A jól sikerült transz előbújásokat bemutató beszélgetésekben ezúttal Palotai Petrával találkoztunk, aki az első nembináris résztvevője a sorozatunknak.
VB: Eddig ebben a sorozatban olyan transz emberekkel beszélgettünk, akik alapvetően a binaritás keretein belül mozogtak. Te vagy az első, akit úgy tudunk bemutatni, hogy nem várt helyeken váltottál ki a környezetedből feltűnő támogatást, elfogadást, mint nembináris. Tehát kezdjük az elején: mit jelent a nembináris identitás?
P: A nembináris szó sok mindent jelenthet. Általánosságban azt, hogy nem tud valaki csak a nő, vagy csak a férfi nemmel azonosulni. Ez ugye lehet valakinél az, hogy mindkettőt magáénak érzi, vagy egyiket sem, vagy esetleg váltakozik. Van, aki ilyen specifikusan meg tudja fogalmazni, és ezekre van külön megnevezés (pl bigender, agender, genderfluid, etc). Amikor én rájöttem, hogy nembináris vagyok, kerestem tovább, hogy melyik az a csoport ezen belül, ahova én tartozok. hogy az érzéseim alapján milyen kategóriába sorolnának be. Ezt egy idő után elengedtem, mert valahogy túl konkrétak, és nincs olyan alkategória, amivel egy az egyben azonosulni tudok.
VB: Adódik a kérdés: miért nem volt elég egy jóval tágabb értelmezése a női nemnek? Mi a különbség a te nembináritásod, és egy maskulin, a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárásoktól független queer nő között?
P: A testi diszfória miatt nem volt elég. Nálam ez nem állandó, de időről időre előjön, hogy zavar, hogy melleim vannak, vagy hogy nem tudok szakállat növeszteni, ha olyan kedvem van, és még csak állva pisilni sem tudok. Ezeket az akadályokat egyébként egész jól meg lehet ugrani, ha az ember transz srác egy egész jó anyagi helyzettel (és esetleg már nemének megfelelő iratokkal). Mert a hormon és a különböző műtétek ebben a diszfóriában segíthetnek. Az én testem, az én döntésem, hogy mit kezdek vele, és nem keveset gondolkodtam rajta, hogy mit tehetek azért, hogy jól (önazonosan) érezzem magam a bőrömben. Ha csettintésre el lehetne dönteni minden reggel, hogy most milyen testben akarok létezni, az eléggé szuper lenne. Viszont mivel ez nem utópia, hanem a való élet, ezért néha kompromisszumokat kell kötni.
VB: Mi a különbség a te diszfóriád és aközött, amit a legtöbb, a heteró férfiak esztétikai elvárásainak megfelelni nem tudó, a testével elégedetlen, magát emiatt szenvedő nő érez?
P: Ha valaki nem transz (cisz), és elégedetlen a testével, akkor megfogalmazódhatnak benne olyan gondolatok, hogy “miért vagyok ilyen vékony, miért nem vagyok elég izmos, miért vagyok ilyen kövér, miért széles a vállam, miért nem széles a vállam… jó lenne ha ilyen vagy olyan lennék, stb.” Nekem sem volt könnyű meglátni a különbséget, és részben ezért is tartott sokáig, mire rájöttem, hogy a testemmel kapcsolatos rossz érzések nagy része az identitásomról szól. Én nem akarok úgy kinézni, mint a “női ideál”, ami a médiából jön. És nem azért, mert nem tartom vonzónak, hanem azért, mert nem én vagyok.
Ami már a transzságomból eredő diszfória, az az, hogy néha úgy vagyok vele, hogy bárcsak ne lennének melleim, és lapos lenne a mellkasom. Hogy milyen jó lenne, ha lenne péniszem, vagy ha tudnék szakállat növeszteni. Ha bináris transz lennék, elindulhatnék egy úton, és ezeket a célokat elérhetném, de ez ennél komplexebb. Mert nem minden nap vagyok ám így ezzel. Van, hogy a hátam közepére sem kívánnék péniszt, és a melleim sem zavarnak, és még olyan is van, hogy kifejezetten örülök neki, hogy ilyen adottságaim vannak. Nem én vagyok az egyetlen nembináris ember, és ezek csak az én érzéseim a testemmel kapcsolatban. Van, aki nembinárisként is szed hormonokat, vagy valamilyen műtéten átesik, esetleg hivatalos névváltáson is, mert komfortosabb neki más nevet viselni, másmilyen testben élni, mint amivel rendelkezett. Az én esetemben ezek a változtatások nem tüntetnék el a diszfóriát, csak másra helyeznék a fókuszt, és akkor már nem olyan napjaim lennének, amikor a melleim létezése zavar, hanem olyanok, amikor ennek hiánya miatt vannak rossz érzéseim.
