A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.
Lásd még: Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: Freud
Az 1930-as évek után a Freud nyomdokaiban járó kutatók legalább három alapvető ponton változtatták meg az eredeti elmélet lényegét. Bár nem mindegyik változtatás érintette a szexuális tárgyválasztás kérdéskörét, végeredményben mégis az lett a hatásuk, hogy egyrészt lerombolták Freud eredeti elméletének radikalizmusát (amivel eltörölte a heteroszexualitás kiváltságosságát), másrészt megszüntették azt a kezdetleges társadalmi toleranciát, mely a homoszexualitás Freud általi elemzése nyomán épp meszületett volna.
A három pont, melyen az eredeti elméletet megváltoztatták, a következő.
Az első, hogy Freud követői elvetették azt a feltételezést, hogy mind a heteroszexualitás, mind a homoszexualitás csupán egy-egy változata lennének egy eredendő biszexualitásnak. Szerintük nem volt igaz az az állítás – még a heteroszexualitással kapcsolatban sem –, hogy a szexuális ösztön és a szexuális tárgy elválasztható egymástól. Ehelyett azt feltételezték, hogy mindenkiben természetes módon a heteroszexuális tárgyválasztás fejlődik ki, hacsak ezt valamilyen lélektani trauma vagy idegi probléma meg nem akadályozza. Az elmélet ilyesfajta megváltoztatásának legfontosabb zászlóvivője Radó Sándor (1940) volt, aki szenvedélyesen bizonygatta, hogy bár minden homoszexuális személyben van egy látens heteroszexuális ösztön, a heteroszexuálisokban nincs semmiféle látens homoszexuális ösztön.
A második változtatás a tárgyválasztás időpontjával kapcsolatban történt. Elvetették azt a freudi feltételezést, hogy a homoszexuális tárgyválasztás az pszichoszexuális fejlődés ödipális szakaszában történik, és ehelyett azt állították, hogy a homoszexuális tárgyválasztás valójában az ödipális előtti – vagyis az orális – szakaszban történik. Mivel a gyermek tudvalevőleg ebben az ödipális előtti szakaszban ébred alapvető öntudatra, ez a lépés az időben visszafelé a homoszexuális személy megítélésében nézőpontváltáshoz vezetett: az ő „egó”-ja ugyanis annyira fejletlen és ingatag, hogy tulajdonképpen „borderline személyiségszekezet és primitív tárgykapcsolódás” jellemzi (Lewes, 1988, 76.o). Továbbá a homoszexuális személy tárgyválasztása tulajdonképpen bizonyíték arra, hogy ő egy majdhogynem elmebeteg lélektani fölépítéssel rendelkezik. Ennek az elméletnek a zászlóvivője Melanie Klein volt, aki 1932-es Gyermekek pszichoanalízise című könyvében megalapozta az ún. tárgykapcsolat elméletet. A homoszexualitás ödipális előtti eredetének elméletét többek között még Edmund Bergler és Charles Socarides segítettek elmélyíteni.
Végül pedig a harmadik változtatás Freudnak azt a gondolatát értintette, mely szerint a szexuális ösztön az alapja mind az egészséges emberi motivációknak, mind pedig az idegbetegségeknek. Követői a hangsúlyt ehelyett a különböző társas és személyközi viszonyokra helyezték, köztük a hatalomra és a függőségre. Ezeknek az „interperszonális” vagy „alkalmazkodásközpontú” elméleteknek a szemszögéből a homoszexualitás nem a szexuális ösztön fejlődésének egy lehetséges végkimenetele, hanem egy tünet: méghozzá egy eredendően nem szexuális idegi konfliktus szexualizálódásának tünete. Ennek megfelelően az 1950-es években használatban volt a pszeudohomoszexualitás fogalma. Ennek a mozgalomnak, mely a homoszexualitás tárgyalásában a hangsúlyt a szexualitásról a korai társas viszonyokra helyezte, a legfontosabb képviselői Karen Horney és Harry Stack Sullivan voltak, továbbá hozzájárultak még Clara Thompson, Abram Kardiner és Lionel Ovesey is.
Amikor a homoszexualitást mentális betegségnek nyilvánították
Jóllehet, nem minden pszichoanalitikus értett egyet ezzel a három módosítással, az eredmény mégis az lett, hogy a homoszexualitást mint mentális betegséget kezdték számontartani. Ez pedig elméleti szempontból is lehetővé tette, hogy pszichiátriailag kezelni lehessen a homoszexuális embereket. Ami a legjobban mutatja azt, hogy gyakorlatilag minden Egyesült Államokbeli pszichiáter egyetértett abban, hogy a homoszexualitást betegségként kell kezelni, az az, hogy a senki nem kérdőjelezte meg, hogy a homoszexualitás felkerüljön a mentális betegségek első hivatalos listájára, a DSM-I nevűre*, melyet az Amerikai Pszichiátriai Egyesület 1952-ben adott ki. Ráadásul azt sem kérdőjelezte meg senki, hogy újra felkerüljön rá 1968-ban, amikor a második, frissített kiadás (DRM-II) került használatba.
