A nem várt helyen, de jól sikerült transz előbújásokat bemutató sorozatunkban ezúttal Ács Alexisszel beszélgettünk, aki egy kis alföldi városban lakó családját lepte meg a nagy hírrel.
Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz?
Tizenpárezres vidéki kisvárosban születtem és nőttem fel. A család egyik fele vallásos (római katolikus) a másik fele nem gyakorolja a vallást. Szüleim mindketten keresztelt és bérmált katolikusok, engem megkereszteltek, de sosem gyakorolták igazán a vallásukat, nem jártunk templomba, nem mondtunk imát étkezés előtt stb.
Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt benned ekkor a transzneműségről?
Kb három évvel ezelőtt sikerült megtalálni a megfelelő „cetlit” magamra, de gyerekkorom óta ott motoszkált valami a háttérben.
Mikor bújtál elő a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták?
Apámmal és a családjával évek óta nem tartom a kapcsolatot, szerintem ő nem is tud róla (hacsak valakitől nem hallott róla). Anyának tavaly novemberben mondtam el, hogy transz vagyok. Anya tudta, hogy léteznek ilyen emberek és hogy van segítség az átalakuláshoz, de pontosan a hormonokról és a műtétekről nem sok információja volt. Nagyika első kérdése pedig az volt, hogy műtét is lesz-e –őszintén megdöbbentem, hogy ennyire nem akadt fenn a dolgon, hanem őszintén érdeklődött.
A családomnak először leszbikusként bújtam elő, 2017 karácsonyán, miután megismertettem őket a párommal (mint emberrel, a barátommal). Nem tudtam mire számíthatok, így próbáltam felkészülni minden eshetőségre: beletörődés, tagadás, egyebek. Nem sikerült a legjobban, bár nem is volt se kitagadás, se kiabálás, se semmi ilyesmi. A mai napig egy nagyon kellemetlen emlék, mert az első reakció az volt, hogy „ettől féltem”, hogy „ez nem normális”, hogy „ez természetellenes” és a félelem az ismeretlentől, az átlagostól eltérőtől. Ehhez képest 2019 szeptemberében a családi szertartáson Anya is és Nagyi is büszkén voltak tanúi a fogadalomtételünknek.
Mit gondolsz, miért volt ennyire más a mostani reakciójuk, mint a leszbikus előbújásodra? Csupán csak azért, mert már edzettek voltak?
Igen, meg valószínűleg azért is, mert látták rajtam, hogy egyre jobban érzem magam, egyre magabiztosabb vagyok, ahogy egyre inkább tolódtam el a férfias megjelenés és önazonos viselkedés felé, illetve azt is látták, hogy a párom ezt mennyire természetesnek veszi.
Mennyire kellett megküzdened a kormánypropaganda hatásával a fejükben, szívükben?
Inkább a „ki mit fog gondolni és mit fog szólni ehhez” volt az, amivel küzdeni kell(ett). Közben szerencsére látják, hogy milyen hatásai vannak a gyűlölködésnek. Főleg anya, a szakmájából kifolyólag (óvónő).
És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok?
Azok a belső körös barátok, akiknek személyesen mondtam el, mi a helyzet, nem voltak meglepve, mondhatni csak a helyére kattintotta azt a furcsaságot, amit már megszoktak tőlem :)
Iskolatársakkal és szomszédokkal nem beszéltem, ők ha tudják, akkor a Facebook névváltoztatásból tudhatják.
Kellett-e konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha igen, akkor hogy oldották meg? Hogyan élték meg a transzfób népszavazást?
Szerintem ezek még csak ezután jönnek, főleg, amikor már a hormonok hatása egyértelműen látszani fog. Ők nyilván nem újságolják maguktól azoknak az ambereknek akikkel találkoznak, hogy mi a helyzet, de inkább előbb, mint utóbb ezek a szituációk utolérik őket. Hogy hogyan fognak ezekre reagálni vagy hogy hogyan fogják ezeket kezelni? Őszintén nem tudom megmondani, de számítok arra, hogy lesz pár igen kellemetlen beszélgetésük és kínos percük. Szerintem itt fog legerőteljesebben érződni a kormányzati retorika és gyűlölködés.