VB: Én a tranzícióm elején hamar észrevettem, hogy már nem kezelnek férfiként, majd egy idő után, hogy most már hahó, annak minden előnyével és hátrányával, de már nőként kezelnek. Van ennek valami megfelelője nálad? El lehet érni, hogy a környezeted ne “csak” a szavak szintjén, de az attitűdjében is kívül kezeljen, lásson a két nagy kategórián? Reális ez? Fontos neked? Mitől tudtál megszabadulni mindabból, ami a nők társadalmi nemével együtt jár?
P: Ha lebontjuk a kérdést egyénekre, akkor lehetséges. Azt hiszem, hogy nem merek ilyen nagy, és megugorhatatlannak látszó célokat kitűzni, hogy a környezetem az identitásomnak megfelelően kezeljen. Fontos nekem, igen, de inkább az a célom, hogy akinek számít a véleménye, akit szeretek, és közel áll hozzám, az fogadjon el, és szeressen és tiszteljen annyira, hogy ne akarjon direkt fájdalmat okozni. Kicsit olyan a transzság, mint Achilles sarka, vagy Supermannek a kryptonit. Ha látszik rajtad, tudják, hogy hová kell célozni, hogy rossz legyen. Én hiszek az emberiségben a sok rossz ellenére, ami történik, és hiszek azoknak a jóindulatában, akik körülvesznek. Az apró dolgok is feltűnnek, és azoknak is tudok örülni.
Na és hogy mitől tudtam megszabadulni… Nőnapon a főnöktől nem kapok virágot a munkahelyen, és csak egyszer kellett kérnem, nem kell minden évben rettegni ettől. Nem szoktak előre engedni az ajtónál (bár ez valószínűleg inkább a kiküzdhetetlen érvelésem miatt van, miszerint nem logikus, és kész). Ha valaki úgy szólítja meg az embereket, hogy fiúk, lányok, akkor hozzáteszi, hogy és Petra. Majdnem biztos vagyok benne, hogy már nem küldözget ki senki e-maileket a munkahelyemen “kollégák és kolléganők” megszólítással. Ha valaki a környezetemben misgenderel, több mint valószínű, hogy kijavítja magát.
VB: Miért tartottad meg a női nevedet?
P: Kicsit kiráz a hideg ettől a kérdéstől. Igen, hivatalosan nőknél bejegyezhető név, de nem tartom női névnek. Ezt kaptam születésemkor, igen. A Péter lett volna az alternatíva, anyukám fiúra számított. A nevem jelentése szikla, és ezt nagyon magaménak éreztem kiskorom óta. Nem úgy gondoltam a Petrára, mint női névre, hanem hogy Petra, ami sziklát jelent. Ma is olyan szavakat hív elő bennem, mint az erő, a támasz, az állandóság, a kiküzdhetetlenség. Egy ideig keresgéltem neveket, amik semlegesnek hatnak, de nem éreztem egyiket sem magaménak, mert a magyarban minden be van sorolva, és hivatalosan nem is tudok váltani nemet, és nevet is csak másik névre, ami szintén a “női” kategóriából jönne, ráadásul még csak nem is én vagyok. Sok bináris transz barátomnál a névválasztás olyan volt, hogy azt érezték, hogy mindig is az övék volt, csak eddig nem ezt használták. Nekem szerencsés módon a hivatalos nevem az, ami ezt az érzést adja.
VB: Mit gondolsz, mikben különbözik egy nembináris coming out egy hagyományos transz előbújástól? Magyarországon legalább a névmásokkal nem kell szenvedni: ez előny. Viszont kívülállónak megérteni bizonyára nehezebb. Jelenti a megértés nehézsége az elfogadás nehézségét is?
P: Az emberek megszokták, hogy vannak nők, és vannak férfiak, és van egy kialakult képük arról, hogy ez körülbelül mit takar. Ha valaki nembinárisként bújik elő, ott nem arról van szó, hogy figyelj, én nem ebbe a kategóriába tartozok, hanem “a másikba”, hanem arról, hogy az általad ismert, és elfogadott nemek egyikébe sem. Itt még inkább szükségessé válik, hogy az ember gyorstalpalót tartson arról, hogy ez mi. Sokszor olyan érzés, mintha azt várnák az emberek, hogy meggyőzd őket az identitásod létjogosultságáról. A névmásokkal ugyan nem kell szenvedni, de tapasztalataim szerint nagyon sok “nemet megnevező” megszólításunk van a magyarban. Csajok, fiúk, pasik, lányok, hölgyem, kisasszony, uram…
Azt vettem észre, hogy a megértésnek és az elfogadásnak nincs olyan szoros kapcsolata. Lehet, hogy valakinek gőze sincs, hogy miről beszélek, nem érti, de el tud fogadni, mert fontos vagyok neki annyira, hogy ha engem bánt valami, akkor azt ne csinálja. És az is lehet, hogy valaki tökéletesen érti, hogy mit mondok, mégsem hajlandó elfogadni.VB: Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz?
