Augusztus elején megjelent egy interjú a 444-en egy magát megnevezni nem kívánó magyar nővel, aki a transz férfiaknál szokásos tesztoszteron terápiának vetette alá magát – majd amikor rájött, hogy esetében ez a diagnózis nem állja meg a helyét, a terápiát abbahagyva visszatért a női identitásához és társadalmi szerepéhez.
A detranzíció (a tranzíció visszafordítása, visszatérés az eredeti nemhez) egy nagyon érdekes és fontos kérdés. Sajnos a transzneműségnek nem sikerült a világon az első olyan dologgá válni, amit nem lehet benézni, így törvényszerűen lesznek, akik tévedésből választják ezt az utat. Amiből pedig tanulni kell, nemcsak azoknak, akik a saját (esetleges) transzneműségükön gondolkodnak, hanem az egész ellátórendszernek is.
Lehet bizonyos dolgokat a transz mozgalom vagy az ellátó rendszer szemére vetni, de nem minden detranzícionáló ember jut oda, hogy a saját tévedéséért is őket hibáztassa, sőt nem is feltétlenül tartják tévedésnek a tranzíciójukat.
Úgyhogy kerestünk mi is valakit, akinek van tapasztalata a detranzícióval kapcsolatban, mégsincs a szabad tranzíció és a transzneműek, a jogaik ellen.
Mivel nagyon kevesen vannak, akik detranzícionáltak, és mi névvel, arccal akartunk interjút készíteni, egészen Hamburgig kellett menni Eli Kappoért.
Eli nem csak érintett aktivistaként foglalkozik a témával, hanem mesterdiplomás neurobiológusként is ez a szakterülete.
Eli, téged lányként határoztak meg születésedkor – mesélj, mi vezetett oda, hogy magadat transz férfiként azonosítsd? Mikor merült fel benned először, hogy nem vagy lány? Volt testi diszfóriád?
Az identitásomhoz vezető utam nagyon korán kezdődött. Három-négy éves koromban már éreztem, csak a szavaim hiányoztak hozzá. Nem bizonyos fiúsnak tekintett játékokra vagy hobbikra gondolok, egyértelmű volt számomra, hogy egy nap felnőtt férfi leszek. A férfi identitásom a maihoz nagyon hasonló formában élt bennem. Nekem is diszfóriám volt, szociálisan és fizikailag is, még a pubertás előtt.
Jártál pszichológushoz? Hogy nézett ki az eljárás, aminek a végén megkaptad az engedélyt az orvosi tranzícióhoz?
19 éves koromban bújtam elő transz férfiként, és kezdtem el járni a transzneműek ambulanciájára a város egyetemi kórházában, ahol élek. Végigcsináltam a pszichológiai támogató terápiát az akkori orvosi irányelvek által előírt várakozási idővel: egy év a hormonterápia, és két év a műtét előtt.
Az eljárásnak megfeleltél, idővel mégis úgy döntöttél, ez nem a te utad, és visszafordultál. Amikor mi találkoztunk, már újra nőként tekintettél magadra.
Mit jelent ez az engedélyezési eljárásra nézve szerinted? Rossz volt az egész? Vagy a te hibád volt, hogy „becsaptad” az orvosokat? Vagy az eljárás egyébként jó volt, csak a te esetedben vallott kudarcot? Szükség van szigorúbb engedélyezési eljárásra esetleg? Mennyire dolga megvédeni a rendszernek az embereket a saját tévedésüktől?
Két baj van itt. Az egyik, hogy a tranzíciót sokszor „mindent vagy semmit" módon tekintik, egy egységes, megbonthatatlan csomagnak kezelik. A másik, hogy az orvosokkal, pszichológusokkal vagy a kezdettől fogva teljesen biztosnak mutatkozol a tranzíciós szándékodban, vagy jó okkal tarthatsz attól, hogy megtagadják tőled az engedélyeket.
Jobb volna a tranzíciót egyszerűen annak tekinteni, ami: egy sor lehetséges beavatkozásnak, amelyek megkönnyíthetik a transzneműek életét. Hogy ezek közül mikor melyikkel élnek, mindenkinek magának kell eldöntenie. Azt is normalizálni kell, hogy bármikor vissza lehessen fordulni, például ha a hormonkezelést nem érezzük jónak. Mit gondolsz az abortusszal való párhuzamról? Az aztán tényleg nem visszacsinálható, és azt is lehet tévedésből, rossz motivációval, rossz elvárásokkal csinálni. Mindazonáltal feminista körökben egyértelmű, hogy az érintett személy szabad döntése a legfontosabb, és nem szeretjük ha mások visszatartani, befolyásolni akarják őket.
