Igen, én egyedül fogadok örökbe. Több mint két éve várok arra a 0-5 év közötti kislányra, akinek egyszer az anyukája leszek. Tud róla már mindenki, a családom, a barátaim, munkatársaim, a Facebook-ismerőseim. Rendszeresen posztolok, amikor történik valami új a folyamatban: például amikor megkaptam a határozatot, vagy elvégeztem a tanfolyamot (amúgy nagyon jó a tanfolyam, mindenképp menjetek el!). Ilyenkor kapom a szívecskéket meg a lájkokat. Túl vagyok a mondatokon, hogy „Fú, de bátor dolog!”, „Kitartást!” meg „Milyen nagylelkű!”.
Nem, nem vagyok nagylelkű. Én csak realista vagyok. Gyereket akarok nevelni, viszont minimális esélyem van arra, hogy valaha is gyereket szüljek. Körülöttem a barátaimnak, volt osztálytársaimnak már mind iskolás korú gyereke van. Én 43 éves vagyok, most éppen egyedülálló, és már nem várok tovább senkire és semmire. Tehát: egyedül fogadok örökbe.
Ez egy win-win szituáció. Nekem is, és az államnak is. Én kapok egy ovis korú kisgyereket, aki egyébként elég komoly hátrányokkal indulna az életben, viszont mellettem új esély kaphat, hogy egy középosztálybeli, értelmiségi, elfogadó környezetben nőjön fel, ahol lesz saját macija, saját ágya, járhat majd fejlesztő foglalkozásokra, zeneoviba, játékos pszichodrámára, meg ahova akar. Én pedig boldogan nyugtázom, hogy van legális módja a gyerekhez jutásnak, és semmilyen körülmények között nem kell gyereket rabolnom.
Hozzáteszem, az állammal való kapcsolatom eléggé kétarcú. A szakemberek, akikkel eddig találkoztam, mindig nagyon támogatóak voltak. A mostani ügyintézőm egy precíz tündér, szerintem ugyanúgy izgul, hogy sikerüljön a folyamat, mint ahogy én. Az előző ügyintézőm pedig egy sokat tapasztalt profi volt, aki a szemedbe néz, és olyan dolgokat tud, amit nem is mondtál el neki. Ő volt olyan rendes, és megsürgette a folyamatomat még a 2021-es – az egyedülálló örökbefogadását megnehezítő – új törvények előtt, és így 2020 végére határozatot kaphattam. Semmi szabálytalant nem tett, egyszerűen csak keresett a naptárában olyan azonnali időpontokat, hogy biztosan kész legyünk. (Köszönöm!)
Ugyanezt a támogatást az államról törvényhozói szinten nem mondhatom el. 2021-ben elfogadták a törvényt, ami bürokratikus akadályokat gördít az egyedülálló örökbefogadók elé: 1, külön minisztériumi jóváhagyás kell, hogy határozatot kaphassanak, és 2, hivatalosan is csak azokat a gyerekeket ajánlhatják ki nekik, akiket házaspár nem fogadott el. Ezt azt jelenti, hogy tipikusan 3 év feletti, roma származású, valamilyen fejlődési elmaradással rendelkező kisgyerekek maradnak az egyedülállóknak.Tisztázzuk: nekem szerencsém van, mert egyik sem renget meg. 1, Az első pontról kiderült, hogy egy blöff volt. (Egy melegellenes célzatú, gonosz blöff, ami sajnos bejött, mert sokakat elrettentett.) Valójában minden kérelmet jóváhagytak miniszteri szinten, legalábbis az első 21 hónap tapasztalata alapján, ez 89 kérelem volt.
(Forrás: Örökbefogadás egyedül 2023-ban – Örökbe.hu)
2, Életkor, származás, lemaradások: Kezdjük talán a származással. Elkötelezett egyenlőségpárti vagyok, a legnagyobb emberi jogi szervezetnél önkénteskedem már tíz éve. Egy nemzetközi cégnél dolgozom, rasszista barátaim nincsenek, vagy ha voltak is, már rég kilájkoltak engem Facebookon a rengeteg emberi jogi, LMBTQ+ vagy feminista témájú posztom miatt. Az egyik barátommal tíz éve csináltunk egy roma gyerekekkel foglalkozó alapítványt, és van három roma származású keresztgyerekem. Ha egyszer megkapom a gyerekemet, minket tárt karokkal várnak majd mindenhol.
