A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.
A 19. század közepe- és végefelé Angliában, Európa bizonyos részein és az Egyesült Államokban is elkezdett fölbomlani a társadalmi berendezkedés. A felbomlás hajtómotorja két, a nemi rendet fenyegető dolog volt. Az egyik a feminista nőjogi követelések voltak. A másik pedig az volt, hogy a szexuális viselkedés mintázatai kezdtek megváltozni.
Színesen mutatja be a helyzetet John D'Emilio és Estelle Freedman 1988-as történelmi összefoglalója az Egyesült Államok szexualitásáról. A városiasodás és a fogyasztói kultúra megjelenése a késő 18. és kora 19. században gyökeres változást hozott az emberek életformájában a szexualitás jelentőségét és társadalmi szervezését illetően. Amíg a szexuális kapcsolatok korábban többnyire a hitvesi ágyra korlátozódtak azáltal, hogy a szoros falusi közösségek megfigyelés alatt tartották őket, a 19. század közepe- és végefelé a városi környékeken virágzó prostitúciós üzletek és egy, elsősorban férfi homoszexuális kultúra kezdetei fejlődtek ki. Valamivel korábban ugyenezek már Európa városias részein is kialakultak. Bár ezen szexuális fejleményeknek több különböző szemszögét is lehet hangsúlyozni, ami itt jelentősnek tűnik, az a következő: mivel nagyjából egyidőben történtek azzal, hogy a feministák elkezdték a nők jogait követelni, együttesen azt az érzést keltették, hogy a 19. századi nyugati társadalom egész nemi szerkezete szemmel láthatóan szétesni készül. Több forgott már kockán itt, mint a nők jogai. Kockán forgott a politikai, társadalmi, pszichológiai, sőt a szexuális jelentése is annak, hogy mit jelent férfinek és nőnek lenni.
Nem meglepő tehát, hogy konzervatív szociális reformerek, társadalomtudósok és orvosok elkezdtek rendkívüli mértékű figyelmet fordítani a nő és férfi természetrajzára és a szexualitás jelentésére. A konzervatív szociális reformerek politikai harcot indítottak minden és mindenki ellen, ami és aki nem nemzéscélú szexuális viselkedést bátorított, köztük a prostitúció, a homoszexualitás, a maszturbáció, a mesterséges terhességmegszakítás és a születésszabályozás. A társadalomtudósok és az orvosok munkái pedig hemzsegtek olyan elméletektől, melyek a férfi-nő különbségek biológiai eredetéről és a nemi elhajlások biológiai – és beteg – természetéről szóltak. Ez az írás (és folyatásai itt a blogon) bemutatja a nemi kettéosztás tudományos hagyományait és az ebből származó következményeket a szexualitás és a heteroszexizmus vonatkozásában. Az egész történet a nemi elhajlásról szóló elméletalkotási lázzal kezdődött a 19. században.
Egy új betegség
A 19. század második felében szinte robbanásszerű hevességgel kezdtek az orvosok és pszichológusok elméleteket alkotni arról, hogy mi és miért minősül nemi elhajlásnak. Talán furcsának is tűnhet a mai ember számára, hogy a nemi elhajlások listája akkoriban magába foglalta nemcsak azokat, akiket ma homoszexuálisnak vagy biszexuálisnak hívuk, hanem még azokat is, akiket ma feministának hívunk. Ennek egyik oka, hogy a 19. században a szexuális irányultságot még nem tekintették különálló lélektani tulajdonságnak, hanem együtt kezelték a nemi szerepekbe való beilleszkedéssel: minden személyt, akinek a társadalmi vagy biológiai nemi szerepek (legyenek azok szexuális vagy nem-szexuális jellegűek) nem feleltek meg, „nemi elhajlással” diagnosztizálták. Ez az új patológiai kategória „nem a homoszexualitás volt, hanem a nemi identitás teljes felcserélődése, melynek az erotikus viselkedés csak kis részét képezte” (D'Emilio & Freedman, 1988, 226. o.).
