„Nem tudom már, ki volt az, aki az igazgató közeledtét látva barátian odahajolt a kis szőke sráchoz, és sebtében ajánlott neki egy ízes brit káromkodást, amit Woodlington fejéhez vághat. Lényeg a lényeg, hogy fél perc múlva az egész folyosó röhögött.” – Deér Emi novellája.
Százévente egyszer fordul elő, hogy nálunk márciusban havazik. Ez persze nem hivatalos statisztika, de közel jár az igazsághoz. Abban az évben azonban komolyan féltünk attól, hogy Szent Patrik napját szürke, olvadozó latyakban gázolva fogjuk tölteni.
Tizennégy évesek voltunk, és meghajolva a környékbeli ír srácok babonái előtt, a borzalmas, hideg időjárást mindnyájan Olmi Thiessennek tulajdonítottuk.
Olmi Thiessen velünk egyidős lehetett, de olyan sápadt bábuarca volt, hogy ha felvett volna egy kantáros nadrágot és frufrut vágat, jó eséllyel hihették volna tízévesnek. A családja valahonnan északról érkezett, talán finnek voltak, vagy svédek. Esetleg dánok. Senki nem tudta pontosan, csak azt tudtuk, hogy mivel az apja diplomata – amit egyébként nagyon titokzatosnak találtunk –, a munkája miatt sokat utaznak. Van, ahol egy-két évre letelepednek, van, ahonnan pár hét után továbbállnak.
Így jelentek meg azon a februáron Birminghamben is, és az azután eltelt pár hétben szokatlanul hideg idő volt, a megszokotthoz képest feltűnően sok hóval.
Mi másra is gondolhatna az ember, minthogy az északi család hozta magával a rossz időt. Na, jó, ha őszinték vagyunk, persze nem az írek babonássága ragadt át ránk. A legtöbben csak megragadtak minden ehhez hasonló nevetséges indokot, hogy kikezdhessék a fura, pici, idegen srácot.
– Ti el kell pusztulni mind! – sivította Olmi Thiessen a viccesen tökéletlen angoljával, ahányszor csak megpróbáltak havat tömni a kabátja alá.
Egyik pénteken, talán matek- vagy törióra előtti szünetben, Buck Woodlington, az iskola ígéretes nehézatlétája az időjárás miatt akadályozva érezte magát abban, hogy tavaszi szokása szerint, a futópálya hátsó részén, a konténerek között szívhassa el csencselt cigijei valamelyikét. Ezért úgy döntött, ezt magán a baj messziről jött okozóján torolja meg.
Azzal kezdte, hogy a folyosón mellette álldogáló Olmit a legközelebbi lányhoz taszította, majd ordítani kezdett, hogy „kanos a viking macsó”.
– Edd meg a péniszemet – felelte erre ő, alaposabb szlengtudomány hiányában.
– Mit mondtál, te kis patkány? Na, gyere, lássuk, ki az erősebb!
Ezt legfeljebb költői kérdésnek szánhatta, hiszen a sértett „viking macsót” egy erősebb széllöket is magával sodorta, és valószínűleg székre állva sem tudta volna pofánvágni Woodlingtont, akinek a hétéves húga is testesebb volt Olminál.
Nem tudom már, ki volt az, aki az igazgató közeledtét látva barátian odahajolt a kis szőke sráchoz, és sebtében ajánlott neki egy ízes brit káromkodást, amit Woodlington fejéhez vághat. Lényeg a lényeg, hogy fél perc múlva a fél folyosó azon röhögött, ahogy Hampton igazgató kikerekedett szemekkel hallgatja, ahogy válogatott káromkodások hasítanak bele a levegőbe, vékony hangon, krákogós akcentussal előadva.
– Thiessen! Tanítás után várom az irodámban!
Miután sikerült elmagyaráznunk a holtra vált Olminak, hogy az igazgatóhoz kell mennie délután, Ron Carson és én felajánlottuk neki, hogy elkísérjük, úgyis útba kell ejtenünk a dirit nekünk is.
Személy szerint nekem azért volt jelenésem, mert három hete nem látogattam az iskolapszichológust, akit kötelező jelleggel rendeltek el pár hónapra, mikor visszatértem a suliba a műtét és az újabb kör kemo után. Segített egy ideig, persze, de eljutottunk odáig, hogy úgy éreztem, heti kétszer teljesen feleslegesen kesergünk az elvesztett lábam miatt, ahelyett, hogy abban a szabadidőmben is együtt edzhetnék, vagy futhatnék a srácokkal, aminek jóval több hasznát láttam akkor. Volt idő, mikor nagyon nagy szükségem lett volna lelki támaszra, de azok az idők eddigre már elmúltak. Vagy egyszerűen csak nem az iskolapszichológus unott hangon előadott, betanult frázisai jelentették a lelki támogatást, ami segített volna.
