Gyermektelen vagyok, de szeretném elmesélni, miért

Nincs gyerekem. A legtöbb embernek fogalma sincs, miért. Ítélkeznek, pedig el sem tudják képzelni, mi vezetett ide.

Én voltam a legfiatalabb a családban. Egy bátyám volt. Amikor ő született, az orvosok még épp csak kezdték kapisgálni, mi az az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar). Már 6 éves korától fogva nyugatókat kellett szednie, hogy „enyhüljenek” az iskolai problémái. Akkoriban ez volt a bevett gyakorlat.

Bátyám nem tudott nyugton ülni, folyton kiabált meg dobolt a lábával, alvási zavarai voltak, és 13 éves koráig előfordult, hogy bepisilt. Anyukám teljes állású anyaként otthon volt velünk, így bőven volt ideje rá, hogy bátyámmal foglalkozzon. De tudjátok-e, mi az, amit legritkábban mondanak el az ADHD-ról?

Hogy soha nem múlik el.

Nem tartott sokáig, míg anyu annyira kimerült, hogy rám semennyi érzelmi enerigája nem maradt.

Bátyám sok nehézséggel küzdött, miközben felnövekedett. Zaklatták az iskolában, küzdött a tanulással, és gyakran én voltam az egyetlen társasága. Én szerettem és elfogadtam őt. Életvidám fiú volt, bár eléggé megtört. A barátom volt, akit megvédtem, ha kellett.

De anyukám az én társasági életemet is korlátozta, mivel fájt neki, hogy bátyámnak nincsenek saját barátai. Ezért én is sok időt töltöttem elszigetelten és egyedül.

Mire elértük a középiskolát, bátyám keménydrogokat kezdett használni. Ez is az ADHD következménye volt: mivel gyerekként az vált megküzdési mechanizmussá nála, hogy stimulációt keressen, ehhez folyamodott később is.

21 éves korára már teljes értékű drogfüggő és alkoholista volt.

Az egyetemi éveim azzal teltek, hogy anyukámnak segítettem a bátyámat elvonókúráról elvonókúrára cipelni. A saját programjaimat is rendszeresen lemondtam, hogy mellette maradhassak. És ami még rosszabb, végignéztem, ahogy anyukám elsorvad ezekben az években. Az ő drága kisfia teljesen tönkreteszi magát! Az öngyilkosság határán jár... Ez a legszörnyűbb dolog, ami egy anyával történhet.

Bátyám 30 éves koráig otthon élt. Kétszer idézték bíróság elé ittas vezetésért. Még mindig küzdött az ágyba pisiléssel és a függőségeivel. Nem tud randizni, mivel a legtöbb nő a dühkitörései miatt rá se néz. Már nem is számolom, hány kényszeres hazugságot mondott nekem. A mai napig vágyom rá, hogy visszatérjen a gyerekkor barátságunk, de a reményt már feladtam.

Jelenleg ott tartunk, hogy többnyire józan. Én alig ismerem meg, mikor ránézek. Szükséglakásban él, hivatalosan azóta már autizmust és bipoláris zavart is diagnosztizáltak nála. Anyukám a mai napig ismételgeti, hogy „az anyaság mekkora áldás!” És megpróbál engem is meggyőzni, hogy legyen gyerekem...

De én gondolni se bírok a gyerekvállalásra. Az első, ami ilyenkor eszembe jut, az a bátyám betegsége, és hogy ez mit okozott az életünkben. Mert velem mi lett? Én úgy nőttem fel, hogy anyámnak rám alig maradt ideje. Kimerült volt, teljesen érthető módon; és ha véletlen nekem akadt bármi problémám, attól már végleg túlcsordult a pohár. Tehát én megtanultam láthatatlanná válni, és semmit sem várni.

Hányszor hallottam embereket azt mondani, hogy „minden a nevelésen múlik!” Hogy „a problémás gyerekeknek biztos nem volt gyerekszobájuk!” Baromság. Most jegyezze meg mindenki, aki ezt olvassa, hogy a nevelés nem minden. Néha egyszerűen csak peches az ember. Néha problémásabb genetikájú vagy pszichéjű gyereket kap. Hajlandó vagy kockáztatni?

Szeretem a bátyámat, de sokat gondolkodom, mi lesz vele, ha anyukám meghal. Nekem kell majd gondoskodnom róla, akár egy gyerekről. A rendszer nincs felkészülve az olyan emberekre, mint ő. Családtag nélkül, aki gondoskodna róluk, nem jut nekik semmi támogatás.

Azt hiszed, vannak szociális programok az olyan emberek számára, mint ő? Nincsenek. Már eddig is rengeteg orvosi segítséget kapott, de ezek alig nyújtottak bármit. Nem oldották meg az életét, a beilleszkedését. Nincs hova mennie, nincs mit ennie, ha a családja nem segíti.

Tudva, amit most tudok... hogy egy olyan gyerek, aki többnyire normálisnak tűnik, de mentális betegségben szenved vagy fogyatékossággal küzd, biztosan hajléktalanságban köt ki, mert egyszerűen nincsenek támogatások vagy programok az olyanok számára, mint ő... Nincs hely neki a társadalomban sehol...

Így jutottam oda, hogy a gyerekvállalás számomra nem opció.

Szegény anyukám csupán csak anya akart lenni. Azt a tökéletes családot akarta létrehozni, ami neki soha nem volt. Ehelyett újrateremtett egy ugyanolyan diszfunkcionális családot, mint amiből ő jött.

Ez a történet nem egyedi, mégis ritkán halljuk elmondva. A gyermektelenségről szóló közbeszédben gyakran önzés vagy karrierizmus jelenik meg, miközben alig beszélünk azokról az élettapasztalatokról, amelyek tudatos elutasítássá formálják a gyerekvállalást. Mentális betegségek, láthatatlan gondozói szerepek, testvérekre háruló felelősségek, kiégett szülők és egy felkészületlen szociális rendszer: ezek mind részei annak a valóságnak, amelyet a „család az élet értelme” típusú frázisok rendre elfednek.

Neked van gyereked? Vagy te is tudatosan gyermektelen vagy? Meséld el kommentben! Katt ide.

A cikk eredetije ebben a facebook posztban jelent meg.