A pesti értelmiség, mint “vidéki csajok”
A napokban jelent meg az Átlátszó nőjogi blogján, a Vidéki Csajokon a Kiss Noémi és Feró Dalma vendégszerzők nevével fémjelzett cikk, a “JK R*wling, a nemváltó óvodások és a magyarországi választások”. Ez rögtön nagy vihart kavart az Átlátszó Facebook felületén és azon kívül is.
Az indoklás szerint a fenti cikk a szabad vita elve alapján került a publikálásra az Átlátszó Vidéki Csajok blogján, ám ez a válaszcikk nem kapott tőlük zöld utat. A válasz szerint nem elég higgadtan érvelő, hanem személyeskedő. Én az olvasóra bízom ennek eldöntését.
A TERF-ek egyik gyakran hangoztatott állítása az, hogy deplatforming áldozatai, azaz a nézeteik nem jelenhetnek meg sehol, véleményük nem jut el az emberekhez, míg a transzlobbi mindenütt teret kap a médiában.
Ezzel szemben a valóságot a mi esetünk mutatta meg.
Mindenesetre már meguntuk azt az ördögi kört, hogy a transzneműeket támadó cikkek megjelennek egy felületen, egy csomó ferdítést tartalmazó állítással, azután egy transznemű vagy transznemű emberekkel szövetséges szerző ír egy válaszcikket, amiben cáfolja az állításokat. Arra nem érkezik válasz, hanem csak csend. Majd hosszabb-rövidebb idő után egy másik felületen megismétlődik mindez, a transzellenes támadásban a korábbi, már megcáfolt állításokat használva, mintha mi sem történt volna. Majd egy még újabb felületen, ahol még nem ismerik a vitát, ismételten ugyanez a mechanizmus játszódik le.
Ebben a cikkben szakítani akartunk ennek a játszmának a dinamikájával, az Átlátszón megjelent írást jegyzők múltjának feltárásával, bemutatva a fentebb leirt folyamatot is. Azt akarjuk bemutatni, hogy itt milyen dogmatikus, érvékre nem hallgató, ám saját nézeteiket a végtelenségig mantrázó szerzőkről és közösségtől jött a legutóbbi támadó cikk.
Jelenleg amúgy is felkapott minden oldalról beleszállni a transznemű emberekbe, ez a cikk csak folytatja ezt a “szép” szokást. A kormány tematizálta a témát az arcpirítóan alantas, gyűlöletkeltő törvényszövegeivel és népszavazási kérdéseivel, az erre fogékonyak pedig rögtön ráharaptak, mint ponty az ánizsos kukoricára. Volt a köreinkben szintén nagy port kavart 444-es podcastos vita Prizma-alapító társam, Vay Blanka és önmagát “transzkritikusként” azonosító druszám, a partizános Balogh Zsófi között.
Apropó, “transzkritikusság”! Ezt most tisztázásképp és a cikk további részére iránymutatásként itt és most le kell írnom, hogy ne később legyen belőle panaszáradat és sértődés. Legyen inkább itt az elején.
Akik így nevezik magukat, valami fixációjuk van az általuk valóságnak nevezett dolog iránt. Ami alatt azt értik, hogy aki hímnemű húgyivari apparátussal és ivari kromoszómákkal született, az mindenképp férfi, aki meg nőneművel, az nő. Legyünk nagyvonalúak és tekintsünk el azoktól az esetektől, amikor ezek nem állnak fenn, más néven ez az interszexualitás. Most csak koncentráljunk azokra az esetekre, ahol ezek a nem egyéb rétegeivel nincsenek összhangban. Azaz a transzneműségre. Szóval ezek az önmaguk által “transzkritikusnak” azonosított személyek kizárólag ezt az igen vékony réteget tekintik valóságnak, ami körülbelül olyan, mintha egy hatalmas kavalkádot ábrázoló színes fényképből csak a vörös árnyalatokat neveznénk valóságnak, az összes többi színről pedig tudomást sem vagyunk hajlandók venni. Erről Antoni Rita is írt egy cikket néhány éve. E nagyon beszűkült értelmezés alapján vonják meg transznemű embertársaiktól az önazonos létezéshez való jogot és nevezik őket “magát nőként azonosító férfinek” vagy fordítva, akkor is, ha azok a mindennapokban már rég új nemükben élnek, a környezetük e szerint kezeli őket. Amikor pedig kérdőre vonják őket, hogy milyen jogon gázolnak bele így más emberekbe, az a védekezésük, hogy csak a “valóságot” közölték.