A 19. századi elméletalkotók nyelvhasználata nagy hangsúlyt fektet a nemi identitás elhajlására, amint az a következő példákból is egyértelmű. Már egészen korán, 1870-ben a német pszichiáter Karl Westphal leírta egy olyan női betegnek az esetét, aki „ellentétes szexuális érzésekkel” rendelkezett, „nagyon szerette a fiúk játékait” és „szeretett fiúként öltözködni” (idézi Greenberg, 1988, 380. o.). Ugyanebben az időben egy másik termékeny német pszichiáter, Karl Heinrich Ulrichs körülírta az „uránuszi” betegeket (ő ezt a szót a férfi elhajlottakra használta), akikben egy „női lélek van egy férfi testbe zárva” (idézi Marshall, 1981, 142. o.). E két pszichiáter leírására támaszkodva a kor legbefolyásosabb elméletalkotója, Richard Krafft-Ebing lejegyezte, hogy az olyan esetekben, amikor ez a „különleges szexuális ösztön” teljesen kifejlődött, ezzel együtt jár „az érzések, a gondolatok, az akarat és a teljes karakter” kifejlődése is (idézi Greenberg, 1988, 414. o).
Bár e három legelső elméletalkotó véletlen mind németek voltak, Németországon kívül is sok kutató foglalkozott a nemi elhajlásnak a személyiségre gyakorolt hatásával a 19. században, köztük az egyesült államokbeli neurológus, George Beard. Ő 1884-ben azt írta, hogy „amikor a nem perverzzé válik”, a személyek „gyűlölik az ellenkező nemet és szeretik a sajátjukat; a férfiak nőkké válnak, a nők férfiakká, ami az ízlésüket, motivációikat, karakterüket, érzéseiket és viselkedésüket illeti” (idézi Greenberg, 1988, 380. o.). A nemi elhajlásokat tehát igyekeztek úgy leírni, mint ami a teljes személyiséget meghatározza – ahelyett, hogy pusztán a szexuális partnerválasztásra összpontosítottak volna. Ezzel olyan határvonalakat is meghúztak, melyeket ma már nem húznánk meg. Például amikor kiderült egy adott házaspárról, hogy valójában mindketten nők, csak az egyikük férfiruhában férfiszerepet játszik, a korabeli orvosok teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a „feleség” szerepét: őt egy passzív, a nemének megfelelően viselkedő személynek tekintették, aki nyilvánvalóan a nemi elhajlással rendelkező „férje” áldozata volt csupán (Greenberg, 1988, 382. o.).
A valódi nőnemű elhajlott és a nemileg nem problémás áldozata szétválasztást alkalmazták azokra a nőkre is, akik önkéntesen részt vettek a nőjogi mozgalmakban. Két csoportra osztották őket. Az egyikbe sorolták azokat, akik a mozgalom magját alkották, „akik egyáltalán nem képviselik a nemüket”. Ők „homogén” módon „férfias jellemvonásokkal rendelkeznek”, a gyermekeket „többé-kevésbé unalmas elfoglaltságnak”, a „férfiak szexuális szenvedélyét puszta hiábavalóságnak” tartják (Carpenter, 1896, idézi Jeffreys, 1985, 108. o.). A másik csoportba azokat sorolták, akik az első csoport férfias elhajlottjait „álságosan utánozták” (Ellis, 1897, idézi Jeffrey, 1985, 108. o.). Ők nem saját férfiasságuk miatt csatlakoztak a nőjogi mozgalomhoz, hanem őket az első csoport nőinek intelligenciája és befolyása vonzott csak oda. Azt, hogy az első csoport elhajlottjai ilyen befolyással rendelkeztek a második csoport nem elhajlottjai fölött, azzal magyarázták akkoriban, hogy „a veleszületett elhajlás különösen gyakran következik be a magas intelligenciával rendelkező nők esetén, akik pedig szándékosan vagy szándéktalanul képesek befolyásolni a többieket” (108. o.).
Lehetséges magyarázatok
A 19. századi szexológiai magyarázatok arra a jelenségre, amit ők nemi elhajlásnak tekintettek, sokfélék voltak. Bár a legelső magyarázatok ezeket az elhajlásokat a maszturbáció káros hatásának következtében kialakuló betegségnek gondolták, később úgy tárgyalták, mint egy biológiailag alulfejlett állapot. A legbefolyásosabb magyarázatok szerint az elhajlás vagy az emberi fejlődés egy evolúciós zsákutcája volt, vagy a család biológiai hanyatlásának egy megjelenési formája. Egyesek pedig egy köztes, harmadik nem megtestesítőit látták bennük.
