Nőnapra: félrekezelés és gázlángozás az egészségügyben
Nemzetközi nőnap alkalmából fontos beszélnünk a női egészségről is, ezen belül a specifikusan fiatal vagy roma nőket érintő, egészségügyben tapasztalható gázlángozásról. Ez nem kifejezetten magyar jelenség, világszerte probléma a nők, különösen a fiatal és valamilyen kisebbséghez tartozó nők tüneteinek a bagatellizálása, amely később súlyos egészségkárosodáshoz vagy elkerülhető halálokhoz vezet. Nyilván a férfiakat is sújtja a nemi alapú megkülönböztetés, bár az ő esetükben jellemzően a mentális problémák bagatellizálása vagy kriminalizálása a jellemzőbb, vagy a tévesen értelmezett férfiasság, amely miatt csak végstádiumban fordulnak orvoshoz. Ha egy embernek segít ez a triviális mondat, akkor is érdemes leírni: uraim, a betegség mindenkinél erősebb, ne hanyagolják el a szűrővizsgálatokat és a rendszeres látogatást a háziorvosuknál Önök sem!
Az alábbi történetek viszont nőkről szólnak, amelyeket apróbb mondatszerkesztési változtatások és gépelési hibák javítása után változtatások nélkül teszünk közzé.
Eszter története
A napokban voltam háziorvosnál, vérvizsgálatra beutalót kérni. Mondtam, hogy szeretném a pajzsmirigy működést és az izulinrezisztenciát is megnézetni egy füst alatt. Plusz migrénes vagyok, és mostanában sűrűsödtek a tüneteim. Hova forduljak vele?
Válasz: Ilyennel terhelni az egészségügyet?! Van gyerek? Könnyen teherbe esett anno? Igen? Akkor semmi baja nem lehet! Migrén? Hát ez ilyen! Ez van. Az van másnak is.
Gondoltam magamban: B@szódj+....
Szóval lányoknak mondom, a tanulság: szüljééé! Ha könnyen megy, akkor nyugodt lehetsz, halhatatlan, elpusztíthatatlan vagy...
Klára története
Nincs saját történetem, egészségügyi dolgozó vagyok, talán ezért is sikerült mindig elérnem, hogy érdemben foglalkozzanak velem. Az alábbi történetet viszont szeretném megosztani, bár csak "hallomás" az alapja.
Roma származású negyvenes nő, rehabilitációra jött hozzánk. Agyműtét utáni állapot, a kognitív funkciói romlottak, beszéde nehézkes, szótalálási nehézségek jellemezték. Kórelőzményként elmondja, hogy fiatal kora óta voltak kínzó fejfájásai és egyéb tünetei, mint pl. szédülés. Sok orvost felkeresett emiatt, kapott is fájdalomcsillapítókat, meg nyugtatókat, de érdemi kivizsgálás sehol nem történt. (Nő is, roma is, fiatal is, nem lehet más baja, mint hiszti.) Aztán megtörtént a tragédia. Az agyában lévő aneurizma, ami az addigi panaszait okozta, hirtelen megrepedt. Megműtötték, a vérző eret leklippelték, de addigra az állományvérzés maradandó tüneteket okozott nála. Mindez elkerülhető lett volna, ha húsz év alatt lett volna egyetlen ember, aki komolyan veszi a panaszait, és elküldi CT-re.
Anna története
Engem gluténérzékenységgel diagnosztizáltak, 6 évig diétáztam, jártam kontrollra, szépen tartom - mondták az eredmények alapján -, de gyenge voltam és az 50 kilót se értem el évekig. Aztán fél év sürgősségire járás, fájdalmak, tovább fogyás után közöltem: tudom, hogy gyulladás van valamelyik szervemben. Nem vettek komolyan. Onnan számítva még három hónapot szöszöltek, mire kiderítették, más autoimmun betegségem is van, gyulladásos. Újabb fél év kellett nekik, mire kinyögték, hogy ja, nem is vagyok gluténérzékeny, sőt, valószínűleg időközben annyit rosszabbodott a bélgyulladásom, hogy meg kell műteni. Szóval hét év és egy műtét kellett, hogy újra viszonylag normális életet tudjak élni.