*DSM: Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, vagyis a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve. Feladata segítséget nyújtani az orvosoknak abban, hogy milyen tünetek szerint lehet valakit diagnosztizálni egy mentális betegséggel, valamint a betegségekhez kódot is rendel. Több kiadást élt meg, mert ahogy fejlődik az orvostudomány, a kézikönyv úgy alkalmazkodik a korhoz. Jelenleg a DSM-IV-TR az érvényes. (Wikipedia)
A következő eset jól mutatja, milyen egyhangúság uralkodott az Egyesült Államok pszichiáterei között azzal kapcsolatban, hogy a homoszexualitás betegség. Amikor a brit Wolfenden Jelentést kiadták 1963-ban az Egyesült Államokban, Karl Menninger írt hozzá előszót. Ebben az előszóban egyrészt ugyan támogatja a jelentés első számú következtetését – miszerint a két felnőtt férfi közötti homoszexuális cselekedetet, amennyiben mindketten beleegyeztek, nem kell törvényileg büntetni –, a második fő következtetésről tudomást sem vesz. Ez a másik fő következtetés pedig nem más volt, mint hogy a homoszexualitásra csak akkor szabad mentális betegségként tekinteni, ha „ennek kritériumait alaposan kiterjesztjük” (idézi Bayer, 1981, 122.o). Menninger az előszóban egyáltalán nem is kommentálja ezt, az amerikai pszichiátriai gyakorlatot erősen bíráló kijelentést. Helyette azt írja, hogy a pszichológus szempontjából a homoszexualitás „bizonyíték az illető személy fejletlen szexualitására és a szexuális fejlődés legátolt vagy visszafejlődött voltára” (39.o).
Az Egyesült Államok pszichiáterei a homoszexualitást egészen 1973-ig hivatalosan is betegségként tartották számon, ekkor viszont – hosszú és keserű politikai csatározások után – végre törölték a DSM-III listáról4.16. Ennek a hosszúéletű hibás orvosi gyakorlatnak az alapját egy tanulmány szolgáltatta (Bieber et al. 1962), mely terápián részt vevő homoszexuális férfiak családi hátterét vizsgálta tíz éven át, és azt találta, hogy ezek a férfiak többnyire problémás családból származnak. Annak ellenére, hogy a tanulmány hemzseg a módszertani hibáktól – a legszembeötlőbb hiba például az, hogy olyan homoszexuális férfiakat nem is vontak be a vizsgálatba, akiknek nem volt szükségük terápiára –, az eredményeket széleskörben elfogadták nemcsak annak bizonyítékaként, hogy a homoszexualitás egy mentális betegség, de még annak a freudi elképzelésnek a cáfolatára is, miszerint a homo- és heteroszexualitás egy egységes, gyermekkori biszexualitásnak a két lehetséges kimenetele lenne. Ahogy a tanulmány első szerzője, Bieber állította: a vizsgálat során „sikerült dokumentálni, mily beteges a szülő-gyermek kapcsolat a homoszexuális férfiak esetében”. A „szülői felállás”, mely a legvalószínűbben vezet homoszexuális fiúhoz, „a távoli, ellenséges apa és a gyermekkel közeli, bizalmas kapcsolatban lévő anya, aki mellesleg uralkodó és elnyomó feleség is egyben”. Ebből és más eredményekből Bieber szerint azt a következtetést lehet levonni, hogy „a klasszikus pszichoanalitikus elmélettel ellentétben valójában nem igaz, hogy minden férfi látens homoszexuális, az viszont igaz, hogy minden homoszexuális látens heteroszexuális”. Még általánosabban így fogalmaz:
Azok között a fajok között, melyeknék a szaporodás a hím-nőstény szexuális kapcsolódáson múlik, nincs még egy, ahol ennyi deviáns egyed tűnne föl. Olyan egyedek, akik félnek vagy undorodnak a heteroszexuális párzástól, és ehelyett folyamatosan és kizárólagosan csak homoszexuális viselkedésmódokban vesznek részt, méghozzá magasan szervezett módon. A nőstény nemi szervtől való félelem, illetve undor már önmagában is mutatja, mennyire beteges a homoszexuális életforma maga, és azt is, hogy mennyire hibás az az orvosi feltételezés, miszerint ez a deviancia biológiailag normális lenne. (1965. 249-254.o.)
