Mindenekelőtt le kell szögeznünk: a sorozat innovatív abban, hogy a főhőse egy női szuperhős, Csodálatos Katicabogár. Sorozat-ajánló és feminista kritika!
Az elmúlt években a szuperhősök műfaja dominált a filmvásznon és az irodalomban egyaránt. Még ide, a SzabadNem feminista rovatához is eljutott a jelenség: szerkesztőtársam, Szabó A. Zsófi egy rendhagyó szuperhősregényről írt a „Transznemű tinilány vagyok. Mi a te szuperképességed?” című cikkében.
Nem meglepő tehát, hogy ebbe a trendbe illeszkedik a 2015-ben indult Miraculous – Katicabogár és Fekete Macska kalandjai című rajzfilmsorozat is. A műfajon belül azért tartom figyelemre méltónak, mert a didaktikus, szájbarágós tanulságok helyett „a nagy erő nagy felelősséggel jár!” organikusan, a történetbe szőve jelenít meg kritikai szempontokat napjaink égető problémáiról: környezetszennyezésről, technológiai függőségről vagy éppen a divatipar árnyoldalairól.
Emellett a szimbólumokat is kifinomultan alkalmazza. Ajánlom mindenkinek AnaFox zseniális elemzéseit, amelyek a karakterek neveit és a hozzájuk köthető színek jelentéseit vizsgálják, lásd például itt. Úgy vélem, a sorozat feminista szempontból is említésre érdemes. A cikk írásakor az első öt évadot láttam (a hatodik még készül), és természetesen figyelmeztetek: spoilerek következnek.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk: a sorozat innovatív abban, hogy a főhőse egy női szuperhős, Csodálatos Katicabogár. A műfaj ugyanis hagyományosan nem kedvez a női karaktereknek. A női szuperhősök jelentősen kevesebben vannak, mint a férfi szuperhősök (a mainstream Marvel és a DC szuperhős képregények mindössze 12%-nak van női főhőse, lásd itt), és sokan közülük csupán férfi hősök „női verziói” (pl. Thor, Supergirl). Ezen felül ha egy női karakter nem a férfiközönség elvárásai szerint viselkedik, az alkotókat gyakran támadások érik (emlékezzünk a női Hulk twerkelése körüli hisztériára).
A Miraculous-ban viszont Katica a főhős, míg Fekete Macska inkább az oldalán harcoló társ. Katica mozgatja a cselekményt, ő hozza a döntéseket és dolgoz ki stratégiát, míg Fekete Macska elfogadja a vezetését és csapatjátékosként működik mellette. Amikor mégis fellázad másodhegedűs szerepe ellen, abból rendszerint probléma lesz: vagyis a sorozat kerüli azt a klisét, hogy az „okos férfi” felülírja a „tévedő nő” parancsait.
Ugyanakkor mindez egy nemi szerepcsere révén valósul meg: Katica a hagyományosan férfiasnak tartott vonásokat képviseli (racionalitás, kötelességtudat, felelősség), míg Fekete Macska inkább a sztereotipikusan nőies tulajdonságokat hordozza (érzelmi vezéreltség, játékosság, romantikus megszállottság). A szerepcsere tehát bár felszabadító, mégis ugyanabból a nemi binaritásból indul ki: csupán felcseréli a sztereotípiákat.
A történet egyik alapkonfliktusa a „szerelmi négyszög.” Katica civilben Marinette, aki Adrienbe szerelmes - csakhogy Adrien maga Fekete Macska. Így Katica szuperhősként nem tudja, hogy az a fiú, akit imád, valójában mellette harcol. Érdekes kontraszt, hogy Marinette-ként a magabiztos, győztes szuperhős eltűnik, és helyette egy esetlen, önbizalomhiányos tinilány bukkan elő. Ennek az üzenete kettős: egyrészt pozitív, hiszen azt mutatja, egy nő egyszerre lehet erős és sebezhető. Másrészt viszont azt is sugallhatja, hogy egy nőnek erősnek és magabiztosnak lenni csak maszk mögött, a mindennapi társadalmi miliőn kívül lehetséges. Itt érdemes felidézni Judith Butler performativitás-elméletét: a gender maszkok és szerepek sorozata, amelyeket felveszünk és eljátszunk. A hősök kettős élete akár ennek allegóriájaként is értelmezhető.
A sorozat problémásabb eleme Marinette viselkedése Adrien irányában. A lány rajongása gyakran már a zaklatás határát súrolja: megszállottan követi a fiút, szobája tele van fotókkal róla, és évekre előre tudja a programját. Ez egyfelől humorforrásként van tálalva, ám könnyen azt az üzenetet közvetítheti, hogy a beleegyezés hiánya bagatellizálható, ha egy „aranyos tinilányról” van szó. Az ötödik évadban ugyan magyarázatot kapunk Marinette viselkedésére (egy korábbi megalázó élmény miatt vált túlzottan kontrollálóvá), de ez sem legitimálja a zaklatást.
A főgonosz hatalma abban áll, hogy negatív érzelmekre alapozva ad szupererőt embereknek, gonosztevővé változtatva őket. A női szereplők esetében ez gyakran „női érzelmekből” fakad, mint féltékenység vagy hiúság. Ugyanakkor a sorozat árnyaltan mutatja be a női karakterek fejlődését. Például Kagami, aki Marinette riválisaként lép színre Adrien kegyeiért, végül elfogadja, hogy a fiú Marinette-et választja, és barátként marad mindkettejük mellett: ez ritka, érett gesztus egy tinisorozatban. Chloé viszont a „mean girl” archetípusát testesíti meg, és bár úgy tűnik, lesz lehetősége változni, végül nem vált jobb emberré. Emiatt sok rajongó csalódott, ám feminista szempontból fontos üzenetet hordoz: létezhetnek olyan női karakterek, akik „rosszak,” és ez éppúgy legitim, mint a férfi „örök rosszfiúk” esete.
Összességében a Miraculous – Katicabogár és Fekete Macska kalandjai szórakoztató, ugyanakkor tanulságos sorozat. Szívesen engedném a gyerekemnek (nemcsak a lányomnak, de a fiamnak is) nézni, mert bár nem hibátlan, mégis előremutató és pozitív mintákat kínál a női hőskép ábrázolásában.
Hozzászólni a cikkhez itt lehetséges.