Egyre több a családon belüli erőszak, egyre több az agresszor, és egyre több a halálos áldozat. A kormány pedig néma. De meddig még?
Győrben egy apa megölte a 13 éves nevelt lányát, és a 10 éves fiát, majd önmagával is végzett. A Rózsadombon egy apa megölte a gyermekét, a gyermek édesanyját, a család kutyáját, majd önmagával is végzett. Egy férfi megölte élettársát, majd a szomszéd házba elásta. Egy 17 éves kamasz megölte a 6 éves unokahúgát, miután megerőszakolta. Minden héten meghal egy nő bántalmazás következtében, és havonta minimum egy gyermek, hasonló okok miatt. A kormány pedig néma. De meddig még?
Nemesnyik Judit írása
Lassan 2 éve már, hogy egyetlen késszúrással megöltek egy családsegítő kollégát munkavégzés közben. A kormány pedig néma. Meddig még?
Néhány hete egy kamasz fiú késsel támadt a tanárára, a rossz jegy miatt, a napokban pedig egy 13 éves lány szúrta meg késsel a nála 2 évvel idősebb csoporttársát. A kormány pedig néma. Meddig még?
Szociális munkás vagyok. Hivatalosan családsegítő, nem hivatalosan egy „lemeztelenített király”, aki bár valamit képvisel, semmije sincs. Üdvözöllek hát a valóságban. Ím, lásd meg az igazságot.
Apa, anya sok gyerekkel. Jómódú család. Hatalmas ház, szép otthon. Mind két szülő agresszor, hogy éppen melyikük a generátor, az az éppen aktuális egészségügyi (mentális) állapotuktól függ. Tudják, hogy betegek. Terápiára jártak, de hasztalan. Komolyabb megsegítés kellene. Jelzés érkezik. Futok az események után. A telefonok úgy kezdődnek: „neked elmondom, de ne jegyzetelj, mert letagadom”. Nem rúghatom az ajtót a családra, mert pszichiátriai betegnél nem tudom, hogy ez mit indít el. Megsejtenek valamit. Nem akarnak együttműködni. A jelzést adó is hátrálni kezd. Talán túlreagálta. Talán téved. Butaság az egész! Csak én, a mezítelen király érzem a „veszélyt”, de a jog nem ismeri azt a kifejezést, hogy „megérzés”. Ez nem lehet jogalapja se egy védelembevételnek, se egy kiemelésnek. Ezek, megjegyzem, amúgy sem az én kompetenciáim. Ebben a gyámügy dönthetne, de nincs jogalapja, hisz indokként meg még sem írhatom, hogy a „kisgyermek a macskát a nyakára kötött zsinórral húzogatta a kövön”, mert nem a macskát akarom megmenteni, hanem a családot. Amit lehetett, megtettem. Nincs olyan, hogy kötelező „együttműködés”, indok nélkül. Apa elköszönt. Nem kér segítséget. Ha szerencsém van, kiderül hogy én is túlreagáltam. Téves riasztás. De mi van, ha nem?
A halálos kimenetelű családon belüli erőszak esetén nagy divat lett a családsegítő felelősségre vonása, de soha nem jut eszünkbe felelősségre vonni a törvényalkotókat. Miért?
80 éves idős nő. Késő este hív, hogy el kellett menekülnie éjszaka, mert a fia megint megfenyegette. Nem dolgozik, de pénzt akar. Bár a „gyermek” majd 40 éves, szüksége van alkoholra és drogra, hogy el tudjon lazulni. Éjjel sokadjára, de ismét rendőrt hívott a fiára, akik mentővel kórházba vitették a tomboló embert, miután szándékosan belefejelt az ablaküvegbe. 2 óra sem telt el, néhány sebtapasszal a homlokán, megjelent a fiú, és csak az idős, törékeny asszony gyorsaságán múlt, hogy az ajtón, és nem az ablakon távozott. Azóta bújkál. A fiú beszámítható, csak, ordítom hangosan: CSAK iszik. Alkoholistának lenni nem bűn, és kötelező elvonó nincs. Kérdezném Uraim, ott fent, miért? Miért a 80 éves asszony bujkál és menekül?