Mária története
30 évesen (!!!) diagnosztizált reumás (!!!) betegként elég sokat tudnék mesélni a komolyan nem vétel problémájáról a rendszerben... bár azt is hozzáteszem, hogy ha már megvan a diagnózis, szerencsére az egészségügyi dolgozók többsége szuper empátiával kezeli azokat a fiatalokat, akik idősebb korra jellemző betegségekkel küzdenek.
Fanni története
Lányomat éppen most nem veszik komolyan, 4 hete fekszik betegen, fáj a tüdeje. Éjjel 3-ig figyeltem a telefonomon 1700 kilométerről, hogy megvan-e még...
(Később kiderült, hogy tüdőembóliája van és lélegeztetőgépre került, reméljük, szövődmények nélkül meggyógyult.)
Nikolett története
Covid óta rendszeres ájulásaim vannak, emellett bipoláris vagyok. Előre rettegek a „Maga túl fiatal ehhez!”, „Biztos a gyógyszerek miatt van, hogy pánikrohamai vannak! ” reakcióktól. Nem is biztos, hogy bevallom emiatt, ami meg szintén ront a dolgon. Mentális betegként mindent egyszerű ráhúzni erre.
A koleszterincsökkentőt is ki kellett könyörögnöm és hazudnom is kellett, hogy dohányzom.
Vera története - Jó példa (USA):
Nekem volt egy ilyen esetem, de szerencsére pont fordítva: az amcsi orvosok az égvilágon mindenre kivizsgáltak a szívdobogással meg a légszomjjal (EKG, röntgen, etc.), és amikor végül azt mondták, hogy lehet, hogy szorongás, és elküldtek pszichológushoz, 20 év után végre kigyulladt a kis lámpa a fejem felett... Akkor hallottam először, hogy van olyan, hogy anxiety, mint diagnosztizálható dolog és nem "aggódós vagy."
Júlia története
Mesélhetnék hosszan, hogy az elmúlt 8-10 évem összes menopauzás tüneteit hányszor bagatellizálták. Saját magamnak kellett kikísérletezni a hormonpótlást, az orvosok folyamatos rosszallása ellenében.
Persze végül túlestem rajta, de lehetett volna kevesebb nyűggel. De mivel mindent kibírunk, hát ezzel sem foglalkoznak.
Virág története
Velem két ilyen eset is történt.
Az egy egyik már 10+ éve. Harmincvalahány éves voltam akkor, még szoptattam a harmadik gyerekemet (kb 1,5 éves volt). Elkezdett fájni a nyakam nagyon erősen. A végén már fordítani sem tudtam a fejem, rettenetes fájdalom volt, és így kellett 3 kisgyereket ellátnom minden nap.
Elmentem a háziorvoshoz, aki kb legyintett, írt beutalót reumatológiára. Nagy nehezen elmentem, ott kiderült, hogy csak akkor fogadnak, ha rá van írva a papíromra, hogy sürgős.
Visszamentem a háziorvoshoz, aki nagy finnyogva ráírta, de még hozzátette, hogy azért azt ne várjam már el, hogy még vörös szőnyeget is terítsenek elém…
Visszamentem a reumára, ott a “sztár”doki rendelt épp, ültek kint a mamikák a vastag borítékokkal.
Amikor bekerültem, alig vizsgált meg, közölte, hogy ilyen fiatalon úgysem lehet komoly bajom, a gyógyszertárban vegyek valami szoptatásbarát fàjdalomcsillapítót, azok (sic!) úgyis tudják mit lehet adni, vagy hagyjam végre abba a szoptatást, úgyis nagy már a gyerekem.
Ez után mentem el egy magánklinikára, ahol sürgősségi MR-en derült ki, hogy nagyon súlyos kitüremkedő gerincsérvem van az egyik nyaki csigolyánál. 1 hetes infúziókúra és hosszas gyógytorna tett rendbe.