A pszichiátria gyakorlatának kritikája
Született egy igen érdekes kritikai elemzés arról, hogy mi módon és mi okból fejlődött az pszichoanalitika felfogása a homoszexualitás kérdésében ilyen irányba. Ez az kritikai elemzés Kenneth Lewes (1988) tollából származik, aki úgy véli, hogy a Freudot követő években a pszichoanalitikus elmélet részben azért vált egyre negatívabbá a homoszexuális férfiakat illetően, és ezzel párhuzamosan egyre pozitívabbá a nők és a nőiség kérdését illetően, mert bár ez utóbbi téma kutatásában egyre több és több női tudós kezdett részt venni, az előbbi téma kutatásában nem vettek részt nyíltan homoszexuális, férfi kutatók. Ezt Lewes még kiegészíti egy másik gondolattal, miszerint a Freudot követő években a pszichoanalitika mint intézmény részben azért vált ilyen rosszindulatúvá a homoszexuális férfiakkal szemben, mert rájuk vetítette ki a nőkkel szemben korábban érzett ellenségességét – melyet immár nem tudott a nőiség elméletére kivetíteni. Lewes szavaival élve: „A pszichoanalízis korai hozzáállása a nőiséghez, melyet gyakorlatilag irtózásnak is nevezhetünk, miután a végre kitisztult nőiséget vizsgáló elméletekből, a homoszexualitás elméletében talált menedékre. Ez utóbbi elmélet megalkotásában és formálásában ugyanis, az előbbivel ellentétben, nem vehettek részt a kutatás tárgyát képező csoport tagjai.” (1988. 238.o.) Minderre még az rátehetett egy lapáttal, hogy sok férfi kutatónak lehettek saját, el nem ismert „homoszexuális késztetései”, melyeket elnyomni próbált. Így történt hát, hogy a szakma végeredményben egyfajta „támadást indított a homoszexuális férfiakkal szemben. E támadás mértéktelen, vad és együttérzés nélküli volt, mely igen rémítő egy olyan tudományágban, ami egyébként a megértés és gyógyítás mellett kötelezi el magát” (239.o.). Ez azóta is „a pszichoanalízis történelmének szégyenfoltja” (121.o.).
Akár igaza van Lewesnek abban, hogy mi volt a konkrét oka a pszichoanalitikusok negatív és ellenséges hozzáállásának, akár nincs, maga a negatív és ellenséges hozzáállás ténye tagadhatatlan. Lewes szerint a legtöbbet egy bizonyos Edmund Bergler rontott a helyzeten, aki a pre-ödipális korszak elméletével foglalkozott, és számos publikációt tett közzé elismert szaklapokban mintegy harminc éven át, de főleg a második világháború és az 1950-es évek között. Bergler saját állítása szerint „egyáltalán semmilyen előítélettel nem rendelkezett a homoszexuálisokkal kapcsolatban”. Ennek ellenére azt írja róluk, hogy „lényegében ellenszenves emberek, függetlenül attól, hogy kellemes vagy kellemetlen módon viselkednek-e”. Viselkedésük pedig „a dölyf, a megjátszott agresszió és a nyafogás egyfajta keveréke”. A homoszexuálisok „megalázkodóak, ha egy erősebb emberrel kerülnek kapcsolatba, kegyetlenek, ha hatalomhoz jutnak, és lelkiismeretlenek, ha egy gyengébb ember eltaposásáról van szó” (1956. 28-29.o). Úgy tűnik szerinte, hogy hajlamosak a bűnelkövetésre is, mivel „nagy arányban fordulnak elő közöttük csalók, hazudozók, hamisítók, mindenfajta törvényszegők, kábítószer-kereskedők, szerencsejátékosok, kerítők, kémek, bordélytulajdonosok stb.” Na és mi a helyzet a biszexuálisokkal? Nos, Bergler véleménye szerint „senki sem táncolhat egyszerre két esküvőn, még a homoszexuális boszorkánymesterek sem”. (1947. 403,405.o.)