Kopogtatnak az ajtón. Az idős asszony a harmadikról. A szeméttároló kulcsát kéri. Az unokája kicsit mérges ma, ilyenkor a ruháit vagy az ablakon, vagy a szemétledobóba dobja. Legyint az idős nő, ó, semmi baj, miközben az arca kék-zöld, a karját alig tudja emelni. Mosolyog. Már megszoktam – mondja. Aztán hátat fordít, és minden héten 1 alkalommal bemászik a szemetes konténerbe, hogy összeszedje nyomorúságos életének apró morzsáit. Nem az én ügyem, de felmegyek. Nyoma sincs hogy a fiú agresszor lenne. Tiszta tekintetű, szép arcú gyerek. Kérésemre lemegy „segíteni a nagyinak”. Segítséget ajánlok az idős nőnek, de elutasít. Már megszokta. Beszélgetéseink közben felfedezem a demencia tipikus jeleit. Védelemre lenne szüksége. Csak hogy a családon belüli erőszak aljasul, és gonoszul kicselez. Mindig. Nem szól előre, és nem küld meghívót. Sejtjük, hogy ott ólálkodik a közelben, de a varázsgömböt és a szellemidézést betiltotta a kormány, így marad a megérzés. Ez azonban legfeljebb boszorkányégetésre elegendő, hatósági intézkedésre nem. És akkor még ott a patás ördög legnagyobb fegyvere, a jog!
Férj és feleség, plusz pár gyerek, és az elmaradhatatlan devizahitel. A szülők gyűlölik egymást. Mindkettőnek új kapcsolata van már, szabadulna a másiktól, de a hitel erősebb a templomba tett eskünél, hisz a templomi eskü csak élethosszig tart, míg egy jó hitel végtelenítve van, gondolva az unokákra is. Mindennap veszekedés, ordibálás. Apa már iszik, anya semmit nem csinál. A gyerekek meg nőnek, ahogy a bennük gyülemlő harag is. Aztán az egyik robban a suliba. Ő a zárt osztályra kerül, az áldozat kórházba. Apa tovább iszik, anya továbbra se csinál semmit. A lakást eladni nem tudják, a hitel elviszi a fizetésük felét, külön élet lehetősége nulla. Mind kettőnek joga van a lakáshoz. Ha beledöglenek is. A ház már árverezés alatt. Mostanra egyikük sem dolgozik, mondván, minek. Tényleg, minek? Köszönjük az olcsó hitelt Uraim, de a cián hatékonyabb, és gyorsabb.
Ím hát mezítelen királyságon egyetlen pillanata. A királynő elhagyott, a két lovas félreállt, a futók már a határ másik oldalán, és bár maradt két bástyám, ám ők is védtelenek. E két bástyám közül az egyik a tudás (szakmai) míg a másik a szív (megérzés, tapasztalat). Egyedüli védelmezőim a „parasztjaim”, akik bátran, szorosan körbefonva állnak őrt előttem. És ez a baj. Mert ha csak mindannyian 1 lépést tennének előre, csak egyet, ha csak egyszer, egyetlen egyszer emelnék fel a szavukat a családon belüli erőszak ellen, többé nem kellene bujkálniuk, rettegniük és szemetes konténerből kilógniuk. Mert a jog, ócskává vált birodalmamban csak a vagyonra vonatkozik, az emberi méltóságra nem. A játékmester megtréfált, és dzsinn lámpára cserélte a becsületet, az önzetlenséget, a jóságot, a tiszteletet, de még a gondolatszabadságot is. Így lettem magam is az, aki. A mezítelen király, akinek annyija sincs, hogy betakarhassa az utcán fagyoskodó hajléktalant.
Uraim, mit adhatnék még Önöknek?
A cikket kommentelni a Szabadnem Facebook oldalán lehet.