A népszavazásról anyával beszélgettem, őt bántja, hogy ez egyáltalán népszavazásig eljutott és hogy szándékosan kirekesztő törvényeket hoznak. Amikor mondtam neki, hogy transz vagyok, akkor kérdezte, hogy nevet és nemert is fogok -e váltani hivatalosan. Nem hallott a 33-asról, de mikor meséltem neki róla, meg volt döbbenve.
Anya egyik kolléganőjének volt pár eléggé nem politikailag korrekt megnyilvánulása a melegeket illetően, de miután kiderült, mi a helyzet velem, ezek abbamaradtak. Valószínűleg részben azért is, mert gyerekkorom óta ismer az illető és nem a közösséggel van baja, hanem egyszerűen csak buzizni normális dolog és a buzis viccek beleférnek. A családom részéről a legjobban az mutatja, hogy elfogadnak, hogy bárhol szívesen megjelentek velünk, mint leszbikus párral, nem feszengtek vagy szégyenkeztek miattunk. Ez a hozzáállásuk valószínűleg elejét veszi a szemtől-szembe megjegyzéseknek, a hátunk mögül meg még nem hallottam vissza semmit.
Ebben a sorozatban nem ez az első eset, hogy egy párkapcsolat túlélte az egyik fél nemváltását. Egyetlen olyan esetet tudok, ahol ez úgy történt, hogy a nő tranzícionált, és a pasija azt mondta, marad, és egy homoszexuális férfi párként maradtak együtt, de az esetek nagy többségében az együtt maradás a nő biszexualitására épült, ő mondta azt, hogy tranzícionáló társával mint nővel is együtt tud élni.Az se ritka, hogy egy leszbikus párt talál telibe az egyikőjük tranzíciója, és nyilván másként, de ott sem kisebb kihívást jelent, hiszen egy kisebbségi identitásból dönteni a heteroszexuális párkapcsolatról sem egyszerű.
A párodnak mennyire volt nehéz elfogadni? Mennyire tette próbára a tranzíciód a leszbikus identitását, énképét? Milyen volt a megbarátkozás folyamata a számára?
Mikor legelőször mondtam neki, hogy transz vagyok, akkor parkolópályára tettük ezt a témát egy időre, mert ő akkor még nem volt kész. Szerencsére kettőnk között eddig még mindig az ok, hogyan oldjuk meg" volt az első, ami felmerül, nem az, hogy leakadjunk a problémán. Ez nagyon sokat segített a transztémában is. Eldöntöttük, hogy együtt akarunk maradni és ezzel a mentalitással nagyon sok akadály sokkal könnyebben vehető. Rengeteget dolgozott azon, hogy újra elő tudjuk venni ezt a témát, így mikor másodszorra előkerült, akkor már azt tudta nekem mondani, hogy nem számít, milyen nemű vagyok, mert miközben elfogadta, hogy férfi vagyok, rájött arra, hogy ő sem leszbikus, hanem pán. Innentől kezdve ő a legnagyobb támogatóm, bármikor bármivel tudok hozzá fordulni. Sokszor említi meg, hogy milyen jó, hogy én transz vagyok és előjöttem ezzel a témával, mert ez önmagával kapcsolatban is elgondolkodtatta dolgokon.
Mit gondolsz a passingról / blendingről, mennyire fontos neked? (Passing: amikor a transznemű észrevétlen be tud olvadni a többségi társadalomban; blending: amikor a transz volta ugyan látszik, de a kutyát nem érdekel.)
Nagyon fontos, emiatt is szeretném minél hamarabb elérni ezt az állapotot. Amikor nem néznek azonnal nőnek, az olyan, mintha könnyebben kapnék levegőt. Ha nőként azonosítanak és akként is kezelnek, azonnal összeszorul a torkom.
Mi a legkedvesebb transzneműséghez kötődő élményed?
A 84 éves nagyim teljesen nyílt és őszinte érdeklődése azzal kapcsolatban, hogy hogyan haladok a tranzíciómmal és hogy mikor lesznek meg a műtétek, anya reakciója, a húgomé, a keresztapámé. Konkrétan nem tudtam végigmondani az első mondatomat anyának, már tudta, mit akarok mondani neki és láthatóan teljesen rendben volt a dologgal, ami egy egészséges, boldog bőgésben végződött.