Adam Kardiner, aki Berglerrel nagyjából egyidőben alkotott, egészen odáig ment, hogy a homoszexuális férfiak „közismert” utálatát a nőkkel szemben ahhoz hasonlította, ahogy a nácik a zsidókat utálták. (1954. 189.o.) Végül pedig egy eset akkoriból, amikor arról folyt a vita, hogy a homoszexualitást ki kell-e törölni a DSM-III listáról: egy bizonyos Charles Socarides ekképpen írta le a homoszexuális férfiakat: olyanok ők, „mint a kábítószerfüggők”, akiknek szükségük van a rendszeres „adagjukra”, és ezért megszállottan keresik a „férfiasság-belövésüket”. (1970. 1201.o.) De mivel a homoszexualitás beteges, folytatódik az érvelés, a homoszexuálisoknak elég nehéz a dolguk. Nem elég, hogy ők maguk „teli vannak agresszióval, pusztító hajlamokkal és önáltatással”, de míg a heteroszexuális kapcsolatok rendszeresen jutalmazzák az embereket „együttműködéssel, vigasszal, ösztönzéssel, érzelmi gazdagodással, egészséges kihívásokkal és kiteljesedéssel”, a homoszexuális „tettetés” csupán embertkínzó dolgokkal jutalmaz, melyek eluralkodnak a személyen, úgymint „rombolás, vereség mindkét fél részére, a partner és önmagunk kihasználása, orális-szadisztikus bekebelezés, agresszív támadások, a szorongások megszüntetésére tett törekvések, valamint ál-megoldások az agresszív és libidóvezérelt késztetésekre”. (Socarides, 1968, idézi Bayer, 1981. 36.o.)
Ne gondoljuk, hogy Bergler, Kardiner és Socarides voltak az egyetlen pszichoanalitikusok, akik írásaikban (és feltételezhetően terápiás gyakorlatukban is) ilyen lekezelően és ellenségesen nyilvánultak meg a homoszexuális emberek irányában. Bár fontos megjegyezni, hogy sok korabeli pszichoanalitikus szerző írása tükröz tiszteletet, sok olyan szerző is volt, akiknél megtalálhatók Bergler rágalmainak nyomai. Függetlenül attól, hogy számszerűen hány ilyen szerző volt, ki kell emelni, hogy sem Berglert, sem társait nem ítélte el és nem taszította ki a pszichoanalitikus szakma (vö. Lewis, 1988). Még csak önkritikát vagy önreflexiót sem gyakoroltak az ebben a témában megnyilvánuló szakemberek egészen 1980-ig, amikor egy cikk az American Journal of Psychoanalitic Therapy című lapban (Kwawer, 1980) fel nem vetette, hogy a homoszexualitással kapcsolatos kutatásokat és véleményeket az évek során befolyásolhatták a pszichoanalitikusok tudatalatti félelmei. Én magam is egyetértek azzal az állásponttal, hogy egy olyan szakma esetén, melynek még szakkifejezése is van arra a jelenségre, amikor egy kutató eredményei a saját, tudatalatti ellenérzései miatt torzulnak el (a kifejezés a countertransference), valóban „rendkívüli jelentőségű, hogy a kutatók mintegy 75 éven át képtelenek voltak felismerni ezt” az öngólt, amikor a homoszexualitásról volt szó. (Lewes, 1988, 228.o.)
A következmények: a MyCarthy-korszak boszorkányüldözése
Komoly következményei voltak annak, hogy a pszichoanalitikusok nem tudtak rendet tartani a saját házuk táján. A második világháborút követő hidegháborús években többek között a homoszexualitást is démozinálni kezdték az Egyesült Államokban. (D'Emilio, 1983b, p.48.)4.17 A McCarthy szenátor nevével fémjelzett időszakban (1950-1956) nagy erőkkel keresték és ítélték el a kommunistákat, kommunista-szimpatizánsokat, illetve mindenféle felforgató elemet, így hamarosan a meleg és leszbikus emberek is felkerültek a boszorkányüldözők listájára mint a nemzet biztonságának fenyegetői.
A boszorkányüldözés 1950 februárjában kezdődött el, abban a hónapban, amikor Joseph McCarthy szenátor először vádolta meg a kormányzatot azzal, hogy „kommunistákkal van tele”. (D'Emilio & Freedman, 1988. 292.o.) Miután egy kormányközeli tisztviselő a Kongresszus előtti tanúvallomásában azt állította, hogy több tucat alkalmazottat bocsátottak el homoszexuális tevékenység miatt a közelmúltban, a „homoszexuális fenyegetés” gyorsan központi témájává vált McCarthy szenátor retorikájának. (D'Emilio, 1983b, 43.o.) Még abban az évben júniusban a teljes Szenátus behódolt McCarthynak, és elrendelte a szövetségi kormány átvizsgálását acélból, hogy az alkalmazottak között a feltételezett homoszexuálisokat és „más morális perverzeket” megtalálják. (New York Times, idézi D'Emilio, 1983b. 42.o.)
