Napok óta gondolkodom.
Próbálom szavakba önteni, amit érzek, de nehezen megy.
Újabb két gyermek, akinek haláláért felelős a bíró, az ügyész, a rendőr, az orvos és kb. mindenki, aki a korábbi bűncselekménye miatt került kapcsolatba azzal a lénnyel, aki kivégzett két ártatlan gyermeket, egynek pedig örökre fájó sebet hagyott a lelkén. Csak remélni tudom, hogy az édesanya és az életben maradt gyermek elég erősek lesznek ahhoz, hogy egymásba kapaszkodva túlélik a lehetetlen megpróbáltatásokat, ami rájuk vár...
Én már tudom, mennyire fáj a néma reggel, amikor nem hallod a szokásos neszezést, milyen délután a metsző szélben szorosabbra húzni magadon a kabátot és ha már nem érzed a fagyot, akkor is remegsz, mert valaki kitépett belőled egy hatalmas darabot, ami addig melegített ott belül és otthonná varázsolta a helyet, ahol a szeretteiddel éltél....
Ádám 5 éves lenne.
Már biztosan tudnám, mi lesz a fa alatt, aminek igazán örülne, de ez csak fikció: már soha nem fogom megtudni.
Nem fogom látni iskolai előadáson és nem vihetem kirándulni. Nem eszünk fagyit együtt és nem látunk alacsonyan szállni repülőt. Nem nézünk bogarat a fűben és nem fogjuk megsütni az első közös sütinket. Nem kapok tőle gyurmacsigát és nem hajtogat papírból sótartót, mert 5 évvel ezelőtt is ugyanolyan inkompetens, közönyös emberek döntöttek a sorsáról, mint ennek a két gyermeknek.
Az ügyészség majd biztosan kiad egy közleményt, hogy a legmagasabb büntetési tételt szabták ki a vétkesre, a büntetését letöltötte, amennyire indokolt volt, meg hát olyan rendes embör, nem tudták hogy képes ilyesmire, a bűnmegelőzés egyébként is a rendőrség hatásköre.
Ezután mindenki hazamegy: a szóvívő, az újságíró, az operatőr, meg a takarító is és az élet megy tovább, mint eddig. Kivéve annak az édesanyának, akinek meggyilkolták a gyermekeit, annak a testvérnek, aki mindezt látta, a hozzátartozóknak, az osztálytársaknak, akik talán nem is tudnak erről, majd szembesülnek a valósággal és a gyermeki lelküknek fel kell tudni fogni, hogy létezik ilyen szörnyűség a világban, hogy szülő a gyermeknek gyilkosává válik és mások ezt tétlenül nézik.
Lesújtó számomra, hogy hiába telt el 5 év Ádám halála óta, az igazságot azóta sem szolgáltatja, nem védi senki....hiába az emlékséták, a tucatnyi interjú (ahol mindig meghal a lelkem egy kicsit, mert újra és újra meg kellett élnem azt a bizonyos napot), hiába téptem a szám, hogy hol vérzik el a rendszer működése, hiába lett számtalan alkalommal elmagyarázva, hogy ez így nem családbarát hozzáállás, nem lehet embereket magukra hagyni egy bántalmazóval, miközben minden lehetőséget megadnak a bűnelkövetőknek, hogy véghez vigyék amit elkezdtek. Csalódtam...
Ha dr. Varga Judit azt gondolja, hogy ez a kormány nem felelős a gyermekeink erőszakos haláláért, legyen szíves tegye meg, hogy velem jön és meglátogatjuk azokat a temetőket, ahol az elmúlt 5 évben családon belüli erőszak miatt elhunytak pihennek. Szívesen mondanék statisztikát, de a KSH ezzel kapcsolatban utoljára 2011-ben tett közzé elérhető adatot. Szerintem ez is azt mutatja, hogy nincs itt semmi látnivaló kérem szépen, mindenki menjen haza...
Seres Barbara 2018-ban, az általa szervezett Angyalhír emléksétán. (Fotó: Borsos Borbála)
Kapcsolódó posztjaink:
Nem szerelemféltés: gyilkosság (Néma Tanúk 2019)
A családon belüli erőszak nem szexi - csak a szolidaritásra számíthatunk, abból viszont nem sok van
Tisztelt győri ügyészség! Egy bántalmazóval nem lehet "megegyezni"!