Ha végiggondolom, az egész coming out mint transz egy nagyon kellemes élmény volt, mindenki, akivel beszéltem abszolút nyitottan és megértően állt hozzá, keresztapám azóta keresztfiamnak szólít, ami végtelenül kedves tőle. Néha olyan érzésem van, hogy túl meseszerűen szép ez az egész történet és várom, hogy mikor csap ezzel kapcsolatosan valami arcon.
Ó. Mit lehet a nagyidról tudni?
Nagyi nem templomba járós imádkozós típus, sosem volt az, viszont számára mindig nagyon fontos volt, hogy ki mit gondol róla, hogy jóban legyen a szomszédokkal és hogy megfeleljen mások elvárásainak. Szerintem azért tudta ilyen jól beilleszteni a világképébe a dolgot, mert mindig „fura" voltam, sosem voltam genderkonform AFAB (Assigned Female at Birth - vagyis nőként anyakönyvezett személy) így ez mindig ilyen „valami van, de nem beszélünk róla„ volt inkább. Azt biztosan tudom, hogy a tény, hogy mennyire jól megvagyunk a párommal és az, hogy mennyire jó hatással van rám a párom (nyugodtabb lettem, többet mosolygok, összességében sokkal jobb kedélyű lettem), hogy láthatóan boldog vagyok, megkönnyítette annak elfogadását, hogy én nem illek bele a nagy fekete-fehér, férfi-nő kétpólusú világba. Látja, hogy nekem így jó, nem ártunk senkinek, és mivel szeret, így elfogad.
Kellőképpen kíváncsi ahhoz, hogy érdekeljék az újdonságok és ha ezt le tudod fordítani az ő nyelvére, akkor ezeket az újdonságokat meg is érti, legyen az technika vagy LGBTQIA+
Mi az, ami ez ügyben nehezen ment, amit megszenvedtél?
Az, hogy nem tudok papírokat cserélni, hogy kénytelen vagyok a meglévő, női névre szóló papírokkal létezni és azon görcsölni, hogy ez vajon mennyi és mennyire kellemetlen szituációkat fog majd okozni illetve okozott már most is pár kellemetlen pillanatot félig passingként is.
Mit gondolsz, min múlik a környezeted jó fogadtatása?
Jól megválasztott időpont, nyitottság és kellő türelem mindkét oldalról. Akárhogy nézem is, egy coming out nem csak annak nehéz, aki épp előbújik, hanem annak is, akinek előbújnak. Épp ezért mindkét oldal nyitottsága, türelme és akarása szükséges egy pozitív élményhez. Én például szándékosan vittem magammal haza a páromat, barát minőségben, hogy megismerhessék az embert, mielőtt megtudják, ki is ő nekem valójában, hogy megkedvelhessék az embert, illetve fokozatosan egyre inkább hangsúlyoztam a férfias énemet (haj, ruha, viselkedés) hogy ne sokkolja őket, hanem legyen idejük megszokni.
Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt inkább nem kéne beszélni a jó esetekről. Te miért vállaltad ezt az interjút?
Mert igenis fontos, hogy az emberek tudják, lássák és megismerjék ezeket a történeteket, hogy adott esetben ezután a környezetükben előbújó transz felé esetleg nagyobb megértéssel és elfogadással viseltessenek. Tudják azt, hogy nem szégyen, ha valaki családjában LGBTQIA+ ember él , nem kell ezt szégyellni a szomszédok, kollégák, ismerősök előtt. A másik oldalról pedig amiatt, hogy azok, akik még előbújás előtt állnak, tudják, hogy van rá esély, hogy nem lesz katasztrofális és negatív élmény akkor sem, ha azt gondolják, a családjuk nem fogja megérteni őket, hogy nem reménytelen és sötét minden.
Néha túl kevés bizalmat szavazunk az embereknek, mint amit én is tettem az enyéimmel kapcsolatosan, és csalódhatunk kellemesen is.
A Prizma közösséggel közösen vitt sorozatunk további részeit a Transz és jó cimke alatt találod. Van itt minden, mint a búcsúban: kamiont vásárló transz csaj, transz srác, aki egy kisebb egyházmegyét megnyert, és ott voltak az esküvőjén, vidéki iskola tanár ura. Orbán Viktor nem ural minden lelket.
Kommentelni a Facbook posztunk alatt tudsz. Kedvesen és okosan!