Ennek a sorozatnak úgy jött az ötlete, hogy egy transz csoportban arról olvastam egy fiatal lány beszámolóját, hogy vett egy kamiont. Ez a mindannapos történet (ki ne venne időnként kamiont?) kapott egy szívmelengető bájt attól, hogy a lány milyen magától értetődő harmóniában volt a családjával és hogy az eladó férfi is milyen zökkenőmentesen kezelte az “ügyet”.
Arra gondoltam: hány és hány hasonló olyan történet van, amik cáfolják, hogy olyan lenne Magyarország, amilyennek a kövér lászlók és bayer zsoltok akarják látni, láttatni. Hogy milyen fontos, hogy ne a kormány sötét gonoszsága szabja meg, mit is gondoljunk a világunkról. Úgyhogy íme.
A cikkeket a Prizma Közösséggel egyűttműködésben hozzuk.
VB: Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy gyönyörű történetben beszámoltál arról, hogy miként váltál egy kamionos családban te magad is transz lányként hivatalosan büszke és boldog kamion tulajdonossá. És hiába vagyok az egykori Autóírtó című magazin mai napig büszke szerzője, dolgozom éjszakánként hajnalig olyan gépek tervein, ami az SUV-ket egy csokor ibolyává változtatja, ez még az én szívemben is “mindent vitt, mint Kamaz a kereszteződésben”.
Elmondanád itt is?
Anett: Igen, örömmel mesélek róla.
Apuval hosszú tanakodás után eldöntöttük, hogy belekezdünk egy fuvarozó vállalkozásba, ezért ő kinézett egy teherautót és le is beszélte a találkozót. Én viszont nagyon szerettem volna, ha a nevemre kerül. Mindig nagyon szerettem a kamionokat, köztük és bennük nőttem fel, mivel édesapám majd 30 éve kamionsofőr.
El is mentünk a megbeszélt helyre is időpontra. Gyors bemutatkozás után apa azonnal elkezdte szemügyre venni a kamiont. Eközben én és édesanyám, aki velem volt, beszélgettünk a kedves úrral különböző témákról. Környezetvédelem, munkák, stb... Apum ment egy kört közben a kamionnal, hogy megnézze minden rendben van-e vele és aztán meg is egyeztek azzal, hogy az én nevemre írjuk meg a papírokat. Így hát beültem az autójába mellé és írni kezdtem. Átadtam az első papírt és pár másodperc csend következett, amikor nézte, hogy milyen név áll rajta. Aztán kérdő hangon megszólalt, hogy "de...de... hogyhogy András ?"
Én pedig egy nagy sóhajtás után mondtam neki, hogy "reméltem, hogy nem kell erről beszélnem, de talán hallott már arról Ön is, hogy a Kormány nem engedi megváltoztatni a születéskori nevet."
Eztán megint pár másodperc csend következett, aztán csak annyit mondott, hogy "oké, semmi baj" és kicsit később még annyit mondott, hogy "egyébként minálunk is volt egy ilyen névváltásos dolog és elég nehézkes volt az is, kb. fél évig tartott a procedúra". Erre mondom "hát igen, ezek nehéz ügyek". Aztán befejeztük a papírmunkát, megköszöntük egymásnak, kiszálltam az autóból és átadtam a helyemet anyának, aki tanúként volt jelent.
Én viszont nagyon fáztam, de már a kamionban ülve akartam hazamenni, így be is ugrottam és ott vártam, hogy elinduljunk, míg ők még az anyagiakat intézték. Egyszercsak odaszaladt hozzám a kedves úr és aláírást kért egy papírra, amiről lemaradt. Aláírtam egy pillanat alatt és elköszöntünk egymástól. Végig nagyon kedves volt és azután is, hogy kényszerből elő kellett bújnom. Nagyon örültem volna, ha erre nincsen szükség és tényleg az igazi nevemet írhattam volna a papírokra, de sajnos nem tehettem. Minden esetre így is nagyon jó élmény volt.
VB: Ebből már a vájt fülű olvasó levette, hogy nem a pesti liberális CEU-s gettóban nőttél fel. Hol élsz, milyen közegben mozogsz? Beszélnél egy kicsit a családodról?
Anett: Nos igen, vidéken nőttem fel állatok és mezőgazdasági gépek között. Jelenleg is egy nagyon pici, alig pár száz lelkes faluban élünk. A neveltetésem nagyon férfias volt. Mondhatni ezt meg is követelte a vidéki élet. Gyerekként nem volt sok barátom, csak két szomszéd fiú. Én sosem voltam lányok között. Nem mertem suliban sem közeledni az ő társaságuk felé, hiszen féltem mindentől, ami egy kicsi gyanút is kelthetne. Így hát magányos voltam végig, nem volt társaságom. Felnőttként pedig munkahelyen is az időm 99%-át férfi társaságban töltöttem. Bár inkább csak megfigyelőként, aki csendben hallgatja mások beszélgetését. Tehát igazán nem is volt "közeg", amiben aktívan mozogtam volna. Igazi barátokat csak az interneten beszélgetve találtam végül magamnak.