Cserébe viszont nagyon érzékenyek, a kritikát csak adni szeretik, de állni már nem annyira állják. A teljesen leíró jellegű transzneműséget/ transzeműeket kizáró radikális feminista jelzőt, ami angolul Trans Exclusionary Radical Feminist, TERF, szitokszónak minősítik — ugyanis a radikális feministának is tartják magukat, bár sok esetben a valóban jelentős feminista témákkal alig-alig foglalkoznak és a “feminizmusuk” leginkább csak a transznemű emberek támadásában merül ki.
Ebben Kiss Noémi egy üdítő kivételt képez: nagyon sokat tett a női írók elismertetéséért, és az úszók elleni erőszak ellen is szót emelt, ám ez sem jogosítja fel más emberek ilyen könyörtelen semmibe vételére. Írótársa viszont nem igazán büszkélkedhet portfóliója ezen oldalára, csak a kritizálóra, de arra nagyon.
Akkor viszont ragaszkodom ahhoz, hogy én is kimondhassam a valóságot, és ne kelljen kímélnem az ő érzékenységüket, ha már ők is ezt teszik. Hadd mondjam ki kerek perec, hogy ezek a személyeket a transzneműekkel szembeni utálat vezérli, azt, hogy transzfóbok.Ezt igyekeznek leplezni feminista/ progresszív/ liberális/ baloldali köntössel. (A megfelelő rész aláhúzandó.)
Ezután így is fogok hivatkozni rájuk, nem holmi eufemizmussal. Csak azért, hogy ki lehessen végre mondani a valóságot...
A két szerző, akinek meg régóta vesszőparipája a téma, pedig annyira vidéki csaj, hogy a már rongyosra használt klisé, a Pest belvárosi, középosztálybeli, liberális értelmiségi elit tipikus képviselői. Ők, akik a helyzetük privilégiumaival felvértezve, az elefántcsonttorony erkélyéről megmondják, hogy mi a “valóság” olyan környezetek és emberek esetén, amiket és akiket közelről nem igazán láttak, nem érintkeztek velük, de sarkos véleményük azért van róla. Bár Hofi Gézát szó szerint idézve: “A vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra.” Jó eséllyel az én cikkem is ebbe a kategóriába fog esni, de ezzel tisztában vagyok, fejemmel biccentek és nem remélek.
Persze ha úgy vesszük, én is beletartozom ebbe az elitbe, bár összeadva nem éri el a két hónapot a Budapesten eltöltött éjszakáim száma. Ám egyetemet végzett vagyok, fehér bőrű, én is tudok terminus technicusokkal dobálózni és cizelláltan fogalmazni. Viszont nem venném a bátorságot ahhoz, hogy olyan témákban próbáljak véleményvezérkedni, ami nem érintett, csak távolról szemléltem és úgy alakult ki bennem egy kép. Pl. nem kezdenék el az összkomfortos lakásomból, a sokak számára elképzelhetetlenül drága laptopomon arról írni nagy elánnal éveken keresztül, hogy teszem azt a hajléktalan emberek hova tegyék a nyomorukat, mert engem zavar, ahogy élnek. Hanem ráhagyom azokra az érintett dolgozókra és aktivistákra, akik közvetlenül ezzel foglalkoznak, és elismerem a kemény munkájukat a saját területükön. Ők ahhoz értenek, én meg máshoz. Az, hogy az értelmiség tagjai vagyunk, nem vértez fel mindentudással. (Amellett, hogy a hajléktalan emberek nyomorában az zavar, hogy nyomorban kell élniük, nem pedig emberhez méltó körülmények között.)
A tényellenőrzés hiábavalóságáról
Megtehetném azt, hogy végigmegyek az említett cikk állításain és pontról pontra kontrázom azokat, szétszedve az egészet, mint az egyszeri hülyegyerek a mesekönyvet. De nem teszem. Miért? Azért, mert nincs értelme.Pszichológiailag nincs. Egyszerűen valakit hiába szembesítünk a meggyőződésének ellentmondó kőkemény tényekkel, akkor is a saját mantrájához fog ragaszkodni és csak a legkivételesebb esetekben fog a hozzáállásán változtatni.
