Misi egy fiatal transz férfi, aki egy vidéki iskolában tanít. A környezete tisztában van transz státuszával, és nincs, nem volt belőle komoly gondja. Vele beszélgettünk.
VB: Mesélj egy picit magadról, milyen családba születtél?
Misi: Egy nyitott, gondoskodó családból jövök, amiért minden nap hálás is vagyok. Szüleim egyszerű, széles látókörű, dolgos emberek. Egy lánytestvérem van, akivel szerencsére hasonlóan nagyon jól kijövünk. Nagyszüleim mindkét szülői oldalról élnek és szinte minden nap kommunikálunk velük is. Az unokatesóimmal is szoros a kapcsolatom. Egy összetartó, nagy család vagyunk.
Kisgyermekként is szerettem inkább fiúnak kinézni, hiszen ezzel a nemmel tudtam azonosulni, így éreztem jól magam. Magával a transzneműség fogalmával viszont csak húszévesen találkoztam (négy éve), amikor is rádöbbentem, hogy transznemű vagyok. Ez a felismerés megnyugtatott és azt éreztem, a sok-sok szorongásnak végre vége, mintha elvágták volna!VB: Mit tudtál ekkor a transzneműségről? Hogy fogadták a szüleid a hírt?
Misi: Megnyugodtam, és tudtam, hogy a helyemen vagyok, és megtaláltam az utam az önazonosság felé. A transzneműséggel kapcsolatban húszéves koromig csak az a férfi oldalról a nőire tranzícionáló emberekről hallottam, és meg sem fordult a fejemben ennek a fordítottja is.
22-23 éves voltam, amikor a szüleimnek elmondtam, hogy transznemű vagyok. Ők ekkor nem sok mindent tudtak erről, de anyukám volt az első, aki utánaolvasott. Fenntartásokkal kezelték legelőször és mindent megtettek, hogy sok oldalról szemlélhessük a helyzetemet, de egész végig támogattak és együtt kerestük a megoldásokat. Testvérem pedig a mai napig ugyanúgy kezel és a kapcsolatunk is a „régi”, mint a hormonkezelések előtt.
VB: És a nagyszüleid?
Misi: Nagyszüleim és a családom is elfogad, szeret, mint előtte, de nekik a legnehezebb, hiszen sokkal konzervatívabb világba születtek, azonban a szeretetük ennél sokkal nagyobb felém, mintsem ezen fennakadjanak. A legjobban mégis attól féltem, hogyan mondjuk majd el nekik. Anyukám szüleit anyukámra bíztam, mert ő ismeri őket a legjobban és tudja, hogy a legjobb a tudtukra adni. El is mondta, majd amikor hazamentem az egyik hétvégén meglátogatni őket, elmesélte, hogyan fogadta mamám. Azt mondta, nagy meglepetésünkre, hogy neki nem kell ezt elmagyarázni, tudja, érti ezt, ismeri! Volt két ilyen munkatársa is a gyárban. Neki nem kell ezt elmagyarázni! És anyukám köpni-nyelni nem tudott (ahogy én sem), annyira meglepett minket. VB: Eddig jó. És a barátaid?
Misi: Közeli barátaim közül először az egyik tanárbarátomnak mondtam el, aki mindig meghallgatott és támogatott az akkori szorongásos problémáim kapcsán (külsőm miatt). Később a többi közelebbi barátomnak is elmondtam. Volt köztük, akik sejtették, volt, aki meglepődött, de hála Istennek a barátaim – akiket a választott családomnak is mondhatok – elfogadóak és megértőek velem.
VB: Hogyan változott meg ekkor az életed?
Misi: Az iskoláimban óvoda óta mindig piszkáltak… (Mert nem voltam egy lányos lány és sok konfliktusom volt ebből). Nem is voltam egy magabiztos gyerek, azonban ahogy kikerültem a „felnőtt létbe”, s rájöttem, miért volt olyan sok problémám magammal, s rájöttem, transznemű vagyok, minden megoldódott, minden problémám mintha eltűnt volna. Hihetetlen volt! Egy paradoxonnak éltem meg az ekkor átélt katarzist és nyugalmat egyszerre. Tanító lévén a személyiségünk, kiállásunk, önazonosságunk, hitelességünk – csak hogy a legfontosabbakat soroljam először – nagyon fontos. Második éve tanítok és az iskolában a kollégáim, a gyerekek és a szülők is elfogadóak (az első olyan munkahelyem, ahol a változásomról tudnak, bár nem mindenki, mégis ugyan úgy bánnak velem, ahogyan eddig). Hozzáteszem, hogy ez egy kisváros Kelet-Magyarországon, s egy családias kis iskola.VB: A transzneműség nem csak a transzneműeknek lehet nehéz, hanem a környezetüknek is. Neked felszabadultságot hozott a felismerés, de nekik nem. Hogy kezelik a helyzetet kifelé?
Misi: Úgy gondolom, a családomnak lehet a legnehezebb. Minden nap kerülnek olyan helyzetbe – munkájukból adódóan is – hogy magyarázkodniuk kell, vagy megválogatni a szavaikat, mert nem könnyű például a szomszédoknak elmondani, vagy a régi ismerősöknek, akikkel még a hormonkezelés előtt találkoztam, hogy mi történik velem. Nem könnyű még azoknak a barátaimnak sem, akikkel egy közösségben voltam (egy keresztény közösségben), azonban ott is a családomhoz hasonlóan bánnak velem. Az ottani nővérekkel máig is tartom a kapcsolatot, s tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk.
VB: Milyen tapasztalataid vannak az ismerkedéssel?
Misi: Randizással kapcsolatban szerintem ami a legfontosabb, hogy céltudatosak és magabiztosak legyünk. Mellette még az – de nem csak a transzneműeknél –, hogy kezeljük lazán a randizást és ne görcsöljünk, adjuk magunkat, legyünk őszinték és szeretettel forduljunk a másikhoz. A változásom előtt is randiztam lányokkal és hála istennek nem volt problémám sosem ezzel. Tudtam, hogy mit szeretnék és afelé mentem. Jelen pillanatban boldog párkapcsolatban élek barátnőmmel.
VB: Róla mit tudhatunk?
Misi: Barátnőm egy heteroszexuális nő, akinek előttem csak cisz pasijai voltak. Amikor mondtam neki, hogy transz vagyok, utánam nyomozott, mert nem hitte el.VB: Te át tudtad iratni a papírjaidat? Mennyire fontos neked, hogy beolvadj?
Misi: Nem volt problémám azzal, hogy passing vagyok-e, mert mihelyt rövid volt a hajam, az voltam. Alapból srácként azonosítottam magam, úgy is öltöztem és így férfiként néztek rám az emberek.
Volt is ebből sok kellemetlenség is, mert a mostani törvény miatt az irataimban még nem írattathattam át a nememet és a nevemet. Emiatt választottam magamnak egy uniszex nevet és mentem átíratni a TAJ-kártyámat, akkor viszont egy olyan környezet fogadott, amiről nem gondoltam volna, hogy ennyire emberséges. Amikor bementem, kaptam a portánál egy nyomtatványt, amit ki kellett töltsek, s mondta a portás, hogy segít majd ha kell, szóljak. Mivel még nem töltöttem ki ilyen nyomtatványt, hosszan olvastam és biztosan látszott rajtam a bizonytalanság, mit hova kell írni a papíron, ezért odajött és azt mondta (súgva):
– Nem lesz jó, ezt nem ide kell írni. Most maga nő lesz nem?"
Erre válaszoltam viccesen, hogy:
– Nem, pont a fordítottja áll fent.
Amikor megírtam a papírt a segítségével, kellemetlennek éreztem a helyzetet, de amikor készen lettem a kitöltésével, odajött hozzám és megkérdezte:
– Minden műtét megvolt akkor már igaz? Gratulálok hozzá! – súgta halkan, hogy más ne hallja)
– Nem, még nem, de azon az úton vagyok – feleltem, és nagyon örültem, hogy ennyire passing vagyok.
Majd kezet fogott velem és amikor odahívtak az ügyfélszolgálathoz, akkor mondta a portás, hogy „megy már a fiatalember mindjárt".
Egy vicces sztori ugyanebből az időszakból, amikor passing voltam, mégis a női mosdóba mentem el egy budapesti plázába:
A mosdóba menet senkivel sem találkoztam, azonban kifelé menet három lány jött velem szemben a mosdó fotocellás ajtajánál, s ahogy egymással szemben álltunk, félreálltam és mondtam Nekik, hogy gyertek nyugodtan. Erre ők lefagytak, néztek, a szájukhoz tették a kezüket meglepetten és az egyik lány mondta a másiknak, hogy jaj, ez a férfi WC, és amilyen gyorsan csak tudtak, sarkon fordultak. Ekkor én is begyorsítottam, hogy otthagyjam a kínos helyszínt mielőbb, mielőtt rájönnek a lányok, hogy tényleg az a női mosdó, s amíg siettem el onnan, hátranéztem. Láttam amint rádöbbennek, hogy igazat mondtam és nevettek. Számomra ez egy vicces megerősítés volt, hogy tényleg elég férfias vagyok már.
VB: Szerinted minek köszönhető, hogy te alapvetően ilyen jó reakciókat váltottál ki a környezetedből?
Misi: Az, hogy a környezet hogyan fogadja a transzneműségét valakinek, nagyban függ – véleményem szerint – az ember személyiségétől, önismeretétől és környezete személyiségétől, önismeretétől. Azt, hogy én is transzneműnek születtem, nem egy hű, de fura dolognak élem meg, mert számomra ez a természetes és nem vágyom semmi másra, mint hogy ugyanúgy élhessek, mint bárki más. Azt gondolom, hogy nem a valláson, nem a rasszon és nem hasonlókon múlik az, hogy ki milyen ember. Legyen helyén a szíved, ennyi.
Transzneműségem története ez. Egy idilli kép. Életem főszereplője vagyok minden családtagommal, párommal, barátaimmal, ismerőseimmel, akikkel életemben találkoztam és mindenért hálás vagyok! Azt kell mondjam, nekem most van „könnyebb dolgom”, hogy rájöttem transzneműségemre és önazonosan élhetek tovább. Számomra előtte volt nehezebb. Akkor is az utamon voltam, mert nekem ez az utam, s most azt várom, merre visz tovább. Transznemű társaimnak azt üzenném, hogy keressék azok emberek társaságát, akik önmagukért szeretik a másik embert. Hiszen mindannyian azért vagyunk itt, hogy egymást segítsük és kihozzuk a legtöbbet itteni létünkből!
Kommentelni a Facebook posztunk alatt lehet. Tudod: csak kedvesen és okosan!