A családom, pontosabban az apukám, az anyukám és a két testvérem mind nagyon elfogadóak. A rokonsággal pedig 8 éve nem tartjuk a kapcsolatot, mert olyanok, amilyenek... A szüleim viszont szabad gondolkodásúak és nagyon hazaszeretőek. Tele vannak honszeretettel, amit ők hála égnek nem a másság gyűlöletben találtak meg, mint ahogy ezt oly sokan összekeverik önmagukban... Igaz, édesanyám sokáig nagyon vallásos volt. Az a fajta aki Biblia olvasással kezdi és fejezi be a napot, amit idővel aztán elhagyott. Édesapám egy örök lázadó szellem. Nem érdekelte soha, hogy a világ mit gondol róla, viszont az annál inkább, hogy a családjáról mit mondanak az emberek. Ő olyan, mint egy védelmező oroszlán. Miután előbújtam és felvetődött, hogy mit mondanak majd rám a faluban, csak annyit mondott, hogy "a jó isten kegyelmezzen annak, aki bármit mond rád". És tudom, hogy ezt ő tényleg nagyon komolyan gondolja. VB: Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt rólad ekkor a transzneműségről?
Anett: A transzneműség fogalmát úgy 10 évesen ismertem meg egy riportból. De 5-6 éves koromban már azért imádkoztam éjjel, míg a szüleim aludtak, hogy reggelre lány legyek, aztán lassan rájöttem, hogy nincsenek csodák. Én alapvetően nem úgy jöttem erre rá, mint sokan, hogy "lánynak érzem magam", hanem fordítva: azaz arra jöttem rá, hogy "micsoda, én fiú vagyok?". Tudom ez furcsán hangzik, de így van. Lányokhoz tartoztam, így éreztem és ebből kifolyólag valahogy ösztönösen azokhoz a dolgokhoz közeledtem, amit anyum és a rokon lányok csináltak. Szépítkezés, főzés, varrás, stb... De mindig meglett mondva, hogy "ne csináld ezt és ezt, mert fiú vagy". Persze 3-4 évesen még nem tudtam mik a nemi különbségek, csak ösztönösen csináltam mindent, így nem is értettem, hogy mit akarnak ezzel. Aztán 5 évesen tudatosult bennem minden. Ekkora jöttem rá, hogy valami nincsen rendben és nem lány vagyok testileg. Ennek 6 évesen hangot is adtam, de anyukám azt hitte, hogy csak valamilyen gyermeki szeszély, így nem foglalkozott velem komolyabban. Elintézte annyival, hogy "ne akarj te lány lenni". Eztán pedig nem beszéltem erről többet. Mindent magamba fojtottam évekre, mígnem előbújtam.
VB: Mikor coming outoltál a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták?
Anett: 21 évesen coming outoltam. Ezt nem kevés borzalom előzte meg. Rengeteget szenvedtem éveken át magamban. Csöndben sírva és üvöltve, amikor éppen nem látott a családom. A fürdőben, vagy bármikor, amikor egyedül voltam. A sírást pedig állandó arcmosással lepleztem. De nem lehet következmények nélkül elfojtani, hogy kik vagyunk. Már 6 évesen is pánikrohamokkal küzdöttem, amik sajnos a mai napig nem tűntek el teljesen, de a gyakoriságuk az előbújásom óta nagyban lecsökkent. Régen napi szinten gyötörtek a rohamok és havi szinten elájultam. A tavalyi évben már csak egyszer történt ilyen. A folyamatos szorongás pedig oda vezetett, hogy 18 éves korom után egészségügyi jeleit is adta. Állandóan rosszul voltam, fájt a mellkasom, szívritmus zavaraim voltak, nyaktól felfelé keringési zavarok, állandó fejfájás és nem szűnő orrvérzés... Sorra jártuk a kórházakat, az orvosok pedig sosem találtak kiváltó okot, én viszont végig tudtam magamban, hogy mi okozza... Aztán 21 évesen történt valami, ami ráébresztett, hogy az elfojtással nem óvhatom meg anyáékat a szomorúságtól, hiszen jó eséllyel el fognak veszíteni, akkor is, ha a sírba akarom vinni a titkomat. Egyszercsak megvakultam egy időre. Szürkülni kezdett a látásom és el is ment egy perc alatt. Apa azonnal bedobott az autóba és száguldottunk a kórházba. Mire odaértünk úgy fél óra alatt, a látásom nagyjából teljesen visszatért. Az orvosok azonnal tolószékbe ültettek és bevittek engem egy CT-be. Utána még bő 2 órán át vizsgáltak és nem találtak semmit. Egy orvos odajött hozzám és megkérdezte nem szorongok-e, mire én mondtam, hogy "igen, kicsit szorongok". Eztán ő mondta nekem, hogy a testvére is szorong és annak ellenére, hogy tökéletes a szíve, mindenféle furcsa dolgok képes produkálni, ha rosszul van. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg nem fojthatom el. Ezen a napon írtam le a tabletemen otthon, miután hazaértünk, hogy mi van velem, de a megmutatása még váratott magára késő őszig. Végül egy barátom interneten elmondta nekem, hogy ő aszexuális és ez volt az, amikor először éreztem életemben, hogy elmondhatom valakinek nyugodtan, hogy én pedig transznemű vagyok. Megtettem és életemben nem éreztem akkora megkönnyebbülést. Eztán három nappal pedig sikerült oda vinnem anyának a tabletemet. Csak az első sort olvasta el és a nyakamba borult zokogva, aztán mondta, hogy ugyanúgy szeret. Én teljesen le voltam zsibbadva, meg sem mozdultam percekig, a szám, a nyelvem, karjaim, mindenem elzsibbadt, aztán belőlem is kitört a zokogás és összecsuklottam. Csak sírtam és sírtam… Ezen a napon a testvéremnek is elmondtuk, aztán apukámnak 10 nappal később mondta el anyu, hogy ne nekem kelljen megküzdenem ezzel még egyszer. Én lent voltam egy parkban a tesómmal, aztán amikor felmentem, ott ült apum az asztalnál kicsit könnyes szemekkel és csak annyit mondott, hogy "elhiszed, hogy én ettől ugyanúgy szeretlek, ha nem jobban?". Aztán a nyakába borultam és percekig csak sírtam, ő pedig nyugtatott. Anyát elküldte pár üveg erős italért a boltba, aztán átiszogattuk az estét. Életem addigi legszebb napja volt. Soha életemben nem voltam olyan boldog. Addig azt sem tudtam igazán, hogy mi az a boldogság.
Szabad lettem.
VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok?
Anett: Már nem jártam iskolába, mikor előbújtam, a barátaim és ismerőseim pedig nagyon jól fogadták. Bár voltak köztük igazán merev gondolkodásúak is. Sőt, ami a legnagyobb meglepetés volt, hogy az előbújásom után mennyien mondták el nekem, hogy bizony ők is mássággal élnek. Két lány barátomtól és egy korosabb férfi ismerősömről megtudtam, hogy biszexuálisok. Egy másik férfi barátomról, hogy meleg és ezért is él egyedül, mert nem meri vállalni a világ előtt.Gondolom mondanom sem kell, hogy ez mennyire szomorú. Illetve volt, aki demiszexuálisként bújt elő nekem. Ez a fogalom akkor még számomra is ismeretlen volt. Az összes előbújás közül az akkor legközelebbi barátomnak volt a legnehezebb bevallani, aki nem mellesleg a honvédségnél harckocsivezető, tehát gondolhatjuk, hogy mennyire katonás felfogással rendelkezik. De a félelmem alaptalan volt, az első mondata az volt hozzám, hogy "én melletted állok jóban-rosszban, bármi is legyen". Ő ezt követően még nyaralni is elhívott, ami egy csodás élmény volt. Továbbra is ugyanúgy nagy szeretettel a barátjaként kezelt és semmit sem változott a hozzáállása a korábbiakhoz képest.
A falubeliek pedig láttak már, de talán fel sem ismertek. Sőt, biztos, hogy nem, tekintve, hogy pár hónapig bezárkózva éltem és hirtelen bújtam elő cisspassként. Ez persze nagyon kiváltságos dolog, amit apukám tett lehetővé nekem.
VB: Hogyan kezelték a szüleid az ügyet kifelé? Kellett-e konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha nem, miért? Ha igen, akkor hogy csinálták?
Anett: Eddig nem kellett semmilyen konfliktust vállalniuk, de ha kellene sem riadnának vissza tőle. Nagyon védelmezőek. Nagy hiba, amit sok szülő elkövet, hogy egyáltalán törődik a környezetük véleményével, amikor a gyermekük előbújik. Hiszen mindig a gyermek az első. Nem is értem, hogy hogyan tudják máshogy gondolni egyesek...
VB: Mi van a randizással?
Anett: Még nem randiztam soha senkivel. Az elmúlt időszakban pedig úgy éreztem, hogy egyenlőre túl sok minden zajlik az életemben és nem lenne időm és energiám sem, hogy egy kapcsolatba bele tudjak vágni. Oda két teljes ember kell és nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Nem mellesleg először szeretnék túlesni a nemi megerősítő műtéten is, mielőtt ismerkedésbe kezdenék. Nekem ugyanis így nem menne... Nem akarom, hogy bárki is bármi olyat lássan rajtam ami nem én vagyok.