A század végefelé a szexológusok aztán előrukkoltak több elmélettel is arról a biológiai folyamatról, mely egy köztes nemet alakíthat ki – köztük volt Karl Ulrichs meglehetősen modern elmélete arról, hogy az agynak nem sikerült az anyaméhben felvenni a helyes nemet, miközben a testnek sikerült. A szexológusok továbbá sokféle rendszertannal is előrukkoltak, hogy leírják eme köztes nem megjelenési formáit: a nemi típusokat, melyek – legalábbis egyesek szerint – mindenhol megtalálhatók a társadalomban. Bár ezen rendszerezések eltértek egymástól sok tekintetben, abban a hallgatólagos előfeltételezésben mind egyetértettek, hogy a szexuális vágy elhajlása nem egy önmagában álló biológiai vagy pszichológiai betegség, hanem egy köztes állapot azon a skálán, melynek a végpontja egy teljesen fejlett férfi vagy női lélek volt a ellenkező nem testébe zárva.
A történész, Lawrence Birken (1988) szerint az a tény, hogy a 19. századi tudósok és orvosok a férfi-nő különbségeket egy biológiailag különböző típusok által számszerűen meghatározott skálán kezdték értelmezni ahelyett, hogy két egymást kizáró típus abszolút érvényű kettősségét feltételezték volna, egy óriási, jóllehet nem szándékos lépést jelentett abba az irányba, hogy lebontsák a férfi-nő kettőséget. Bár ez talán igaz hosszútávon, akkoriban az, hogy beteggé nyilvánítottak mindent és mindenkit, aki nem illett bele a férfi és nő kulturális előírásába, egy óriási lépés volt hátrafelé. Afelé tettek ezzel lépéseket ugyanis, hogy természetből fakadónak állítsák be a biológiai és társadalmi nemi rendet, melyet éppen akkor a társadalmi változások egyre inkább fenyegettek.
A homoszexualitás és a transzneműség fogalmai kialakulnak a nemi elhajlásból
1895-ben aztán a francia író, M.A. Raffalovich a szexológia új korszakának közeledtét vetítette előre azzal, hogy komolyan kritizálta az akkoriban népszerű elméleteket a férfi nemi elhajlásról. „Az elhajlottak” – írta – „egyáltalán nincsenek megelégedve a régi magyarázatokkal arról, hogy egy női lélek szorult egy férfi testbe. Sokan közülük még sokkal férfiasabbak, mint más férfiak, és éppen ennek a hasonlóságnak az okán vonzódnak a saját nemükhöz. Azt mondják, ... hogy a hasonlóság éppolyan szenvedélyt kelt bennük, mint amilyen szexuális szenvedélyt kelt a különbözőség másokban.” (idézi Birken, 1988, 105-106. o.) Bár ez még mindig húsz évvel azelőtt volt, hogy Freud megalkotta híres elméletét, mely szerint a szexuális vágy a hasonlóságon – vagy másképp az önimádaton – alapszik ahelyett, hogy a különbözőségeken alapulna, nem több, mint két vagy három évvel Raffalovich cikke után több szexológus, köztük Havelock Ellis és John Symonds Angliában és Magnus Hirschfeld Németországban megtették az első lépéseket ugyanebbe az irányba, amikor a szexuális vágy tárgyát saját jogán kezdték el kezelni, elválasztva a nemi identitás kérdéskörétől. Bár a szexuális vágy különválasztása a személy egyéb nemi identitási kérdéseitől sokkal lassabban ment végbe a nők esetén, mint a férfiak esetén, és bár manapság sincsen tökéletes és abszolút válaszvonal a kettő között, az első lépések ebbe az irányba egyértelműek Havelock Ellis századfordulós írásaiból. Ellist tartják egyébként az első, a viktoriánus kor utáni „szexuális lelkesedőnek” (Robinson, 1976), mivel erőfeszítéseket tett arra, hogy az elfogadható szexuális viselkedések tartományát a szaporodási funkciókon túlra is kiterjessze.
Különleges figyelmet érdemel Ellis leírása az azonos neműek közötti szexuális vágyról, mivel igyekezett az elhajlottakat nemi szempontból épp olyan normálisnak beállítani, mint akárki mást. E normalizálás céljából nyíltan elutasította „azt a közkeletű hibát, mely összekeveri a tipikus elhajlottat azokkal a kisminkelt szoknyás teremtményekkel, akik időről időre feltűnnek a rendőrörsökön” (Ellis & Symonds, 1897/1975, 120.o.). Ezzel együtt két, teljesen különböző tapasztalati jelenséget foglalt bele elméletébe: a szexuáis elhajlást, melyet újraértelmezett mint a szexuális ösztön biológiai (vagy „veleszületett”) elfordulása az azonos neműek irányába – manapság ezt hívjuk homoszexualitásnak –, valamint a nemi-esztétikus elhajlást vagy eonizmust (Ellis, 1928), melyet a szexualitástól független jelenségként határozott meg sok különféle megvalósulási formával. Az eonisták szerinte egyszerűen csak az ellenkező nem ruháit akarják hordani, vagy extrémebb esetben önmagukat a másik nem tagjaként határozzák meg pszichológiailag olyannyira, hogy úgy érzik, rossz testben vannak.