Életkor: 3 év feletti lesz. Oké. Ez félig jó, félig nem jó. Őszintén szólva, nekem még egy kicsit kényelmes is, hogy az első otthon töltött ismerkedő év után már óvodába tudom vinni, és vissza tudok menni dolgozni. Ami nem jó benne, az az, hogy a kötődés képessége a gyerekben (értsd: szeretet) az első 3 életév tapasztalata alapján alakul ki, és utána egyre kevesebbet lehet korrigálni rajta. Ez is lehet egy necces pont, ha a gyerek előéletében valamit nagyon elrontottak.
Fejlesztés: Egy kis fejlesztéstől nem ijedek meg. Minden második barátnőm hordja a gyerekét fejlesztésre: valamilyen TSMT-tornára, logopédushoz, pszichológushoz. Több helyen vannak enyhe ADHD-tünetek. A mai világban a fejlesztés az életünk része, és a többiek elmondása szerint az örökbefogadott gyerekek 2-3 év alatt behozzák a lemaradásaikat.
Na, hát én ebben a hitben várakoztam tökéletesen magabiztosan. Egészen pontosan 2023 februárjáig, amikor megkaptam ez első kiajánlásomat.
Munkaidőben ért a HÍVÁS (így, csupa nagybetűvel, ahogy mi, örökbefogadásra várakozók mondjuk). A NAGY PILLANAT, amikor MEGCSÖRREN A TELEFON. Amikor hosszú évek várakozása után meglátod a kijelzőn az ügyintéződ nevét a gyermekvédelmi szakszolgálattól. Amikor eldobsz mindent, de szó szerint mindent, a munkádat, programokat, terveket. Minden, ami előtte volt, az már a múlt része, már csak az van, ami mostantól lesz: a gyerek. Most kapsz gyereket.
Az ügyintézőm a kedvesen korrekt hangján elmondta, hogy azért telefonál, mert van most egy kislány, és máris megnézhetem az iratanyagát, holnap délelőtt vagy akár még ma is, ha meg tudom oldani. „Szerintem meg tudom oldani, nagyon rendes főnököm van, tuti elenged” – mondtam erre elfúló hangon, és kábé ez az utolsó tiszta emlékem. Nehéz leírni azt az euforikus sokkot, amikor egyszerre nem kapsz levegőt és hiperventillálsz az örömtől, mindenesetre én ebben az állapotban még valahogy felhívtam a főnökömet, lebeszéltem vele a délutáni szabit, befejeztem egy excel fájlt, aztán utat engedtem a hitetlen öröm és a sikítás közti brutális érzelmi hullámoknak. Kétszer felpróbáltam, hogy mibe megyek majd (minek?), egy órával azelőtt elindultam, mint kéne (minek?), kicsit sétáltam a környéken, majd 15 perccel az időpont előtt berontottam a Tegyeszbe, majd ott, mintha mi sem történt volna, udvariasan leültem a várakozó kanapéra. Volt nálam egy könyv, de nem voltam abban az állapotban, hogy egyetlen sorát is felfogjam, tehát egy ideig nyitva szorongattam, aztán belátva, hogy hasztalan, félretettem. Két perccel az időpont előtt végleg nem bírtam magammal, udvariasan beköszöntem az ügyintézőmnek, ő megkérdezte, régóta várok-e (végülis nem hazudtam neki, a kanapén nem vártam régóta), és azt mondta, üljek le és várjak még egy kicsit. (még??? jaj, ne!!!!)
Végre behívott, megkérdezte, hogy vagyok, elmondtam, hogy halálra izgulom magam, erre azt mondta, nagyszerű, akkor kezdhetünk is. Letett elém egy üres A4-es papírt és egy tollat, és onnantól kezdődött a valóság.
Az aktabetekintés az a lépés, amikor megnézheted a gyerek aktáját, csak azzal a különbséggel, hogy már nincs a fizikai értelemben vett akta, mert már digitálisan megy minden egy örökbefogadási rendszerben. Az ügyintéző olvassa fel a dokumentumokat, orvosi papírokat, gyámügyi határozatokat, szociális munkások, óvodapedagógusok összefoglalóit, kicsit néha megáll közben, egyszerűsít, magyaráz, és ez alapján lehet jegyzetelni a papírra. Eleinte minden jól is indult, a szokásos történet a szokásos fordulatokkal, aztán ahogy jöttek be az apró részletek, úgy vettem egyre nehezebben a levegőt. Sajnos olyan sok dolog és nehezítő körülmény volt abban az aktában (nem írhatom le, bocs), hogy egyszer csak megálltam, és letettem a tollat. Megkértem az ügyintézőmet, hogy álljunk meg. Fejben végigjátszottam, hogy mennyi és milyen támogatásra van szüksége ennek a gyereknek, mennyi készenléttel és napi hány órában, és megszólaltam: „Ez nekem nem fog menni. Gyakorlatilag egy egész intézményre van szükség, hogy ezt a gyereket helyre lehessen hozni.”
