek, hogy az anyjával való bántalmazó kapcsolatát éli újra a házasságaiban. Hogy tudat alatt vonzódik a bántalmazó nőkhöz. Ekkor Sam úgy döntött, hogy terapeutát vált.
A második terapeuta elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen tényezők vitték Samet ezekbe a házasságokba. Miért maradt bennük? Kiderült, hogy Samet átverték, hazudtak neki. Amit szeretetként árultak, az valójában kontroll volt. Mivel Sam nem szokott hozzá az emberi bánásmódhoz, problémát okozott számára a jó visszajelzések megfelelő kezelése is.
A bántalmazó kapcsolatokban pedig azért maradt benne, mert az apja, aki pozitív figura volt az életében, azt mondta neki, hogy sosem szegheti meg az ígéretét. Ezt a meggyőződést a nagyapja is megerősítette. Ők voltak Sam életében a becsületesség megtestesítői: ezért a tőlük örökölt téves hit morálisan gúzsba kötve tartotta, és megakadályozta, hogy véget vessen a rossz házasságoknak. Mikor végül elvált Fionától, felbukkant az anyja, aki lúzernek nevezte, és kudarcként állította be a két válását. De Samnek ekkorra már jól működött az érzelmi immunrendszere, tehát azt válaszolta: „Nem, anya. Tévedsz. Nem vallottam kudarcot, sőt. Túl vagyok két nagyon is sikeres váláson.”
Fontos megemlíteteni, hogy igenis vannak olyan emberek, akik
kifejezetten keresik a korábbi traumás kapcsolataikra emlékeztetõ
helyzeteket. Ezek viszont mindig tudatosak.
2. Kelly története
Kelly esete annyiban más, hogy az ő életét egy vallási csoport kontrollálta: az iskolától kezdve a munkahelyig. Mikor ellenállást tanúsított, megbüntették. Mivel továbbra is ellenállt, levegőnek kezdték nézni, elkerülték, kiközösítették, majd ebbe bekapcsolódott a vallási közösség mellett a családja és a barátai is. Végül sikerült elmenekülnie ebből a közegből. Az egyetlen vigasztalása az volt, hogy megfogadta, soha többé nem hagyja magát kontrollálni.
Az élete nulláról való újjáépítésének fáradságos folyamata közben ismerkedett meg Seannal. Pillanatok alatt a kontrollja alá került. A férfi első elnyomó kísérleteinek még megpróbált ugyan ellenállni, de mikor az kitartott, elszörnyedve tapasztalta, hogy önmaga megadásba süllyedt.
Évekig élt így. Aztán a fizikai bántalmazás egyre fenyegetőbb veszélye miatt kezdte tervezni a menekülését: új munkát, új lakást keresett. Sean ekkor végre egyik napról a másikra eltűnt az életéből.
Mikor Kelly másodjára építette újra az életét, megismerkedett Mannyvel. Megfogadta, hogy a dolgok ezúttal másként alakulnak majd, de rövid idő alatt ugyanabban a helyzetben találta magát. Kelly ekkor fogadott egy terapeutát, aki azt mondta neki, hogy vonzódik az uralkodó hajlamú egyénekhez, mert lelkének egy darabja újra akarja teremteni a neveltetése alatt megtapasztalt kontrollt.
A terapeuta szerint Kelly baja az, hogy egyenőségjelet tesz a kontroll és a szeretet közé. Mikor Kelly ezzel nem értett egyet, a terapeuta válasza az volt: márpedig ha tetszik, ha nem, szembe kell néznie a kontrollálódás iránti vágyával. A terapeuta otthagyása egyszerűbb volt, mint az abuzív partnereké.
Kelly talált egy új terapeutát, aki segített neki abban, hogy beazonosítsa az életét jelenleg megnehezítő tényezőket. A központi probléma az volt, hogy mióta otthagyott mindenkit, akit szeretett, kialakult nála egy intenzív autofóbia – az egyedülléttől való félelem. Ennek a fóbiának különféle hatásai voltak. Például Kelly folyamatosan más emberek társaságát kereste. Sosem volt elérhetetlen, és mindig örömmel maradt tovább. Kelly terapeutája felfigyelt rá, mennyire szorong akkor is, amikor a terápiás ülés végéhez közeledtek.
Ez a társaság iránti kielégíthetetlen vágy tette sérülékennyé Kellyt. Fogékonnyá arra, hogy kihasználják. Az egyedülléttől való félelme befolyásolta a társasága megválasztását is. Előnyben részesítette azokat az egyéneket, akik hozzá hasonlóan mindig elérhetőek voltak. Ami Seanhoz és Mannyhez vonzotta őt, az az a tény volt, hogy sosem akarták otthagyni. Kelly a terápia során belátta, hogy ez nem kifejezetten ideális alap a partnerválasztáshoz.
Kelly autofóbiája rombolta önmaga határainak tiszteletét. Utálta, ha kontrollálják. Nem tartotta a kontrollt egyenlőnek a szeretettel, mégis elviselte, mert az egyedüllétet még annál is rosszabban élte meg.