P: Anyukám egyedül nevelte a nővéremet és engem 7 éves koromig, aztán megismerkedett és összeházasodott egy szintén kétgyerekes emberrel, szóval hirtelen négyen lettünk testvérek. Anyukám jól főz, az egyik nővérem babonás, a másik nővérem minden szót képes becézni, a bátyámnak meg olyan szörnyű faviccei vannak, mint a nevelőapámnak. Szóval ilyen furcsamód átlagos családból jövök. Eléggé különbözőek vagyunk, de azt hiszem, hogy szeretettel fordultunk és fordulunk egymáshoz. A nevelőapámmal nem volt zökkenőmentes együtt élni tizenéves koromban, mert ő azt hitte, hogy ő viseli a nadrágot, én meg azt, hogy én. Nem rémlik, hogy valaha egy rossz szót hallottam volna közeli családtagtól bármilyen kisebbségre. Ebben szerintem az is közrejátszott, hogy a nővérem félig cigány. Arra neveltek, hogy úgy viselkedjek az emberekkel, ahogy szeretném, hogy velem viselkedjenek.
VB: Milyen volt az útkeresésed?
P: Általánosban sokszor csúfoltak úgy, hogy fiúlány. Nem nagyon passzoltam egyik dobozba sem, és ha olyan képet lát rólam valaki, amin kiskoromban rózsaszínben voltam, akkor valószínűleg mérges fejjel fog látni. Nem tudtam, hogy mi bajom vele, de egyszerűen nem szerettem, és amikor ezt meg tudtam fogalmazni, akkor nem álltunk annyira jól anyagilag, hogy lecseréljük a ruhatáramat, szóval örültem, amikor elkezdtem nőni, és mindenképp kellett új.
A szerelmi életem a plátói értelmében létezett csak sokáig. Nagyon szerettem verseket írni, és mindig kinéztem egy srácot, aki kb a legmenőbb volt, és szóba sem állt velem, majd olyan verseket írtam róluk, amit ha elolvas bárki, nem akarja elhinni, hogy ezek fiúkról szólnak.
A gimis korszak második felében kezdtem rájönni, hogy érdekelnek a nők, és erősen rácrusholtam szegény etika tanáromra. És hát oké, hogy sokat beszélgettünk otthon, de azért ez nem olyan dolog volt, amit csak úgy felhoz az ember a szüleinek. Szóval 19 éves koromig nem beszéltem arról, hogy van-e szerelmi életem, és akkor is csak azért, mert kérdezték, hogy én szoktam-e randizni, amire én mondtam, hogy igen, és majd szólok, ha lesz említésre méltó. A nevelőapám vicceskedve mondta, hogy jó, csak annyit mondjak el, hogy fiúval vagy lánnyal, amire azt válaszoltam, hogy is-is. Ez volt az első nagy coming outom. Ennyi, hogy “is-is”. Valahogy inkább afelé hajlottam, hogy nőkkel ismerkedjek, és azt tudtam, hogy vonzódom hozzájuk, de nem úgy, mint mások. Közben előbújt az akkori párom, mint transz férfi, és akkor próbáltam újragondolni azt, hogy én mi alapján, és kikhez vonzódok. Akkortájt volt egy önismereti csoport is, ahová jártam, és az a végzetes kérése volt a csoportvezetőknek, hogy álljunk fel egy skálán valahol, aminek az egyik vége férfi, a másik nő. Én álltam mellette, és nem értettem, hogy mi olyan nehéz ebben. Csak annyi volt a kérdés, hogy mennyire érzem magam nőnek vagy férfinak. De én csak álltam a fal mellett, és néztem, ahogy a többiek megtalálják a skálán a helyüket, én meg nem. Itt már elindult egy felismerési folyamat, hogy aha, oké, akkor ezzel kezdeni kell valamit. A párom támogatott, szóval ez nem volt nehezítő körülmény, de az istenért sem sikerült megtalálnom azt a közelebbi cimkét, amit akartam, úgyhogy maradt a nembináris.
VB: Apropó, címkék. Queer körökben elég komoly címkefétis van, naponta frissítik a különböző defíniciókat és új címkéket gyártanak. Mennyire fontosak, kinek? És neked?