Teljesen józanul átgondolva, nem láttam reálisnak, hogy ezt a gyereket egyedül ellássam. Minimum egy nagy családi ház, egy terhelhető pár, végtelen pénz és az iskola első 4 évének a teljes kihagyása, amivel ezt meg lehetett volna csinálni. Ott már éreztem, hogy ez nem fog menni nekem. Totálisan feladtam. Az ügyintézőm győzködött, hogy ne hagyjuk abba, most már mindjárt végzünk. Jó, sóhajtottam, akkor most már menjünk végig. Miközben folytatta a felolvasást, én látszólag korrekten jegyzeteltem, belülről viszont lesüllyedtem egy mély apátiába. Teljes morális destrukció. Körülbelül amikor 10-2-re vezet az ellenfél, de még 15 percet a pályán kell lenned a meccs végéig, olyan érzés volt.
Végül megkérdezte, hogy szeretném-e megnézni a kislány fotóját. Ennél a kérdésnél felébredtem. Igen, természetesen szeretném megnézni a kislány fotóját. Azt már pontosan tudtam, hogy ezt a kislányt nem vállalhatom be, de én a kérdésre válaszoltam. A kislány érdekelt.
Az ügyintézőm megmutatta a fotót, és igen, nagyon-nagyon cuki kislány volt. De tényleg. Egy kicsi széken ült, a maciját magához szorította a kis kezével, és félszeg mosollyal nézett a világba. Pontosan az a fajta kép volt, amit az örökbefogadó szülőknek készítenek, hogy elkenjék őket érzelmileg, és sikerült is: pillanatok alatt elkenődtem. „Hát ez a kislány tényleg nagyon cuki” – mondtam. – „Még szerencse, hogy előbb láttam az aktát, és csak utána a képet.” „Nos, nem véletlenül van egy így kitalálva” – mondta az ügyintézőm bölcsen. Én egy kicsit még nézegettem a képet, és azt mondtam: „Ez a gyerek egy tündér. Nincs vele semmi baj. Az aktájával van a baj.” Körülbelül ennyi volt, amit ki tudtam mondani. Amit gondoltam, az pedig ez volt: Igen, nagyon jó lenne egy párhuzamos világban, ahol kapok egy nagy családi házat, van a bankszámlámon annyi pénz, hogy 4 évig ne keljen dolgoznom, és szakemberek váltják egymást a küszöbömnél, fejleszteni. Csakhogy ez a világ nincs. Én egyedülálló vagyok, senki nem keres helyettem, tehát egy éven belül vissza kell mennem dolgozni. És gyereket is csak olyat tudok bevállalni, aki ezzel kompatibilis.
Az ügyintézőm azt mondta, ne hamarkodjam el a döntést, 24 órán belül kell válaszolni, úgyhogy hazaküldött, hogy aludjak rá egyet, és másnap ahogy döntöttem, írjam meg egy rövid e-mailben. Aludtam rá egyet, de sajnos másnap is ugyanolyan durvának láttam a helyzetet. Úgyhogy megírtam a mailt, hogy sajnos a kislányt nem tudom vállalni.
Átgondolt, de nehéz döntés volt. A kislány fényképe egyébként a mai napig kísért: ahogy ott ül, a kicsi széken a kicsi maciját szorongatva. Most már haladtam annyit, hogy csak hetente kétszer jut az eszembe. Közben pedig azt is tudom, hogy olyan terhekkel járt volna, amit egyedül nem tudok elvinni.
Megbeszéltem a helyzetet utólag pár emberrel, és érdekes válaszokat hallottam. Azt eddig is tudtuk, hogy az egyedülállóknak olyan gyerekeket ajánlanak ki, akik a házaspároknak nem kellettek. Az egyik barátom azt mondta, miután elmeséltem neki a részleteket: „Figyi, Ági, őszintén. Ez a kislány még egy házaspárnak is sok lenne. Nemhogy egy egyedülállónak.”Ez a válasz valahogy megnyugtatott. Kicsit szégyent érzek, hogy nem sikerült elvállalnom a gyereket. Közben meg valahol megkönnyebbülve is érzem magam, hogy nem lesz az életem bedarálva egy 0-24 órás készenlétbe, kiszolgáltatva, anyagi/munkahelyi bizonytalanságban, kétséges fejlesztési kilátások között.
