Ez a grafikon több ismerősöm üzenőfalán megfordult, mint rémisztő bizonyíték arra, hogy miként rombolta az Orbán-rendszer a magyarok nyitottságát, elfogadóképességét. A grafikon eredeti felbukkanási helyét, az OECD-jelentést ma a
is részletesen bemutatta.
A táblázat szerint katasztrófa történt: tíz évvel ezelőtt az OECD országok átlagát hoztuk, most meg harminchat országból mi vagyunk a legrosszabbak, rosszabb mint Törökország, ahol az anatóliai falvakban nem ritkán ma is elássák a becsületükre oly kényes derék családapák és a fivérek a lányt, ha az szerelmi preferenciáival megsértette a család jó hírét.
A gond vele az, hogy ez így, ebben a formában hülyeség.
A kutatás nem azt mutatja, amit a címe sugall. A cím szerint azt láthatjuk a grafikonon, hogy a közösségek mennyire jól fogadják el a sokszínűséget.
De hogyan lehetne ezt mérni? Nyilván és először is: nehezen. De leginkább és például: megnézzük, hogy az egyes emberek miként állnak a kisebbségekhez, és mondjuk megkérdezzük ezen kisebbségek tagjait, ők mit tapasztalnak, miként állnak hozzájuk.
Ezzel szemben a grafikon alján ott van, hogy mit kérdeztek:
Mit gondol, az ön lakókörnyezete megfelelő hely az etnikai kisebbségeknek / melegeknek / külföldi migránsoknak?
Vagyis azt mérték, hogy egy adott csoportnak, társadalomnak milyen az énképe. Az énkép és a valóság között gyakran lényeges különbség van, de míg a hülye rokonaink és szörnyű tanáraink esetében az énkép szokott jobb lenni, ez esetben a valóság a jobb.
Nem gondolom ugyanis, hogy a magyar társadalom valóban rosszabb lenne teszem azt a szexuális kisebbségek elfogadásában, mint a török. Transznemű pályám elején, amikor először szálltam le a pályaudvaron Budapesten női ruhában, elég jól azonosítható borostákkal, nagyon be voltam tojva. Aztán kiderült, hogy kár volt. Amikor láttam, hogy ez annyira nem veszélyes, kezdett hajtani a kiváncsiság, és elkezdtem olyan helyekre is járni, amik igazán távol esnek a "körúton belültől", Újlipótvárostól. Műanyag Nagy-Magyarországos falidíszekkel ékesített falusi kocsmákba, például.
És ugyan nem vetettem a hátamat a zenegépnek és szóltam bugó hangon a döbbent közönségnek: “Na legények, ki itt a Lambadakirály? Hadd varázsoljuk el egymást egy órára!” - mégsem értek számottevő kellemetlenségek. Ellenkezőleg: egyértelműen jóval több pozitív visszajelzést kaptam, több jó élményem volt az utcán, ismeretlenekkel, mint ahány rossz. Az összkép nem volt lényegesen más, mint a híres nagy liberális Berlinben, ahol egyébként élek.
Nyilván volt esélyem arra, hogy belefussak valami frusztrált hülyébe, aki messzire pofozott volna ettől a rózsaszín kis tapasztalattól, de ez nem történt meg, és ez az esély néhány európai nagyváros szűk buborékján kívül bárhol fennáll a nagyvilágban, nagyjából hasonló mértékben.
Én is tisztában vagyok az olyan történetekkel, mint amikor a magyar falunapon a szivárványszínű táskát viselő lányt és a családját egy náci véresre verte, meg amikor kiszúrták a panziós kerekét, aki menekült családokat nyaraltatott volna (Orbán Viktor explicit támogatásával), de az ilyen esetekről nem gondolom, hogy annyival gyakrabban fordulának elő Magyarországon, mint amennyivel rosszabb képet mutat ez a grafikon rólunk.
Ami miatt annak idején a kék virágos szoknyámban, az el nem rejthető és ezért elrejteni nem is próbált borostáimmal görcsbe szorult gyomorral szálltam fel a kék metróra, az a saját társadalmamról kialakult radikálisan rossz kép volt. Ugyanezért gondolta a legtöbb ismerősöm, hogy látható transzneműként minden lépés veszélyes Magyarországon.
Ez az, amit a felmérés mért. Hogy miként gondolkodnak a megkérdezettek a saját szomszédaikról.
Rossz véleményük van róluk, azt gondolják, hogy agresszív, intoleráns banda - amiért nem lehet őket hibáztatni, mert ha végignézünk egy Lokált, egy Híradót, egy kormánytagot, akkor dől a gyűlölet. Én is erre számítottam.
De a valóság sokkal, sokkal jobb.
Ezeket a kérdéseket, ezt a kutatást ilyen félrevezető címmel bemutatni nagyon súlyos szakmai hiba, csak ahhoz járul hozzá, hogy az érintettek az indokoltnál jobban féljenek. Hogy inkább zárkózzanak be az otthonaikba, hogy a lányok ne merjenek a csajukkal kézenfogva sétálni, hogy barátnőjüket sorban álláskor megcsókolni. Pedig általában nyugodtan lehet Magyarországon is, elég sokat próbáltam.
Hogy az LMBTQ-gyerekek szülei puszta féltésből ahelyett, hogy elfogadnák őket, inkább megpróbálják gyerekeiket "lebeszélni" a buziságról.
Ami nagyon nem jó.
Ez a grafikon így ugyanazt eredményezi, mint az Orbán-rendszer uszítása: félrevezet, azért hogy féljünk.
Nem jó.
- Tl;dr: a statisztikáról megjelent cikk rosszul interpretálta/magyarázta az eredményeket
- a (transznemű) szerző saját tapasztalatai sem támasztják alá a (rosszul interpretált) eredményeket
- a rossz interpretáció nemcsak, hogy tényszerűen téves, de még a hátrányos helyzetű közösségek számára is rossz üzenetet közvetít (rosszabbnak láttatja a helyzetet, mint amit a statisztika valójában indokol / ami a szerző saját tapasztalata). Magyarul: félelmet kelt.
Kommentelni a Facebook-posztunk alatt tudsz.