A második eset tavaly történt. Szinte a semmiből rettenetes pánikrohamok törtek rám, megjártam az ügyeletet is vele. Pszichiáter fel akart írni frontint, de ezt visszautasítottam. Elmentem egy pszichológushoz, aki több ülés után azt mondta, hogy szerinte nem pszichések a problémáim. Így utánaolvasás után mentem el endokrinológushoz, ahol kiderült, hogy cukor-, és inzulin ingadozások okozzák a tüneteimet. Azóta szedek gyógyszert, és tartom a diétàt, teljesen elmúltak a pánik-, és szorongás-rohamok. Hány endokrinológiai beteg szedhet teljesen feleslegesen frontint a “hisztijeire”, miközben az alap betegsége kezeletlen?
Éva története
A hölgy, nevezzük Máriának, egy 60 éves beás cigány, ami a lakóhelyéhez közeli városokban általában "feltűnik", egy pesti észre sem venné. Szakmunkásképzőt végzett, tehát nem a lehető legválasztékosabban beszél, és a magas vérnyomása miatt néha nem kapcsol olyan villámsebesen, mint egy huszonéves.
A hölgy magas vérnyomását évekig nem fedezték fel, de egyszer, amikor éjszaka nagyon rosszul lett, a férje bevitte az ügyeletre. Mivel a 180+os vérnyomás nem éppen hat jól a beszédkészségre, a hölgyet benyugtatózták, és hazaküldték, hogy biztosan hisztérikus. Hiába magyarázta a férj, hogy így még sosem volt a hölgy, és egyébként is nyugodt természetű. Végül a mentők vitték be a kórházba, ahol végre kapott ellátást.
Friss eset. A hölgy Crohn-beteg, amit a magánorvosa évekig szteroidokkal tartott karban. Most már tudjuk, hogy jóval korábban lehetősége lett volna más (biológiai) terápiára. Egyszer az orvos váltott készítményt, de a felírt szertől a hölgynek szinte teljesen elment a látása. Napokig alig tudott elbotorkálni a lakásában, míg egy laborvizsgálat felfedte, hogy a cukra huszonvalamennyi. Ekkor abbahagyta a szteroidot, és csodák csodájára visszatért a látása. Később az orvos újra azt a szert akarta felírni, mire a hölgy tiltakozott (persze, egészen pánikban, ami szerintem érthető), ekkor került rá a kórlapjára, hogy problémázik a gyógyszerszedéssel.
A készítmény alkalmazásai előiratában egyébként szerepel, hogy megemelheti a vércukrot, az meg, köztudott, hogy látásromlást okoz!
A kórlapon szereplő kedves kitétel oda vezetett, hogy most a legújabb kezelőorvosa (adogatják a rendszerben) már kapásból ordít vele, és a szerrel kapcsolatos aggodalmakat egyre durvább „alapos kioktatás ellenére megtagadta a gyógyszerszedést" megfogalmazásokkal illeti. Ráadásul a frissen felírt újabb gyógyszert a hölgy nem tudta magának beadni (hasba kell beszúrni, mint a vérhígítót), ezért elment az ügyeletre, ahol egy háziorvos (!) nem tudta neki jól beadni, a 160 ezer forintos szer fele a levegőbe ment. (Még én is be tudok ilyet szúrni, nem értem az orvost.) Természetesen ki lett leszúrva a kezelőorvos által? A hölgy, mert rossz helyre ment. Hova a csudába ment volna, ha nem orvoshoz? (Onnan is tudom, hogy az ügyelet erre megfelelő, hogy anno Édesanyám is oda járt a vérhígítót beadatni egy műtét után.)
Itt állunk most, a hölgy az anyósom. Én az adott kórház egyetemén dolgozom (nem vagyok roma), és nehéz megállnom egy méltatlankodóbb hangnemet a kezelőorvossal. Csak nem segítene. De a szép szó sem, próbáltam.
Csinger Marianna gyűjtése