Kelly terápiája innentől arról szólt, hogy biztonságban érezze magát egyedül, önmaga társaságában. Ez nem volt egyszerű vagy gyors folyamat, de megtörte a bántalmazó ciklusokat, és visszaszerezte az élete feletti kontrollt. Miután elhagyta Mannyt, nem érezte úgy, hogy bele kell rohannia egy másik kapcsolatba. Életében először szabadnak érezte magát.
3. Finn, a mindent megjavító
Finn története azt illusztrálja, milyen messzire kell mennie egy terapeutának a feltételezései bizonyításához. Finn egy rosszindulatú politikai csoportból szabadulva fordult terapeutához. Ez nem az első rosszindulatú ideológiai csoport volt, amihez csatlakozott. De amit tapasztalt, az majdnem teljesen ugyanaz volt az összes esetben.
Az első egy evangelikál vallási szekta volt, amelybe az egyik tanára szervezte be. A vidám zizegés, ami a csoport működését jellemezte, éles ellentétben állt otthona végtelen unalmával – ezért vetette bele magát az új közösségébe. Idővel azonban lassan rájött, hogy valami nem stimmel. Észrevette, hogy a tagok bizonyos társadalmi előítéleteket népszerűsítenek: a sátán szerintük bizonyos – Finn szerint amúgy teljesen ártalmatlan – csoportokat tart hatalmában.
Finn megkísérelte megjavítani a hőn szeretett közösségét, nyíltan fellépve a toxikus nézetekkel szemben. Erre az volt a válasz, hogy bizonyára megrendült a hite. Mikor tovább próbálkozott, kijelentették, hogy megszállta őt egy démon. Finn kitartott... amíg ki nem közösítették.
Ezután Finn csatlakozott egy spirituális gyógyító csoporthoz, ami rendkívül támogató közegnek bizonyult – és belevetette magát az új közösségébe. De sajnos hamar észrevette, hogy valami nem stimmel. A vezetők olykor agresszívan főnökösködtek, patronáltak. Finn látta, hogyan válnak egyes tagok behódoló gyermekké, akik félnek ellentmondani a vezetőknek. Finn megkísérelte megjavítani a hőn szeretett közösséget. Válaszként azzal vádolták, hogy pszichológiai problémái vannak. A vezetők azt mondták neki, hogy zavarja a csoportot, mivel tudat alatt száműzötté akar válni ugyanúgy, mint mint annak idején az evangelikál közösségben. Finn kitartott... amíg ki nem közösítették.
Finn ekkor csatlakozott a politikai csoporthoz. A tagok szenvedélyesen védelmezik az igazságot, a békét és az igazságosságot: ezek mind az ő alapértékei. Finn beleveti magát az új közösségébe. Hamarosan észreveszi, hogy valami nem stimmel. Zsarnokoskodó törzsi mentalitás jellemzi a közösséget. Az eltérő véleményeket verbális agresszióval és lejárató kampánnyal büntetik. Finn megkísérli megjavítani a hőn szeretett közösséget. Válaszul ellenségnek és csalónak bélyegzik. Finn kitart... amíg ki nem közösítik.
Hallván Finn történeteit, a terapeutája azt mondta:
egy kisfiút lát maga előtt, aki újra és újra megpróbálja megjavítani a bántalmazó családját. Finn erre közli: nem is volt bántalmazó a családja! De legnagyobb megrökönyödésére a terapeuta cáfolni próbálja őt. Azt állítja, a tapasztalata alapján Finnek igenis bántalmazó családja volt.
A terapeuta szerint Finn különleges kitartása a bántalmazó csoportok megjavítására azt jelzi, hogy valami mélyebb probléma van. Azt mondja, a bántalmazó emlékek sokszor el vannak nyomva a tudatos elmében, mert túl fájdalmasak. Finn kitart, hogy a családja nem volt bántalmazó, de a terapeuta nem hisz neki.
Finn ebben a pillanatban jött rá, hogy mi okozta a bántalmazó ciklusait. (Ironikus módon pont akkor, amikor egy olyan embert próbált meggyőzni, akinek még fizetett is érte, hogy meghallja, amit mond.) Félbeszakította az ülést, távozott, és sosem tért vissza.
Hamarosan meg is találta a kifejezést, amit keresett: elsüllyedt költségek csapdájának hívják ezt a jelenséget. Elsüllyed, mert sosem térül meg. Az elsüllyedt költségek csapdája azt jelenti, amikor valamit csak azért nem hagyunk ott, mert túl sok időt, energiát, érzelmet vagy pénzt fektettünk már bele. Ez bármi lehet: egy üzlet, egy kapcsolat, egy közösség. Finn mottója az volt, hogy mindent, amit elkezdünk, be kell fejezni.