Másrészt már magam is lefutottam ezeket a köröket 2018-ban volt egy csörtém mindkét szerzővel, ahol a nem is kicsit rosszindulatú, csúsztatásoktól terhes állításaikat cáfoltam. Az átlátszós cikkben is hivatkozott “Isten az Anker’tben” szintén Feró Dalma társszerzőségében megjelent cikket Antoni Ritával közösen itt cáfoltuk a Magyar Narancsban. Kiss Noémi “transzipart” vizionáló kirohanását pedig a hvg.hu-n, ebben a cikkben vettem górcső alá.
Persze egy-két kirívó állítást mégis meg lehet nézni, ha nagyon muszáj. Példának ott van a brit LGB Alliance nevű csoport, amit a szerzők, mint az ottani helyzet egy elismert szereplőjét említik. Mindeközben a patinásabb szervezetek és kutatók politikai kampányszervezetnek és transzfób gyűlöletcsoportnak látják őket, erre próbálva felhívni a döntéshozók figyelmét, hogy nem pedig egy jótékonysági szervezet.
Más helyen a csúszós lejtő érvelési hibát vetik be a cikkírók: “Az új név és új identitás választása pedig a később akár a veszélyes pubertásblokkolókkal, hormonterápiával, majd műtéttel folytatódó „tranzíció” első állomása lehet.”
Vagy éppen betámadják a Meseország Mindenkié kötetet, mint a “nemváltást az óvodásoknál is normalizáló művet”, (ismerős a megfogalmazás?) ami állítólag kritikai körökben is megosztó volt, mindennek alátámasztásaképp a kormány érdekszférájába került Indextől linkelnek hivatkozást, amit egyébként szintén Feró Dalma írt. Hopp, egy körkörös érvelés!
Utolsó példaként pedig különösen tetszett, hogy azon sopánkodnak, hogy egy tizenhét éves transznemű fiatal is beszédet mondott a legutóbbi Budapest Prideon. A TERF-ek láthatóan nagyon szeretik a kormányhoz hasonlóan a gyermekeket védeni a transznemű veszedelemmel szemben. Viszont Magyarországon nem találtak felmutatható transznemű óvodást vagy kisiskolást, maradt a kiakadás ezen. De azért engedtessék meg egy már majdnem felnőtt, tizenhét éves ifjúnak, hogy esetlegesen tisztában legyen saját magával, a belső világával és annak szöges eltérésével attól, amit a teste alapján feltételeznek mások róla. Hiszen ennyi idősen nagyon sokan már bőven túl vannak az első vagy sokadik szexuális aktusukon. Sőt, 16 éves kortól —szülői beleegyezéssel— akár meg is házasodhatnak. Ha ezekhez elég érett valaki, akkor hadd legyen már ahhoz is, hogy tizenhét évesen, a nagykorúság kapujában tisztában legyen a saját nemiségével.
Megterfesedésetekben elnemiidentitástalanítottátok
Mint látható, mindkét szerző komoly, veterán transzellenes szereplő és jelentős névnek számítanak a magyar köreikben. Olyannyira, hogy Feró Dalma írta meg az Ungár Péter tulajdonába tartozó, azóta már megszűnt Reflektoron —akkor még álnéven, bár ma már saját blogján felvállalva, mi több, szakirodalomként hivatkozva rá (!)— a TERF irányzat első magyar opus magnumát, a Transzzsidó kiáltványt. Az iromány nem egyszerűen transzgyűlölő, hanem olyan durva antiszemita toposzokkal is dolgozik, hogy csak az erős idegzetűeknek ajánlom a link megnyitását és végigolvasását.
Ebből is látható, hogy a transzfóbia gyakran más kirekesztő, dehumanizáló eszmékkel jár kéz a kézben. Ami persze nem véletlen, hiszen ezek egy tőről fakadnak. A másik részlet pedig az, hogy ezt az egészet a hazai apostolai Nagy-Britaniából importálták Magyarországra, ahol a baloldalnak megvannak a maga terhei, mint például a Labour Partyban, magyarul a Munkáspártban is erősen jelen lévő antiszemitizmus vagy a TERF nézetek, ami ott már a mainstreamet is képes volt befolyásolni.