A Szenátus vizsgálati eredménye 1950 decemberében látott napvilágot. Az eredmény szerint valóban nagyon sok homoszexuálist alkalmaztak a kormányban, ezért a jelentés azt a javaslatot tette, hogy a homoszexuálisok ezentúl legyenek kizárva mindenféle kormányzati munkakörből. Ezt a rendkívül erős javaslatot két érvvel támasztották alá. Az egyik, hogy a homoszexuális nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mert könnyen zsarolható. A másik, hogy a homoszexuálisnak megbízhatatlan a „jelleme”. Ezen a ponton a jelentés nem fogta vissza magát: „Azok, akik efféle nyilvánvaló perverzióban vesznek részt, híján vannak a normális emberekre jellemző stabilitásnak”; „a perverz szexben való elmerülés gyengíti az egyén erkölcsi természetét”; sőt „akár egyetlen egy homoszexuális is megmérgezheti a Kormány munkáját”. (idézi D'Emilio, 1983b. 42.o.)
A jelentés hatása azonnal érezhető volt. Nemcsak abban, hogy a végrehajtó kormányzati munkakörökből az elbocsátás a tizenkétszeresére nőtt az elkövetkezendő fél év során, de még abban is, hogy 1953 áprilisában Eisenhower elnök rendeletben tiltotta meg, hogy meleg és leszbikus embereket alkalmazzanak bármilyen állami munkakörben országszerte. Ami talán még ennél is rosszabb volt, hogy a Szövetségi Nyomozási Iroda 1950-től kezdve egy országos megfigyelőrendszert kezdett kiépíteni, ami a helyi rendfenntartó errőkkel összedolgozva megpróbálta megakadályozni azt, hogy a homoszexuálisok elrejtsék a szexuális irányultságukat egy állami állás megszerzésének céljából. Nem meglepő tehát, hogy a szövetségi boszorkányüldüzés egyik helyi szintű következménye az lett, hogy a rendőrök az ország minden pontján szabadon kezdhették zaklatni a homoszexuálisokat, gyakran kiszámíthatatlan és brutális módon.
Bár a felelősség ezért a homofób ámokfutásért nem elsősorban a pszichiátriai, illetve a pszichoanalitikus szakembereket terheli, az azért feltételezhető, hogy ha ennek a két nagytekintélyű csoportnak nem lett volna olyan ellenséges a hozzáállása a homoszexualitáshoz (ha nem akarták volna mindenáron betegségnek tekinteni), akkor a szövetségi kormányzatnak nem lett volna ilyen egyszerű dolga, amikor a meleg és leszbikus emberek politikai és polgári jogainak megvonását kellett megindokolnia.
Homoszexualitás a 20. században – 3. rész: a szexualitás kialakulásának társadalmi okai
Hivatkozások:
Rado, S. (1940) A critical examination of the concept of bisexuality. Psychosomatic Medicin, 2, 459-467.
Lewes, K. (1988) The psychoanalitic theory of male homosexuality. New York: New American Library.
Klein, M. (1932) The Psycho-Analysis of Children. New York: Delacorte.
Bergler, E. (1947) Differencial diagnosis between spurious homosexuality nad perversion homosexuality. Psychiatric Quarterly, 21, 399-409.
Socarides, C. (1968) The overt homosexual. New York: Grune & Stratton.
Socarides, C. (1970) Homosexuality and the medicine. Journal of the American Medical Assiciation, 212, 1199-1202.
DSM. Lásd: American Phychiatric Association.
American Phychiatric Association. (1980) Diagnostic and statistical manual of mental disorders (3rd. ed.). Washington, D.C.: American Phychiatric Association.
Bayer, R. (1981) Homosexuality and American psychiatry: The politics of diagnosis. Princeton, N.J.: Princeton University Press.
Bieber, I. et al. (1962) Homosexuality: A psychoanalytic study of male homosexuals. New York: Basic Books.
Bieber, I. (1965) Clinical aspects of male homosexuality. In J. Marmor (Ed.), Sexual inversion: The multiple roots of homosexuality (pp. 248-267). New York: Basic Books.
Kardiner, A. (1954) Sex and morality. Indianapolis, Ind.: Bobbs-Merrill.
Kwawer, J. (1980) Transference and countertransference in homosexuality: Changin psychoanalytic views. American Journal of Psychoanalytic Therapy, 34, 72-80.
D'Emilio, J. (1983b) Sexual politics, sexual communities: The making of a homosexual minority in the United States, 1940-1970. Chicago: University of Chicago Press.
D'Emilio, J. & Freedman, E.B. (1988) Intimate matters: A history of sexuality in America. New York: Harper & Row.