Hogy Ron Carson vajon miért kellett volna, hogy fejmosást kapjon, azt nem tudom, mindenesetre nem volt ott az igazgatói iroda előtt aznap délután.
Ott volt viszont Olmi Thiessen. Keresztbe tett lábakkal és keresztbe font karokkal ült egy szokásos, ronda, fehér műanyagszéken, ami alig ütött el a bőre színétől.
Mikor letelepedtem mellé és a két szék közé támasztottam a mankókat, úgy nézett rám, mintha az én hibám lenne, amiért itt ül a kihalt folyosón, mikor mindenki más rég otthon van már.
Pár perc halott csend után elővettem a telefonom, és kerestem rajta egy játékot, ami leköt egy ideig.
Kb. fél óra múlva, mikor meguntam, hogy egy sakálhangon vonyító, lila majmot kalauzoljak a dzsungelben, Olmi felé fordultam.
– Amúgy itt van egyáltalán a diri?
– Az ki?
– Az igazgató, Olmi. Van egyáltalán valaki az irodában?
Megvonta a vállát. Égnek emeltem a szemem, áthajoltam a srác előtt, felvettem az egyik mankót, aminek a végével pont elértem az ajtót, és meg tudtam ütögetni anélkül, hogy felálljak. Semmi válasz.
– Igazgató nincs itt?
– Hát, ha itt van, Olmi, akkor vagy alszik, vagy halott.
Erre mondott valamit finnül. Vagy svédül. Vagy dánul. Aztán nézte, ahogy felállok a székről.
– Miért van neked egy láb?
Ezerszer hallottam már ezt a kérdést valamilyen formában, ezért fel se néztem, mikor válaszoltam.
– Rák.
– Sajnálom.
– Én is. De túl vagyok rajta.
– Ron mondja, te jársz pszicho.
– Ron kapja be. És nem járok. Pont ezért vagyok itt…
Nem felelt, csak nézett. Sóhajtottam.
– Jól vagyok. Nincs baj. Ron egy fasz. De nincs gáz. Érted, Olmi?
– Nem vagyok hülye.
– Oké.
Hátat fordítottam neki és elindultam a hátsó kijárat felé.
– Szerintem te szép fiú vagy.
Megtorpantam, visszafordultam és tágra nyílt szemekkel meredtem rá.
– Te tetszel nekem. – Dacosan nézett rám.
– Mi van, buzi vagy, Olmi? – Bevallom, akkor, tizennégy évesen nem mindig voltam olyan kifinomult, mint talán most lennék.
– És ha igen? – Látszott rajta, hogy ezt a szót ismeri angolul is. És még ki tudja, hány nyelven hallhatta már a fejéhez vágva.
– Hát… elég nyíltan vállalod… – feleltem erőltetett mosollyal. Nagyon zavarban voltam.
– Én nem vagyok sok időt sehol. Én lehetek én.
Emlékszem, hogy egy pár másodpercig csak bámultam rá, ő meg vissza. Még sosem volt dolgom fiúval azelőtt, csak lányokkal smároltam korábban. Persze nem akkor először jutott eszembe, hogy talán biszex lehetek, de sokat még nem foglalkoztam a gondolattal tizennégy évesen.
Végül ő törte meg a csendet.
– Ha baj van és akarsz beszélni, lehet beszélsz velem. Ha nem akarsz beszélni orvossal.
Ahogy állt velem szemben, és nézett rám nagy, kék szemekkel, és próbálta kifürkészni a tekintetemből, hogy megköszönöm-e vagy megütöm, egyszercsak melegség áradt szét bennem. Utólag visszanézve irigylésre méltóan könnyedén, gondolkodás nélkül hozzáléptem és megcsókoltam. Kicsit ügyetlenül, röviden. De megtettem.
Meleg, puha és édes szája volt, mint egy lánynak. Visszacsókolt. A második már profibb volt.
Ezután szállt el a nagy bátorságom.
– Ja… hát ez van… ja… – valami hasonlót mondhattam. Aztán otthagytam.
Elmenőben még hallottam, ahogy mosolygós hangon mormog magában valamit finnül.
Vagy svédül.
De lehet, hogy dánul, a franc se tudja.
Deér Emi