Bevallom, hogy az a bizonyos utolsó pillanatban tett homofób törvénymódosítás engem a leginkább arra emlékeztet, amikor egy kisgyerek bújócskát játszik, és elrejtőzik egy függöny mögé, ami szinte csak az arcát takarja el – hiszen ha ő nem láthatja a hunyót, a hunyó sem láthatja őt.
Felnőtt fejjel természetesen látjuk ennek a logikai buktatóját, ahogyan a bújócskánál jóval komolyabb kérdésekben is megtapasztalhattuk, hogy attól, hogy nem akarunk észrevenni valamit, az a dolog még létezni fog.
Attól, hogy tizennyolc éven aluliaknak nem akarnak beszélni a melegségről és a transzneműségről, illetve a szexuális felvilágosítás még szűkebb keretek közé kerül, a fiatalokat igenis érdekelni fogja a szex, és lesznek közöttük olyanok, akik transzneműek, vagy a saját nemükhöz vonzódnak. Azzal pedig, hogy erről nem tájékozódhatnak megfelelően, a törvény azoknak árt a legtöbbet, akiket eredetileg megvédeni hivatott: a gyerekeknek.
Olvasóinkat kérdeztük az ezzel kapcsolatos tapasztalataikról, a történeteiket változtatás nélkül tesszük közzé. Köszönjük mindenkinek, akik megosztották a történetüket!
Szexuális orientáció és nemi identitás
Habár a tudomány jelenlegi állása szerint nem lehet rámutatni egyetlen okra, ami az átlagostól eltérő szexuális orientációt vagy nemi identitást okozhatja, a tudósok egyetértenek abban, hogy egyik sem választás kérdése, és önkényesen nem változtathatók. Így tehát az érintettek mindenféle propaganda nélkül válnak meleggé, transzneművé, biszexuálissá, stb. – és gyakran már azelőtt érzik, hogy volna rá valamilyen szavuk:
„Hétévesen is tudtam, hogy más vagyok, mint a többi lány az osztályban. Ez a különbözés szégyenérzetet okozott, pedig nem tudtam nevet adni neki. Aztán hetedikes koromban beleszerettem egy lányba, és csak egy félelmetes, ítéletként hangzó szavam volt erre: buzi vagyok. Aztán véletlenül belefutottam egy filmbe, ami egy meleg férfi tragédiába torkolló életét meséli el…
Húszéves koromra annyi szégyen, bűntudat, félelem és önutálat rakódott rám, hogy még mostanra sem sikerült mindent letenni. Egyetlen pozitív gesztus, üzenet, egyetlen élhető példa sokkal könnyebbé tehette volna a kamasz-és fiatalkoromat. De nem volt ilyesmi, csak a megvetés, a félelem, a tudatlanság szavai és a hallgatás.
Nem okozhatta a leszbikusságomat külső hatás, minden erő afelé nyomott, hogy csak egyetlen út van a számomra: férjhez menni. Rengeteg erőfeszítésembe került az önelfogadás, az életem felépítése fogódzók és minták nélkül.”
– Virág
„Annak ellenére lettem meleg, hogy egy nagyon mélyen keresztény apa-anya-gyerekek családból jöttem. A szüleim vagy harmincöt éve együtt vannak.
Annak ellenére lettem meleg, hogy tizenkét évig református iskolába jártam, ahol a melegek kapcsán, ha feljött valamilyen órán, istentiszteleten, csak a gyűlöletbeszédet hallgathattuk.”– G.
„Az iskolában összejöttem egy lánnyal, akinek tetszettem, de kézen fogáson kívül semmi sem volt köztünk, mert nem vonzott maga a női test. Hülyének éreztem magam, és azt hittem, soha nem lesz párom, mert nem érzek vonzalmat, azért, mert senki nem világosított fel arról, hogy meleg lehetek. Négy hónap után szakítottam vele, ő pedig nagyon összetört. Nem mertem kapcsolatot létesíteni, csak két évvel később, mikor már az interneten tájékozódva rájöttem, hogy én meleg vagyok. Addig
féltem, nem tudtam, miért nem vonzódom az ellentétes nemhez. A környezetem pedig mindig szurkált, hogy gáz, amiért nincs barátnőm.” – Dániel
Az utolsó történet kapcsán érdemes hangsúlyozni, hogy a homoszexualitás szőnyeg alá söprése a heteroszexuális embereken is mély sebeket ejthet, amennyiben kiderül, hogy a párjuk valójában az azonos nemhez vonzódik. Dániel barátnőjének a tapasztalata pedig egyáltalán nem egyedi.
Káros sztereotípiák
Olvasóink olyan élményekről is beszámoltak, amikor inkább a környezetük tudatlansága, félreinformáltsága, vagy el nem fogadása okozott számukra nehézséget. Ezen mindenképpen segíthetne az, ha lehetne a témáról nyíltan beszélgetni – vagy legalábbis nem terjednének el olyan hajmeresztő tévképzetek, mint hogy a biszexuális emberek biztosan a testvérükkel is szexelnének.