Tisztázzuk: Egyedülálló vagyok. Elfogadó vagyok nagyon sok paraméterben: származásra, egészségre, életkorra nézve, de a terhelhetőségem időben és pénzben, az korlátos. Engem senki nem fog eltartani. Nekem vissza kell mennem dolgozni. És megvallom, azért azt is szeretném, hogy a gyerek, mire nagykorú lesz, legalább annyira tudjon gondoskodni magáról, hogy meg tudjon állni saját a lábán. Nem azért, mintha 18 éves korában ki akarnám lökni az utcára. Hanem azért, hogy ha velem valami történne, akkor is önállóan életképes legyen. Egy esetleges élete végéig tartó gondozást nem szeretnék áthárítani a családra.
Ezért volt nagyon rossz ötlet a döntéshozók részéről, hogy az egyedülállókat a sor végére tették: a nyilvánvalóan több szülőt igénylő gyerekeket ajánlják ki egyedülállóknak, míg a könnyű eseteket, amit nyugodtan lehetne egyedülállónak adni, a házaspároknak adják oda. Ez valamennyire eddig is így volt. Csakhogy régen elég volt egyetlen házaspár visszautasítása, és már lehetett is egyedülállónak kiajánlani. Míg most az ÖSSZES házaspárnak vissza kell utasítania megyei és országos listán egyaránt, hogy egyedülállónak ajánlják ki. A valóságban, én azt gondolom, a gyerek érdeke nem feltétlenül az, hogy párhoz kerüljön, hanem hogy a legjobb helyre. És az is téveszme, hogy erről a törvényhozónak kellene döntenie, mert a helyes döntést egyedül a szakemberek tudják meghozni. Előfordulhat pl. bántalmazásnál vagy szexuális visszaélésnél, hogy a gyereknek nem az az érdeke, hogy egy házaspárhoz kerüljön, hanem az, hogy egy ideig ne legyenek férfiak a közelében, és inkább kell egy egyedülálló anyukához vagy egy leszbikus párhoz kihelyezni, ahol újraépítheti a biztonságérzetét. (Itt most azt feltételeztük, hogy az elkövető egy férfi, de az elhanyagolásnak és a bántalmazásnak természetesen sok arca van.)
Eltelt a kiajánlásom óta két hónap. Most már reálisabban látom a helyzetemet. Úgy tippelem, hogy a következő időszakban pontosan ugyanez fog történni: körülbelül félévente elém teszik az újabb eseteket, és nekem kell a helyzet terheit pontosan megsaccolnom, és összehasonlítanom a saját terhelhetőségemmel és vagyonommal. A dologgal az a baj, hogy nem vagyok sem fejlesztő pedagógus, sem pszichológus, sem orvos. Laikusként, az internetről, a többiek elbeszéléséből, kapcsolataimat felhívogatva tudom majd megsaccolni, hogy egy orvosi vagy pszichológusi jelentés milyen hétköznapi terheket jelent. Sajnos nagy a tévedés esélye.
Ami mindenesetre változott: ha legközelebb hívnak, most már nem lesz eufória. Szépen korrekten megvárom, hogy mit akarnak mondani, mi van az aktában. Mostantól kezdve minden matek: szépen kiszámolom, hogy az ügy alapján hány órában tudok visszamenni dolgozni és mikor. Aztán eldöntöm, hogy ez belefér-e az életembe.
Ami viszont a jó hír az egészben: legalább sorra kerültem. Akárhogy is, benne vagyok a rendszerben, nem felejtettek el. Remélem, hogy fognak olyan gyereket kiajánlani nekem, akit el tudok vállalni. Sőt, lehetőleg még idén.
Decemberben jár le ugyanis a 3 évre szóló határozatom, akkor hosszabbítani kell majd egy évre. Felmegy az aktám a minisztériumba. Kíváncsi vagyok, hogy turkálnak-e a Facebookomban a szivárványos fényképek meg a melegjogi tevékenységeim után, vagy simán átmegy az ügy. Biztos, ami biztos, azért előkészítem a Háttér Jogsegélyszolgálat telefonszámát. Csak úgy megelőző jelleggel.
Fülöp Ágnes