Mindezzel együtt pedig az elfogulatlan társadalomtudós képében próbál megjelenni. Transzfóbiáját tudományos cikként tálalja. A citációk körülbelül egyharmada a szerző saját korábbi művei, amikből csak néhány jelent meg valóban tudományos lapban, a többi blogbejegyzés vagy sajtótermék, véleménycikk. Értjük, hogy legalább mi veregessük meg a saját vállunkat és ismerjük el a munkásságunkat, ha már a rideg külvilág nem hajlandó erre, de akkor is... Ez kicsit olyan, mint Vay Blanka örökbecsű szavaival élve Leonyid Brezsnyev és az általa sorban kapott Szovjetunió Hőse kitüntetések esete.
Egyébként a fentebbi arány jellemző a más szerzők által írt hivatkozásokra is. Én természettudományos területen szereztem PhD-t, de ott egy ilyen súlyos metodológiai hibákat vétő cikk már elvérzett volna a peer review, a tudományos szakértői vizsgálat folyamatának elején, egy kutatócsoporti gyűlésen. Egy, valamit is magára adó tudományos lap általában két, azonos témakörben kutató, konkurens szerzőt szokott felkérni a cikk értékelésére, hogy közölhető-e. Legutolsó lépésként nekik kellene megakadályozniuk egy ilyen mű publikálását, ha már az előző lépésekben átsiklottak a hibák felett. A Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének folyóirata, a Szellem és tudomány még úgy tűnik, nem tart ezen a szinten. Elfogadom, hogy nem egy magas pontértékű, nemzetközi szaklap, de azért egy alapvető nívót tartani kellene. Aztán meg csodálkozunk, hogy az emberek többre tartják a facebookos véleménybuborékukból származó féligazságokat, mint a tudósok magyarázatait.
Kiss Noémit ugyan régóta foglalkoztatja a téma, de kicsit megkésve, 2018-ban coming outolt transzfóbként, ám írói hírnevének köszönhetően rögtön ismert alakjává vált ennek a szélsőséges nézetnek, amit azóta is folyamatosan képvisel. Akkor még úgy volt, hogy a Budapest Pride egyik megnyitóbeszédét fogja mondani, ám akkoriban elkezdett „transziparozó” megnyilvánulásai miatt a transznemű emberek jogait is állhatatosan képviselő szervezők visszavonták a felkérést a beszédre. Ekkor ezzel lett tele a magyar sajtó egyik fele, és én magam is ekkor írtam meg a transzipar létezését cáfoló cikkemet.
Azóta is gyakran nyúl a témához, és mint legutóbb is, a transzneműekkel ellenséges hangnemben.
Ennek a mozgalomnak —már ha lehet így nevezni — világsztárja a szintén brit JK Rowling, aki az Átlátszón megjelent cikkben is címszerepet kapott. Ez sem véletlen, mert ő ugyanaz nemzetközi kiadásban, mint a mi “vidéki csajaink” hazai nagyságrendben: szinte a végletekig privilegizált, biztonságban élő, hírnévnek örvendő cisznemű nő, akinek az a legfőbb sérelme, hogy a kasztjába tartozó férfiak még fölötte állnak a hierarchiában. Ezt a fájdalmát pedig a szalmabábnak használt transzneműeken, azon belül is első sorban a transznemű nőkön próbálja levezetni. Tőlük félti a nőtársait de talán valamiért legbelül, valami megfoghatatlantól rettegve elsősorban saját magát. Ahelyett, hogy azoktól féltené, akik kezében a legtöbb hatalom összpontosul mindmáig, az egyetlen csoporttól, akik a status quoban megelőzik őket: a saját, vezető társadalmi rétegük (cisznemű) férfiaitól.Körülbelül, mintha a Himalája egyik csúcsáról szónokolva védenék a hegymászók jogait a biztonságos ormokhoz a Marianna-árok mélyén élő lényektől, akik csak azt szeretnék, hogy hadd éljenek háborítatlanul, úgy, ahogy nekik természetes.