VB: Mi a legkedvesebb transzneműséghez kötődő élményed?
Anett: A legkedvesebb élményem az első találkozásom az interneten megismert két csodálatos barátnőmmel. Csak pár hónapja ismerem őket, de tudom, hogy életre szóló kötelék alakult ki köztünk. Csodálatos emberek és rengeteget köszönhetek nekik. Ők segítettek nekem először nőként mutatkozni. Ők vezettek engem át rengeteg nehézségen. Biztattak fáradatlanul, hogy nekem is sikerülhet és végül igazuk is lett. Sikerült. Itt vagyok, önmagam vagyok, nőként élek és boldogabb vagyok, mint eddig valaha. Azt kell, hogy mondjam, már csak azért is érdemes volt belekezdeni a kezelésbe, mert őket így megismerhettem.
VB: Mi az, ami ez ügyben nehezen ment, amit megszenvedtél?
Anett: Igazán nem tudok semmit sem szenvedésnek nevezni, ami azóta történt, hogy előbújtam. A hormonkezelés és a sok változás csak örömöt hozott még akkor is, ha egyes részei nagyon félelmetesnek tűnnek elsőnek, mint a szociális előbújás. Természetesen vannak nagyon fájdalmas részei is, mint az elektrolízises szőrtelenítés, illetve, ahogy hallottam, a “nagyműtét” is elképesztő fájdalmakkal járhat, de mint az önmagunkon végzett változások közül kifejezetten nehéznek csak a hanggyakorlást tudom mondani. A kezdeti 1-2 hónap nehéz. Lelkileg és fizikailag is, de megéri minden percét, mert olyat hangot lehet elérni, amire még az ember maga sem számítana. Én sem gondoltam volna, hogy képes leszek rá, főleg mivel kifejezetten mély hangom volt. Telefonban még anyukám is összekeverte néha apáéval az én hangomat. De anyukám nagyon sokat biztatott és mostanra olyan szintre sikerült eljutnom, ami tényleg lehetetlennek tűnt. Kaptam már bókot is a hangomra, ami igazán jól esett.
VB: Mit gondolsz, min múlik a környezed jó fogadtatása?
Anett: Az elfogadáshoz mind a két félnek értelmesnek kell lennie. Nem fog megtörténni az elfogadás, ha a mássággal élő sem viselkedik intelligensen és akkor sem, ha az előbújást fogadó személy vagy személyek sem értelmesek eléggé ahhoz, hogy elfogadják valakinek a másságát. Az egész talán a szellemi színvonaltól függ, meg persze a jóindulattól. Nagy hibának vélem, hogy sok mássággal élő nagyon kirívóan viselkedik, ami talán a sok évnyi elfojtás után tör ki belőle és nem megfelelően kezeli az érzéseit. Cisz oldalról pedig a személyes megfigyelésem szerint azok az emberek a gyűlölködőek, akik önmagukkal is elégedetlenek. Ezek az emberek mindig keresnek valamit vagy valakit, amiben levezethetik az utálatukat a világ felé, ami a saját elégedetlenségükből fakad. Vallás, politika, bőrszín, szexualitás, stb... Lehet az bármi, csak utálni lehessen, így elkerülve azt, hogy önmagával nézzen szembe az adott egyén.
VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt nem kéne beszélni a jó esetekről, meg te is pont ezért hezitáltál megszólalni. Miért gondoltad meg magad?
Anett: Igen, sajnos nem mindenki ennyire szerencsés, és talán még engem is fognak érni atrocitások a jövőben. Főleg mivel a Kormány a névváltoztatás ellehetetlenítésével ránk kényszeríti, hogy láthatóak legyünk, akkor is, ha tökéletesen elvegyülhetnénk. Erre tehát fel kell készülni lélekben. A lényeg, hogy bármilyen negatív dolog ér minket, nem szabad feladnunk és küzdenünk kell a boldogságunkért.
Én pedig épp azért írom mind ezt, hogy megmutassam a még bujkáló transzneműeknek, hogy ilyen is van, és hogy mennyi jó dolog származik az előbújásból és önmagunk vállalásából. A jó irányú életminőségbeli változás egyszerűen olyan csodálatos, hogy minden fáradtságot és küzdelmet megér. Visszagondolva el sem tudja már képzelni az ember, hogy egyáltalán hogyan bírt úgy élni, hogy nem önmaga volt. A szenvedést és a gyötrődést felváltja az öröm és a boldogság.
Az illusztrációkat Anett kedvenc kamionjaiból válogattuk az Instragramról.