Bár Ellis elméletileg különbséget tett a szexuális elhajlás és az eonizmus között, és ezzel előre vetítette a 20. századi szexológia két fő ágát (az egyik a homoszexualitást mint szexuális irányultságot vizsgálja, a másik pedig a személyek pszichéjének a nemét, vagyis a férfiasságot és nőiességet), a szexuális elhajlottakkal kapcsolatos írásai egyáltalán nem mentesek a 19. század közfelfogásától, mely úgy gondolta, hogy az elhajlás a teljes személyiséget befolyásolja. Férfi szexuális elhajlottak leírásakor Ellis ugyanis úgy fogalmaz, hogy „általában, de nem minden esetben” az elhajlottak „a női típushoz próbálnak közeledni vagy a lelki tulajdonságok terén, vagy a fizikai megjelenés terén, vagy mindkettő terén”. Igen, meglátása szerint „bár a férfi elhajlott időnként talán makacsul ragaszkodik a férfiasságához, és bár nőiessége talán nem mindig teljesen nyilvánvaló, mégis meglehetős bizonyossággal kijelenthető, hogy igen gyakori jelenség [az érzésvilág nőiessége], és egyáltalán nem csak az elhajlottak azon kis alcsoportján, akik kizárólagosan passzív szerepet vesznek föl, bár ezek között általában a leginkább feltűnő” (Ellis & Symonds, 1897/1974, 119.o.).
Ez a kijelentés első pillantásra talán teljes ellentmondásban van azzal, amit korábban állítottam, hogy Ellis igyekezett leválasztani a homoszexualitást az elhajlások más formáiról, de ha összevetjük azzal a ragaszkodással, amivel kiállt a véleménye mellett arról, hogy „a tipikus elhajlott” nem az a „kisminkelt szoknyás teremtmény, aki feltűnik a rendőrörsökön”, valószínűnek tűnik, hogy egy bizonyos elhajlási formát igenis le akart választani a homoszexualitásról, mégpedig a nőnek öltözött férfi esetét. Ez a leválasztás Magnus Hirschfeld számára is fontos volt, aki különválasztotta és el is nevezte a jelenséget – a transzvesztitizmust – 1910-ben.
A nők esete
Az, hogy Ellis nem volt képes megszabadulni a 19. század feltételezésétől, miszerint a szexualitás a nemi identitásnak egy részterülete, mindennél nyilvánvalóbban megjelenik a női elhajlottakról szóló munkáiban. Ellis szerint ugyanis a szexuálisan elhajlott nő legfőbb megkülönböztető tulajdonsága „egy bizonyos mértékű férfiasság”. Továbbá „a szexuálisan elhajlott nők között igen erős hajlam mutatkozik arra, hogy férfiruhában járjanak, ha lehetséges. Ezekben az esetekben a férfi öltözetet nem azért tekintik kívánatosnak, mert az praktikusabb viselet lenne, vagy mert így szeretnének más nőkre benyomást tenni, hanem mert a viselője otthonosabban érzi magát benne” (Ellis & Symonds, 1897/1975, 94-95.o.).
Miért volt Ellis képtelen – különösen a nők esetében – elválasztani még az ellenkező nem ruháit hordókat is a homoszexuálisoktól? Ennek okát a történelmi helyzetben találhatjuk meg. Mivel a nőkre a 19. századi kultúra és orvostudomány úgy tekintett, mint akiknek nincs önálló szexuális motivációjuk, hacsak (és ameddig) a férfiak fel nem keltik bennük, az önálló szexualitás egy nőben elképzelhetetlennek tűnt – de legalábbis férfias tulajdonságnak.