Csúsztatva a palacsinta jó, a tények nem
Mint láthattuk, mindkét szerző erősen elfogult. Ráadásul a tények sem sűrűn zavarják össze gondolataikat. Például ebben a cikkben is arcrezdülés nélkül újra bedobták az “Isten az Anker’tben” című írást, mint érveik alátámasztását az agresszív transzlobbira, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy annak állításait már lassan négy éve megcáfoltuk.
Nem az olvasó dolga egy állításról, hivatkozásról tudni, hogy azt évekkel korábban megcáfolták, hanem a szerző intellektuális, erkölcsi felelőssége, hogy vagy cáfolja a cáfolatot, vagy ne ismételje változatlan formában. Esetleg a szerkesztőségé kiszúrni.
Ezt a technikát Trumptól és társaitól ismerjük, nem jó az Átlátszón viszontlátni.
A cikkben kedvenc kifejezés a transznemű agenda. Azt hiszem, a legtöbb transznemű ember agendája a napi túlélés és emiatt most pont nem érnek rá világuralomra törni. Talán majd holnapután.
Az, hogy néhol van előrelépés a transz emberek jogi egyenlőségének érdekében és emellé jut esetleg valami vitatható intézkedés is, mint a cikkben említett, az új német kormány családügyi intézkedései, amik pl. több lehetőséget biztosítanak a béranyaság igénybevételére. Itt az adott intézkedés körülményeit kell megvitatni pro és kontra, nem egy háttérben sunnyugó, arctalan, vélt mumusra mutogatni, keltve az ellenséges érzelmeket.
Ezek a törvényi változások általában politikai erőknek köszönhetők, amiknek tagsága nagyrészt, “hagyományos”, cisznemű emberekből áll. Nem pedig a reptiliánokkal kokettáló transznemű háttérhatalom aknamunkája ez. Persze lehet ebben hinni, hiszen a laposföldesek is léteznek.
De komolyra fordítva a szót, a TERF-mozgalomnak igenis van agendája: a nézeteit bevinni a közbeszédbe, befolyásolva az emberek gondolkodását és fokozva az előítéleteiket egy olyan témáról, ami a legtöbbjüket nem is érinti. Nagy-Britanniában már ezt sikerre vitték, most ezt a forgatókönyvet szeretnék átültetni Magyarországra is.
Ahogy angol nyelvterületen megfigyelhető a legszélsőségesebb konzervatív, vallási fundamentalista csoportok és ezeknek a “radikális feministáknak” az együttműködése így ez már hazánkban is próbálták már felhasználni, amikor a “családvédők” számára kapóra jön egy “leszbikus hölgy”, aki éppenséggel pont TERF. Ennek az együttműködésnek egy másik hazai aspektusa, hogy Feró Dalma régi szerző- és eszmetársa, Bajusz Orsolya pedig a baloldalisággal legkivételesebb esetekben sem vádolható Demokratának asszisztál vagy a Mandinerben erősíti az közös “elnyomottságból” fakadó összetartozás érzését, és áll ki közös ellenséggel, a genderszörnnyel szemben.
A publikáló felület felelőssége
Itt nagy erkölcsi felelősség nyomja a cikkeknek teret adó felületek vállát, hogy mihez is adják a nevüket. A tényszerűségére büszke Átlátszó ezzel nagyon mellényúlt. Hiszen az írásom tárgyát képező Vidéki csajok-cikk még a Feró Dalma munkásságánál megemlített kvázi-tudományos cikknél is nagyobb csúsztatásokkal meg hangulatkeltésekkel operál.
Mondjuk pont a Vidéki csajok volt az, ami a Momentum párttáborozásán történt részegen sátorba mászós botránya során mosdatta Ungár Pétert. Ez azért elég meredek húzás egy akkor frissen indult, magát feministának valló felülettől. Érdemes időnként egy kis önvizsgálatot is tartani.
Mindenesetre egy kiegyensúlyozottságára és tényszerűségére büszke portál fényesre polírozott felületén komoly horpadások ezek és nagyon kellene vigyázniuk, hogy a jövőben a látszatát is kerüljék a részrehajlásnak. Főleg egy olyan témában, ami egy sérülékeny kisebbség alapvető jogait, sőt létbiztonságát veszélyeztetheti.
Megosztanád a gondolataid? Itt a Facebook-posztunk alatt megteheted. Tudod: csak kedvesen és okosan!
Címlap: Jenny Dodge illusztrációja