P: Én elfogadtam a nembináris címkét. Nincs motivációm jobban beleásni magam, hogy találok-e egy kifejezőbb alcsoportot ennél. Viszont ezt megtalálni fontos volt. Általában van egy olyan véleményem a címkékről, hogy előírnak, elvárások vannak benne, és ezért jó kerülni őket, de adnak egy olyan érzést, hogy nem vagyok egyedül ezzel, nem csak én érzek így, és hogy tartozom valahová. Nincs igazán erőm és türelmem mindent követni, de értem, hogy miért szükséges. Én akkor tanulok új szavakat, ha valaki előbújik nekem. Hiába van az, hogy általánosságban nem tartok számon minden identitást és orientációt, ha egy olyan emberrel beszélek, akinek ez fontos, akkor ez a legkevesebb, hogy próbálom megérteni, és elfogadom olyannak, amilyen.
VB: Mikor bújtál elő a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták?
P: Mivel egy transz fiúval jártam, ezért már belerázódtak úgy-ahogy abba, hogy úgy hivatkozzanak rá, ahogy azt szeretné. Nem volt nagy reflektorfénye annak, hogy nembináris vagyok. Kicsit talán el is fáradtak az útkeresésemben, mert először előbújtam, mint biszexuális, aztán mint leszbikus, majd mint pánszexuális, és ugye kiderült, hogy az identitásom sem egyezik a születésemkor bejegyzettel. Valahogy azt élem meg velük, hogy nem tudják követni, hogy mi van, de igyekeznek biztosítani arról, hogy szeretve vagyok, és elfogadnak. Mint nembináris, talán 3 éve bújtam elő, amikor anyukámmal sétáltunk egyet. Fun fact, hogy ő a terhessége alatt végig fiúra számított, de volt tartalékban másik név is, ha mégsem úgy alakulna. A nembináris identitásról nem igazán hallottak.
VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok?
P: A barátaim mind elfogadóak voltak, elég ritka, hogy bárki misgenderel, (vagyis ha valaki nők-ként beszél rólam), de ha így alakul is, legtöbbször észreveszik, és kijavítják magukat. Előfordult ugyan, hogy a “nembináris vagyok” mondatomra kaptam olyan választ, hogy “én meg akkor a koktélcseresznye vagyok a habos süteményen”, de ilyet hozzám közel álló embertől nem hallottam szerencsére. Elmondani akkor szoktam, ha szóba kerül, de mivel nem titkolom, és meg is engedem másoknak, hogy előbújtassanak, ezért ilyen “nagy coming out”-ra nincs is nagyon szükség.
VB: Kellett-e konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha igen, akkor hogy csinálták?
P: Ha volt is ilyen, nem tudok róla.
VB: Mit gondolsz, min múlik a környezeted jó fogadtatása?
P: Azon sok múlik, hogy alapból milyen viszonyban vagyok az emberekkel. Szerintem kedves, segítőkész, és jófej/vicces is vagyok - vagy legalábbis szeretem ezt gondolni magamról - így általában jó a kapcsolatom az emberekkel. Nem mindenki érti, hogy mi az, ami bennem lejátszódik az identitásommal kapcsolatban, de mivel szeretik megtartani velem a jó kapcsolatot, ezért tiszteletben tartják ezt a részemet is. Ha valaki ezt nem tudja tartani, akkor azoktól eltávolodok, mert fontos a saját boldogságom is annyira, hogy ha valaki bánt, akkor nem keresem a társaságát. Ha valaki könnyen barátkozik, akkor könnyebb dolga van azt hiszem, de erre a kérdésre nagyon nehéz választ adni, mert sok LMBTQ+ ember képes magát hibáztatni, ha nem fogadják el. Az segíthet, ha a körülötted lévő emberek kisebbséghez tartoznak, vagy ismernek olyat, aki kisebbséghez tartozik. (Persze ez sem törvényszerű.) Szóval a környezet jó fogadtatása a környezeten múlik, és pont.
VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt inkább nem kéne beszélni a jó esetekről. Te miért vállaltad ezt az interjút?
P: A nembináris identitásról szerintem általában többet kell beszélnem 1-1 coming outnál, mint egy bináris transznak, mert kevesebben hallottak róla, hogy ilyen is létezik, vagy ha hallottak is róla, akkor is csak mémekből, ami elég szomorú. Az emberek elfogadóbbak azzal, amit ismernek, és ha egy ilyen interjút valaki elolvas, akkor egy lépéssel közelebb van ehhez a tudáshoz, ami segíti a nembináris emberek elfogadását. Ami tőlem egy kis időbefektetés, az hosszútávon jelentheti azt, hogy egy békésebb, elfogadóbb világban élhetünk majd. És ez nem kis motiváció, így ahol tudok, ott igyekszem hozzáadni a nembináris transzok láthatóságához.
A sorozatot a Prizma Közösséggel közösen csináljuk, a többi részét a transz_és_jó cimkével találod.
Kommentelni a Facebook oldalunkon tudsz. Tudod: csak kedvesen és okosan!