A nézet, hogy az önálló szexualitás egy nőben férfias, még Freudnak a homoszexualitásról szóló elemzésében is megjelenik. Egyrészről persze igaz, hogy Freud jóval radikálisabbnak mondható, mint Ellis, és jelentősen túl is lépett a – ahogy ő hívta – karakterelhajlás elképzelésén, amikor kijelentette, hogy „a férfiaknál a legteljesebb lelki maszkulinitás is együtt járhat a [szexuális] elhajlással” (1905, 8.o.). Az elhajlott nőkkel kapcsolatban azonban azt állította, hogy „mind a fizikailag férfias, mind a mentálisan férfias tulajdonságok” „meglehetősen gyakran” megjelennek, ugyanúgy, ahogy az is, hogy ők „a nőket tekintik szexuális vágytárgyuknak” (11.o.). Ezért „a [szexuálisan] elhajlott nők között kell keresni a karakterelhajlást mutatókat is” (8.o.).
A kultúra szexualizálódása
Függetlenül attól, hogy akár Ellis, akár Freud meghúzta-e a választóvonalat a „női személyiség elhajlása” és a női homoszexualitás között, az nem vitás, hogy idővel mind a kultúra, mind a tudományos és orvosi gyakorlat elkezdte az elhajlást elsősorban a szexuális vágy betegségének (nem pedig a nemi identitás betegségének) tekinteni. Ehhez a felfogásbeli váltáshoz, mely a társadalmi nemtől a szexualitás felé irányult, nagyban hozzájárultak a kor társadalmi változásai is: a női-férfi hagyományos szférák (vagyis az otthon-munkahely kettősség) megdöntése, valamint a nyugati civilizáció növekvő szexualizálódása. A kultúra szexualizálódása olyan jelenségeket takar, mint a születésszabályozás lehetősége, a fogyasztói gazdaságban a szexuális csábításra épülő reklámok kifejlődése vagy az autó megjelenése, mely egy bizonyos osztályhoz tartozó fiatalok számára addig soha nem látott szexuális szabadságot hozott, és mely legalább egy konzervatív kommentátort annyira zavart, hogy azt egyenesen „kerekes bordélyháznak” nevezte (idézi D'Emilio & Freedman, 1988, 257.o.). Ide sorolhatjuk még a szexuális vágy fogalmának freudi kiterjesztését is, hiszen ez még a csecsemők indíttatásait is a szexualitással magyarázza.
Egy ilyen, a szexualitással erősen átitatott kulturális környezetben valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy az elhajlás, ami a 19. században egyetlen elméleti és gyakorlati orvostudományi kutatási terület volt, a huszadik században két különálló kutatási területté váljon szét: az egyik a homoszexualitás mint szexuális irányultság lett, a másik a társadalmi nem kérdésköre – vagyis a személy lelkének férfiassága és nőiessége – lett. Igaz ugyan, hogy ez a felfogásbeli különbségtétel a 20. század elején könnyebbé tette a homoszexualitás támogatóinak (pl. Magnus Hirschfeldnek) az érvelést amellett, hogy az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat nem orvosi eset, sajnos semmit nem tett azért, hogy megkérdőjelezze azt a tudományos és társadalmi felfogást, mely a társadalmi nemet kétfelé osztja (polarizálja). Így történt, hogy a 20. század során mindkét, az elhajlás fogalmából kinőtt tudományterület tovább támogatta nemcsak annak az elképzelésnek a megerősödését, miszerint a heteroszexualitás az egyetlen normális szexuális irányultság, hanem még azt a kulturális hagyományt is, hogy a test nemének meg kell egyeznie a lélek nemével.
További olvasnivaló:
A nemi identitási zavar kezelése és megelőzése a 20. században
Nemi kettéosztás (polarizáció)
Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: Freud
Homoszexualitás a 20. században – 2. rész: Freud pszichoanalitikus követői
Homoszexualitás a 20. században – 3. rész: a szexualitás kialakulásának társadalmi okai
Hivatkozások:
D'Emilio, J. & Freedman, E.B. (1988) Intimate matters: A history of sexuality in America. New York: Harper & Row.
Greenberg, D.E. (1988) The construction of homosexuality. Chicago: University of Chicago Press.
Marshall, J. (1981) Pansies, perverts, and macho men: Changing conceptions of male homosexuality. In Plummer, 1981, pp- 133-154.
Birken, L. (1988) Consuming desire: Sexual science and the emergence of a culture of abindance, 1871-1914. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.
Robinson, P. (1976) The modernization of sex: Havelock Ellis, Alfred Kinsley, William Masters and Virginia Johnson. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.
Ellis, H. (1928) Studies in the psychology of sex, Vol. 7. Eonism and other supplementary studies. Philadelphia: F. A. Davis.
Ellis, H. & Symonds, J.A. (1897/1975) Sexual inversion. New York: Arno Press.
Freud, S. (1905/1962) Three essays on the theory of sexuality. New York: Basic Books.