Finn bármibe is fogott, azt minden áron végigcsinálta: könyv, film, vallási csoport vagy akármilyen közösség. Utálta még a gondolatot is, hogy feladjon valamit, mert úgy érezte, az élete egy darabja veszne ezzel oda. Viszont mivel ennyi energiát fektetett haszontalan vállalkozásokba, ezért életének sokkal nagyobb darabját vesztegette el, mint ha az elején feladta volna. Meg kellett tanulnia, hogy ha észreveszi, hogy valami nem működik, akkor ahelyett, hogy automatikusan belevetné magát a dolog megjavításába, először józanul mérlegelnie kell, hogy megéri-e folytatnia, vagy inkább szálljon ki az egészből.
Rájött, hogy néha minden, amit tehetünk, hogy betoljuk a széket a fedélzeten, és kiugrunk a süllyedő hajóból.
4. Muna, az utas = Muna, a csikóhal
Muna egy népes családból származott, melyet egy agresszív apa uralt, akinek a játékszenvedélye és alkoholproblémája nyomorba taszította a családot. Akkor halt meg, amikor Muna még csak tizenéves volt, és a gyerekeket különféle nevelőszülőknél helyezték el. Muna egy bántalmazó kapcsolat után kezdett terápiába, miután egy alkoholista játékfüggő hónapokig élősködött rajta, hogy ki tudja elégíteni a függőségét, aztán lelépett, pénztelenül otthagyva őt. Azt mondta Munának, hogy az életben vezetők vannak és utasok. Ő volt a vezető, Muna az utas.
Az első néhány terápiás ülésen Muna nagyon keveset beszélt magáról. Mikor nagy nehezen kinyögött valamit, mindig megkérdezte: „Mit mond ez el rólam?” Én minden alkalommal azt válaszoltam, hogy nem tudom. Ő mit gondol? Azt válaszolta, ő sem tudja.
Néhány hónappal később megtudtam, hogy egy korábbi terapeutája túlanalizálta Munát. Mindenre volt valami magyarázata. Muna azt várta, hogy én is ezt fogom tenni. Mikor rájött, hogy én nem így működöm, lassanként egyre nagyobb teret töltött ki a terápiás üléseken.
A korábbi terapeutája azt mondta neki, hogy
azért engedte a bántalmazót az életébe, mert vissza akarta kapni az apját.
Megkérdeztem, szerinte igaz-e ez. Sokáig gondolkozott, mielőtt visszakérdezett, hogy én mit gondolok erről. Én visszakérdeztem, ő mit gondol erről. Végül kimondta, hogy nem, soha nem akarta visszakapni az apját. Egy másik, nagyon hosszú szünet után, figyelve a reakciómat, azt mondta: megkönnyebbült, amikor meghalt. Félelmet keltett benne. Visszaemlékezett, ahogy néhány testvérének sikerült elkerülnie a haragját azzal, hogy kiszaladtak a házból, de ő csak állt ott földbe gyökerezve, és tűrte a verést. Azt mondta, úgy érezte magát, mint egy csikóhal. Látott egyszer egy dokumentumfilmet egy kínai medicináról, amelyhez szárított csikóhalat használtak mindenféle betegségek kezeléséhez. Emlékezett, ahogy egy búvár összegyűjti a csikóhalakat a tenger alatti tenyészetekből. Semmit nem tettek azért, hogy megvédjék magukat. Lefagytak, mintha azt hinnék, így senki sem látja majd őket. Könnyű prédák voltak. Muna is ilyennek látta magát. Az apjával, a zsarnokoskodó osztálytársaival, a munkahelyi bántalmazóival szemben is. Csak lefagyott, és állta az ütéseket. Ugyanúgy, mint az abuzív partnerével szemben is. Nem akart semmit tőle. A pasas csak jött, elvette tőle, amit akart, és aztán elment. Ha nem ment volna el, továbbra is tűrné a bántalmazását.
Muna bele volt ragadva egy teljesen rossz, lefagyásos válaszba. A küzdés vagy a menekülés mellett a lefagyás is egy túlélési mechanizmus. Bizonyos veszélyhelyzetekben mozdulatlanságba meredünk, hogy megvédjük magunkat. Károssá akkor válik, ha ez a túlélési mechanizmus még sebezhetőbbé tesz minket. Sok bántalmazott ragad le egyféle válaszreakciónál konfliktus vagy veszélyhelyzet esetén. Vagy mindig küzd, vagy mindig menekül – vagy mindig lefagy, mint Muna. Még akkor is, ha ez árt nekik. Mindez a reakciók automatizmusa miatt történik így. Nagyon nehéz kitörni ezekből. Sok gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy alternatív módszereket tanuljunk.
Muna terápiájának lényege az volt, hogy álljon ki magáért, védje meg a határait – ezért beiratkozott egy asszertív tréningre is. Az utolsó ülésünkön azt mondtam neki, hogy már nem csikóhal többé. Erre azt válaszolta, hogy de, csak ez a csikóhal megtanult kung-fuzni.
A fordításért köszönet Csinger Mariannának és Pincehelyi Zitának
Kommentelnél? A Facebook-posztunk alatt megteheted! Kattints ide!
Forrás: