„Én is kaptam, mégse lett belőlem rossz ember. Egy-egy nyaklevessel megtanulja, hol a helye. Ha rosszat csinált, megérdemli. Most komolyan, már a seggére sem lehet ráverni, ha veszélyben van? Márpedig másképp nem tanulja meg, hogy ne lépjen az úttestre” – ilyen és ehhez hasonló kommentek tucatjait olvashattuk az elmúlt hetekben szerte az internet fórumain.
Mielőtt jobban szétszálaznánk a témát, tegyük le az alapokat:
A gyermek verését, testi fenyítését törvény tiltja 2005 óta. Ugyanakkor ildomos lenne eljutnunk arra a pontra társadalmilag, hogy ne azért ne verjük a gyereket, mert nem szabad, hanem mert nem akarjuk, és vannak más eszközeink is. Járjuk hát körül a gyereknevelést övező gyakori tévhiteket és azok társadalmi következményeit.
A pofon által született tisztességes ember mítosza
Gyakran hangoztatott tévhit, hogy ha az ember túlszereti, túlbabusgatja a gyereket, az sosem tanulja meg a világ rendjét, elpuhul. Akkor lesz csak talpraesett az életben, ha fenyítéssel arra neveljük. (Vagy épp azáltal válik tisztességes emberré a lázadó kamasz, ha kipofozzuk belőle a lázadást.)
Ezzel szemben az igazság az, hogy ma már kutatások garmadából tudjuk, hogy a szeretgetés, a testi közelség, ölelés, puszilás éppen ellentétesen hat: megerősíti a gyermek érzelmi immunrendszerét, erőssé, autonómmá, bátorrá, empatikussá teszi. Ennek a mítosznak a kisgyermekkori verziója, hogy a kicsi gyerekek értelmi szintjük miatt semmi másból nem értenek a veszélyes helyzetekben, csak ha erősen rájuk szólunk vagy ráverünk egyet a fenekükre, például mielőtt lelépnek az úttestre vagy megfogják a forró sütőt.
Valójában azonban a kisgyermek nem azt érti meg a pofonból, hogy az úttest veszélyes, ezért ne lépjen rá, hanem a bántás kellemetlen érzete marad meg benne, ha pedig az többször megismétlődik, akkor a félelem. (Emlékezzünk vissza mi magunk is, hogy milyen mélyen hatott ránk, ha kaptunk egy elfenekelést vagy egy pofont gyermekkorunkban! Még ma is emlékszünk rá, nem igaz?) A verés egy külső kontrolligényre tanít, de ha azt akarjuk, hogy a gyerek tudjon magára önállóan is vigyázni, azért, mert ő maga is képes belátni, hogy a veszélyes helyzeteket el kell kerülni, akkor olyan pozitív technikákkal kell élnünk, amelyek a saját belső autonómiáját fejlesztik – nyilván az életkori szintjének megfelelően. El kell neki magyaráznunk, mesélnünk kell róla, és együtt gyakorolnunk a közlekedést, amíg meg nem tanulja. Ez persze több befektetett időt igényel, de a gyereknevelés már csak ilyen.
A gyereknek idő kell, idő és idő. Ezt rá kell áldozni. Ha a szülő spórol az idővel, kvázi a szeretetével, türelmével, akkor az a gyereknél hiányállapothoz vezet. A gyerek tükre a nevelésnek.
A kamasz pedig nem a pofontól lesz tisztességes ember, hanem annak ellenére. Egy rendszeresen vert gyerek vagy be fog hódolni a nála erősebbnek, mert az erő pozícióját ismeri, vagy sumákolni fog, hogy elkerülje a konfrontációt. Tehát a pofozással pont ellentétes irányú folyamatokat indítunk a gyerekben, mint amit el szeretnénk érni (és amit nagy valószínűség szerint amúgy ő is akarna). Emiatt a kamasznak dupla annyi energiájába kerül visszatalálni azokhoz a normákhoz, amelyeket egyébként egy társadalomban elvárunk a tisztességes emberektől: hogy a konfliktusait ne fizikális erővel kívánja rendezni, meg tudja őrizni a hidegvérét, és átgondoltan, okosan, erőszakmentesen keressen megoldásokat a problémáira.
A fáradt, eszköztelen szülő
Nagyon fontos megkülönböztetnünk azon szülők kategóriáját, akiknél véletlenül elcsattant egy pofon, de megbánták és szeretnének más eszközökhöz folyamodni.
Aki nevelt már gyereket, az tudja, hogy gyereket nevelni valóban rettenetesen nehéz. Fárasztó, reszeli az ember idegeit, és néha úgy érezzük mindannyian, hogy elég, elfogyott a türelmünk, nincs más eszközünk. (Minél több gyereke van az embernek, annál inkább – gondolom).
Ugyanakkor a 21. században a gyermeknevelés Maslow-piramisán már feljebb kell kúsznia a tudatos szülőnek. Ha a szülő felelőssége a gyerek etetése, ruháztatása, iskolába járatása, akkor a gyerek fizikális teste integritásának megőrzése, és érzelmi biztonságának elősegítése is az. Ha még egy párkapcsolaton belül, ahol egyenrangú felek élnek egymással, sem oké, ha elcsattan egy pofon, miért lenne rendben egy kiskorú, nekünk kiszolgáltatott gyerekkel szemben?Tökéletes szülőnek lenni nem kell, nem is lehet, de amikor a türelmünk és tartalékaink végén járunk, szülőként felelősségünk és kötelességünk: SEGÍTSÉGET KÉRNI. Nagyszülőktől, barátoktól, ha nincsenek, erre szakosodott szakemberektől, gyermekjóléti szolgálatoktól, pedagógiai szakszolgálattól. Segítséget kérni az élet számos területén nehezünkre esik, de itt kutya kötelességünk.
Részben azért jöttek létre a családok részére a szakszolgáltatók, hogy amikor eszköztelenek, tanácstalanok, fáradtak es türelmetlenek vagyunk, legyen hova fordulnunk.
Ha nem ismerünk pozitív nevelési eszközöket, vennünk kell a fáradságot és utánaolvasni, utánakérdezni, tanácsot kérni. Roskadozik az internet pozitív nevelési módszerek videóival, cikkeivel. (Vekerdy nevét senkinek nem kell bemutatnom, de elmélyedhetünk a válaszkész nevelés elveiben vagy épp a Montessori-módszerben is, hogy csak néhány példát említsek.)
Számos családban a tudatalattiba beivódott minta a családon belüli erőszak, a gyermekek testi fenyítése, nem szabad lebecsülnünk a transzgenerációs öröklés és minták átadásának szerepét sem. Egy elcsigázott helyzetben akár úgyis előjöhet belőlünk egy pofon, hogy nem is tudtuk, hogy bennünk volt. Ma már az (akár a gyereknevelés indukálta) önismereti úthoz hozzátartozik az, hogy pszichológus segítségét kérjük családi batyuink letételéhez.
Az autonóm társadalom kinevelése
Az, hogy a gyerekkel szembeni kötelességünk is egy lépéssel továbbmenni akár a sokak által elfogadott, és még megtűrt, régi mintákon és viselkedésmódokon is, és legalább megpróbálni pozitív eszközökkel nevelni a gyerekeket, talán néhány szempontból nehezebb, hisz az elején több energia, figyelem és türelem befektetését kívánja meg tőlünk. Később azonban busásan térül meg, hiszen felnőve a gyerekek lesznek azok, akik aktívan alakítják a közéletet, így a társadalmi közegünket is.
Tehát nemcsak azért kell ezt meglépnünk, mert a gyereknek joga van a lehető legboldogabb, legkevesebb traumával biztosított gyermekkorhoz, hanem azért is, mert ez az egyik garanciája annak, hogy kiegyensúlyozott, és egészséges pszichéjű felnőtté válhasson. Mert ha az egyének összessége alkotja a társadalmunkat, akkor ráadásul társadalmi haszna van annak, ha minél hamarabb, és szélesebb körben elterjednek el a pozitív nevelési technikák. Hisz ki ne akarna egy egészségesebb, erőszakmentesebb országban élni?
Minden felnőtt szeretne kiállni magáért, úgy, hogy közben ne érje bántalmazás. Pont, mint ahogy minden szülő is azt szeretné, hogy a gyereke álljon ki magáért, tudja magát megvédeni, de közben ő se bántson másokat. Ehhez kell a saját belső erő, amit a gyerek önbizalomból, bizalomból, elfogadó közegből, empátiából tud felépíteni úgy, hogy a belső erőből táplálkozva később kreatívan és bátran oldja meg a problémáit. Tudjon mindent mérlegelve, higgadtan dönteni, nem pedig indulat- és ösztönvezérelt módon pusztítani.
Milyen jól hangzana, ha ezt ugyanúgy minden felnőttől is elvárhatnánk, nem igaz?
Képzeljük el egy pillanatra, hogy a társadalmunkat autonóm, higgadtságra és mérlegelésre képes, empatikus, elfogadó, önbizalommal teli egyének alkotják. Ugye milyen szép kép?
De hogy lesz valakiből ilyen érett, kellemes személyiségű felnőtt? Hát úgy, hogy pont ezt látta a szüleitől is gyermekkorában, és pont ezeket a tulajdonságokat sajátította el „kicsiben”.
Nézzük például azt a gyakori elvárást a gyerekek felé, hogy legyenek „jók”. Ezalatt a felnőttek legtöbbször azt értik, hogy legyenek csendben, elégedjenek meg azzal, amit kapnak, ne keveredjenek konfliktusba más gyerekekkel, ad absurdum más felnőttekkel. Ha valami nem tetszik nekik, akkor is hagyják, hogy velük bármit meg lehessen tenni (például a pofazacskó csipkedése a szomszéd néni által). Ismerős? Mintha csak a mai magyar társadalom látleletét vázoltam volna fel.
A felnőttel való ellenkezés a társadalmi szerepelvárások alakulása szempontjából még fontosabb lehet, hisz gyermekkorban ők képviselik azt a hatalmi pozíciót, ami ellen lehet és adott esetben kell is ellenkezni, tüntetni, fellázadni, ha a felnőtt átlépi a gyerek határait. Az a gyerek, aki nem tanulja meg azt, hogy a felnőttektől nem kell mindent elviselni, felnőttkorában sem lesz képes kiállni az érdekeiért egy nehéz, megfélemlítő helyzetben vagy a mindenkori hatalommal szemben.Ugyan hogy lesz egy nemzet közösségéből a jogaiért kiállni tudó, asszertív, autonóm, felelős és a kötelességeit is betartó felnőtt társadalom, ha a gyerekek tömegeinek sem tanítjuk meg ugyanezeket? Ez nem úgy működik, hogy a „jó” (csendes, konfliktuskerülő, nem lázadó) gyerekek egyszer csak, amikor átlépik a felnőttkor bűvös küszöbét, hirtelen valami varázslatnak köszönhetően ezen tulajdonságok birtokában vannak.
Ezek megtanulandó, elsajátítandó, fejlesztendő készségek, amikhez ráadásul nemcsak időre, hanem gyakorlási terepre is szükség van. Egy gyereknek meg kell tudnia tanulnia, hogy meddig terjednek az ő határai, és hol kezdődnek másoké. Ehhez először bele kell ütközni azokba a bizonyos határokba, néha feszegetni is kell őket. Meg kell tanulnia kezelni azokat a helyzeteket, amikor valaki nem respektálja az ő határait, kérését, igényeit, és kiállni azokért. Ahhoz, hogy felnőttkorunkban tudjunk kiállni az elnyomó hatalommal szemben, pont ugyanezt már gyerekkortól el kell kezdenünk gyakorolni.
Továbbá, azt sem akarja senki, hogy a gyerekét más verje. Márpedig a vert gyereket verni fogja más is, és ő is verni fog másokat. Adott esetben a párját, gyerekét, vagy esetleg verbális agresszióval fog pusztítani. A gyermekkorban eltűrt pofonok kikövezhetik a későbbi bántalmazó kapcsolatokhoz az utat, hisz nemcsak a kisfiúk számára normalizálják a tettlegességet, hanem a kislányok számára is a tettlegesség tűrését. Vagy fordítva.Azok a felnőttek, akik tisztelettel (így a fizikai testüket is tiszteletben tartva) bánnak a gyerekekkel, nemcsak ezt a viselkedést modellezik a gyerekeik számára, hanem egyben válaszolnak az érzelmi igényeikre is, amely által megteremtődnek azok a pszichológiai feltételek a gyermekben, amelyek később ahhoz kellenek, hogy ők is ugyanilyen tisztelettel tudjanak majd más emberek felé fordulni.
Így termelődik ki ezekből a gyerekekből az a társadalom, ahol az egymás felé fordulás alapja a tisztelet. Ahol a párkapcsolaton belüli erőszak szinte hallatlan ritkaságszámba megy. Ahol a közéleti konfliktusokat kulturáltan, higgadtan meccseli le egymással a két szemben álló fél, mert a verbális abúzus is ciki már. Ahol a párbeszéd kultúrája magasabb piedesztálra emelődik, mint az „erősebb kutya kopulál” elve. Ahol a kommentszekciókban lehet személyeskedések nélkül tartalmi vitákat folytatni. Ahol a békés egymás mellett élés nem csak egy üres lózung. Ahol a politikai és ideológiai különbségek nem vérre menő csatatérré változtatják az országot, hanem a társadalmi párbeszéd alapját képezik.
Jól hangzik? Akkor kezdjük a megvalósítását a gyermekkorban. Pofonmentesen.
Molnár Mirna
Kommentelni a Facebook posztunk alatt tudsz.
Tudod: csak kedvesen és okosan!