Ez igaz, az abortuszt potenciálisan ugyanúgy meg lehet bánni, mint a tranzíciót, és mindkettő visszafordíthatatlan döntés, amelyet néha kiskorúaknak kell meghoznia. De az ellenkezőjét is ugyanúgy meg lehet bánni: ha valaki gyermeket hoz a világra, vagy ha soha nem vált nemet. Vannak elképzelések a társadalomban arról, hogy mi a „természetes" vagy kívánatos, de ez nem feltétlenül egyezik az egyén terveivel vagy önképével. A társadalmi elvárásoknak és tabuknak sok közük van az ellenőrzéshez. Az a tény, hogy lassan felszabadítjuk magunkat ezek alól, nagyon jó, hiszen van, aki nem akar gyereket, és van, aki orvosi tranzíciót akar.
Te nem hibáztatsz másokat a történtekért, amiért én végtelenül tisztellek. Egyáltalán: hibának tekinted, ami történt? Miként gondoltál vissza ekkor azokra az érzésekre és okokra, amik miatt a tranzíció mellett döntöttél?
Szerintem a lehető legkevesebb nyomást kellene gyakorolni mind a társadalmi, mind egyéni szinten azokra, akik a tranzíción gondolkodnak. Tökéletes körülmények egy ilyen nehéz döntéshez így se lesznek. A környezetem és a múltam bizonyára rám is hatással volt, amikor az első tranzíció mellett döntöttem, de így is önálló döntést hoztam, amiért enyém volt a felelősség. Azért gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon tettem volna-e valamit másképp, ha akkor pszichésen jobban lettem volna. Bizonyára több időt szántam volna néhány döntésre.
De nem bántam meg semmit.Nem te vagy az egyetlen detransz ember, aki detranzícióját és önmagát a transz ernyő alatt látja, továbbra is jelen van a transzneműek között. Kifejtenéd ezt bővebben?
A legtöbb detranzícionáló, aki utólag nem kérdőjelezi meg a tranzíciójának helyességét, nem a „detransz" jelzőt használja magára, hanem például nembinárist vagy az agendert. Én azért vagyok detransz aktivista, mert még mindig harcolok a transz* jogokért, és nem szeretném, ha a detranzíció kérdését a transzneműek ellene fordítanák. És végül, de nem utolsósorban, meg akarom mutatni azoknak, akik még mindig a tranzíció előtt állnak, vagy kétségeik vannak, hogy nem baj, ha meggondolják magukat, és más utat választanak.
Mit gondolsz arról a vádról, hogy a transzneműek szexisták, amiket a transzneműek akarnak, veszélyezteti a nőket, ellentétes a feminizmussal?
Mivel én is transz személy vagyok, és még transz nőnek is hisznek néha, elég jól tudom, hogy milyen nehéz dolgunk van még mindig a társadalomban. Ezért azt gondolom, aligha van fontosabb mint a szexizmus áldozatai közötti szolidaritás – és ebbe a transzneműek is beletartoznak.
Közben persze fontos, hogy kritikusan nézzünk magunkra is – csak azért, mert egy bizonyos testem van, nem jelenti azt, hogy mindig csak áldozata lehetek a szexista erőszaknak, és soha nem lehetek az elkövetője. Az ember viselkedése számít, nem a teste vagy az identitása.
Az, hogy – különösen a feminista mozgalmakban – viták folynak arról, hogy kinek a szexizmussal kapcsolatos tapasztalatai „valódiak" és számítanak, és kiknek a tapasztalatait lehet figyelmen kívül hagyni, nagyon bénító, és elvonja a figyelmet a valódi problémákról, például a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekről.Van, amiben igazat adsz a transzmozgalom kritikusainak? Például hogy sok fiatal valójában csak gender nonkonform volna, de olyan véleménybuborékba kerülnek, ahol az útkereső kamasz számára csak a transz identitás tűnik az egyetlen megoldásnak? Vagy hogy az orvosok a transzfóbia bélyegétől fenyegetve nem tudnak szabadon dolgozni?
Ritkán láttam, hogy a „genderkritikusok" valóban empátiát mutatnak a transz emberek felé.
Ha lenne bennük empátia, akkor látnák, hogy nincs igazi ellentét a gender nomkonform (cisz) emberek és az (állítólagosan nemi szempontból konform) transz emberek között. Saját tapasztalatom, és a legtöbb transz emberé, aki korábban gender nonkonform életet élt, az, hogy a transzként való előbújás mindent sokkal nehezebbé tesz. A társadalom nem nyitott a transzneműségre, éppen ezért sokan próbálnak először gender nomkonform keretek között, néha akár évtizedeken át is túlélni.