„Bár hetero vagyok, férjem van és egy kisfiam, a külsőm miatt nagyon sok bántás ér, a legtöbbször olyan helyzetekben, ahol más szülők, nagyszülők vannak jelen gyerekekkel. Csupán a hajam miatt, mert rövid, 4mm. Legutóbb a kedvenc fagyizónk előtt már az autóból hallottam, hogy egy kb. 5-6 éves kislány a nagyapjával rólam beszél, hogy miért van rajtam rózsaszín napszemüveg, mikor bácsi vagyok. Majd kiszálltam a világos ruhámban, kiszedtem a gyerekem az ülésből, és közben végig ezt hallgattam: „De hát ruha van rajta, de ha bácsi, miért van ruhában, de ha néni, miért nem hosszú a haja?” És a nagypapa csak horkantgatott és nevetett. Többször küldtek volna ki női mosdóból is. Pedig az arcom is nőies. El sem tudom képzelni, mit kap az, aki még nálam is „extrémebb”. A gond az, hogy az idősebb generációnak sincs meg az a tudása, amit ezzel kapcsolatban tovább adhatna.” – P.
„Már hatévesen is tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nekem a lányok is tetszenek. Azt hittem, ez teljesen normális. Aztán ahogy egyre többet hallottam a „mocskos b*zikról”, rájöttem, hogy mások szemében nem az. Apámnak sosem mertem elmondani, anyámnak 16 évesen mondtam el, ő sírva fakadt, hogy neki nem lesz unokája. Az egyik nővérem közölte vele, hogy ez undorító, és ha nagyon akarom, lefekszik velem, de ő közben hányni fog… A legnagyobb gondolatot nem az én hiányos ismereteim okozták, hanem az övék.” – M.-né V. Viktória
Szexuális bántalmazás
A szexuális felvilágosítás talán egyik legfontosabb célja volna, hogy a gyerekek és fiatalok meg tudják védeni magukat a veszélyes helyzetekkel és emberekkel szemben. Szexuális felvilágosítás hiányában azonban „szerencsésebb” esetben a gyerek csak a pornóból vagy a romantikus filmekből tájékozódik, szerencsétlen esetben pedig könnyű prédává válhat egy zaklató számára.
„Vallásos közegben nőttem fel, ahol az volt a fő vonal, hogy csak házasság után lehet szex, és ennyivel le is rendezték a témát. Így a szexuális felvilágosításom érzelmi része egy olyan tanárom kezébe került, aki ténylegesen is pedofil volt.
Többek között olyan életleckéket kaptam, minthogy a nő gyakorlatilag egy szexuális segédeszköz a férfi örömszerzéséhez, minden normális férfi csak azt akarja, és a nő számára a szexualitás legtöbbször egy kényszeredett és kínkeserves dolog.Tinilányként úgy gondoltam, hogy hiába nem tetszik, úgy néz ki, a való életben ilyen a szex, és le kell nyelnem ezt a békát, ha valaha csinálni akarom. A „purity culture” természetétől fogva nem beszél a beleegyezésről, pedig talán nem szenvednék még majd’ másfél évtized után is, ha csak annyit tudtam volna, hogy ami velem történik, az nem oké, ahelyett, hogy normálisként internalizálom, hogy óra előtt elmondjuk a Miatyánkot, aztán férfitangákról és pornósokról beszélgetünk.” – K.A.
„Nagyon kicsi lány voltam, talán még óvoda előtt vagy az elején. Szinte semmi fogalmam sem volt a világról, amikor egy felnőtt férfi vérrokon „közreműködésével” megszereztem az első szexuális élményeimet. A környezetemben nemcsak maga a zaklatás, hanem onnantól az egész szexualitásom tabutéma lett. Soha senki nem vitt el a nyilvánvaló viselkedésproblémákkal szakemberhez, mert egyszerűbb megoldás volt engem büntetni értük. Most itt állok sok évvel később, és a szexualitáshoz semmilyen pozitív élményem, emlékem nem kapcsolódik. Ami van, az vagy negatív, vagy semleges.
Talán máshogy alakult volna a sorsom, ha gyerekként megkapom a megfelelő szaksegítséget – de a családomnak az akkori társadalmi légkörben nem volt más lehetősége, mint elsunnyogni az egész témát.
Vérlázító ostobaságnak tartom, hogy egyesek szerint a legrosszabb, ami történhet egy gyerekkel, hogy meglát egy meleg párt vagy egy transzneműt. Az én tapasztalatom szerint ugyanis éppen a (bármilyen) témák tabusítása, a kibeszélés ellehetetlenítése veszélyes a gyerekekre.
Ja, meg az afféle heteroszexuális, házasságban élő, kívülről rendes embernek tűnő „kedves rokonok”, mint az én egykori zaklatóm. Egy valódi gyermekvédelmi törvénynek erre a tudásra kellene épülnie, nem homofób és transzfób propagandára.”
– JégSzív
Habár ez a cikk a téma jellegéből, a történetek láthatóságából és az internetes cikkek terjedelméből adódóan csupán hét ember történetét dolgozta fel, fontos megjegyezni, hogy rajtuk kívül a szélesebb társadalomban is rengeteg ember él át hasonló nehézségeket. A pedofília ellen való fellépés mindenképpen nemes cél, viszont amennyiben valóban egy olyan törvényt szeretnénk létrehozni, amely a gyermekeket védi, azt nem azáltal érhetjük el, ha a szőnyeg alá söprünk minden egyes szexualitással kapcsolatos témát (és legfőképpen nem úgy, hogy ezeket a pedofíliával azonosítjuk). Épp ellenkezőleg: eszközöket kell adni a gyermekeknek, illetve fiataloknak ahhoz, hogy egészséges módon tudják kezelni a szexualitás témáját, és hogy soha ne érezhessék magukat megsemmisülve.
Kósa Amy
FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!