Az orvosi tranzíció engedélyezéséről: úgy gondolom, hogy a tranzícióval kapcsolatos kételyek vagy a nemi identitás körüli bizonytalanság elfogadása többet segítene, mint a kapuőrség szigorítása.Ami pedig a transz gyerekeket illeti: én már nagyon korán tudtam, hogy transz vagyok, anélkül, hogy megfelelő szavakkal rendelkeztem volna. Aztán amikor meg tudtam fogalmazni, nem hallgattak rám. Ez lett volna a legfontosabb dolog. Ha a szülők komolyan veszik gyermeküket, és nyitottak az identitásukra és annak fejlődésére, akkor segítik a legtöbbet a gyermeknek. Ha úgy dönt, hogy tranzícionál, akkor ezt később sem tudják megakadályozni. De örökre elveszíthetik a gyermek bizalmát, ha megtiltják neki, hogy az legyen, ami.
Mit vártál a tranzíciótól, a detranzíciótól? Mennyiben váltotta be a reményeidet?
Az első tranzícióm után az volt az érzésem, hogy mindig el kell rejtenem önmagam egy részét. Tulajdonképpen elégedett voltam az életemmel férfiként, de volt bennem egyfajta nőiesség, amit nem tudtam egyszerűen csak sminkkel és ruhákkal kiélni, hiába játszottam vele továbbra is örömmel. A detranzícióm után néhány évig újra nőként éltem, ami segített abban, hogy elfogadjam a nőiességemet, még ha ez gyakran nem is volt könnyű. Ma azt mondom magamról: férfi vagyok és nő is. Ez a legjobb módja a leírásnak. Elfogadtam mindkét részemet.
A detranzícionálás nehéz téma, mindkét oldal ugrásra kész. A transzfóbok a transzneműek démonizálására akarnak felhasználni, a transzneműek jó eséllyel meg transzfóbiát látnak a létezésedben. Mikor, mennyire sikerülhet mégis normálisan beszélni? Téged mi motivál abban, hogy out, pro-transz/detransz aktivista legyél?
A legtöbb embernek, akik transzként ismertek, egyáltalán nem volt problémája a detraníciómmal. Pedig nagyon féltem. Féltem, hogy elbukom az emberek szemében, vagy, hogy döntésképtelennek hisznek. A legtöbben csak elfogadták, néhányan kérdeztek párat. Amikor világossá teszem, hogy NEM azért beszélek a detranzícióról, hogy a tranzíciót veszélyesnek, a transzneműeket pedig gonosznak ábrázoljam, többnyire a transz* közösség is érdeklődő, megértő. Néhányan elmondják nekem a saját hasonló tapasztalataikat is.
A detranzíció nem olyan ritka – és gyakran az orvosi szükségesség vagy társadalmi megkülönböztetés kényszeríti ki.Kaptál-e támogatást detransz aktivistaként a „genderkritikusok" szcénájából? Van közülük valakivel jó kapcsolatod?
Kevés ilyen közvetlen kapcsolatom volt, de természetesen sokat olvastam róluk és tőlük. Ezekben a körökben az ellenvéleményeket általában nem tolerálják, ami azért ironikus, mert pont a transz* közösséget vádolják ezzel. Aki a saját tranzícióját nem tartja teljes egészében elhibázottnak, az nem fog ott barátokra találni. Például szerintük a hormonkezelés összes nemkívánatos (mellék)hatása azt bizonyítja, hogy a kezelés mennyire káros az egészségre.
Megértem, hogy szörnyű érzés, ha a tranzíció nem váltotta be a reményeket. A rossz orvosi kezelés vagy a helytelen tanácsadás is valódi problémát jelenthet.
De a válasz nem lehet az, hogy csatlakozunk azokhoz, akik azt akarják, hogy a transzneműek lehetőleg és alapvetően ne is létezzenek.
Eli Kappo (*1992)
A mesterdiplomás neurobiológusként érdeklik a nemek neurológiai alapjaival kapcsolatos új eredmények, de nem csak ezért száll síkra a transz* jogokért. Saját átmenettal kapcsolatos tapasztalatait és detranzícióját írja le angolul és németül a “sheisindetranzicion" című blogjában. Nem pusztán a korábbi nemhez való „visszatérésről" ír, hanem a nemi identitás kereséséről is, - amely néha nem lineárisan halad.