Az Imane Khelif és Angela Carini mérkőzés utáni botrány beindította nálam a vészjelzőket a magyar feminizmus kisebbségekhez való viszonyával kapcsolatban. Itt az ideje megkérdezni magunktól, hogy mi történt, hova tartunk, és akarjuk-e azt.
Khelif biológiájáról nem fogok beszélni, mert arról már rengeteg szó esett. Tisztázódott, cisz nő. Hátra kell lépni kettőt, és a nagyobb képet vizsgálni. Mit mondott ez az eset a magyar feminizmusról, és fel tudunk-e épülni azokból a problémákból, amikre rávilágított?
Ez a helyzet számomra nagyon jól példázta, hogy, bár sok szó esik a metszetszemléletről elméletben, a gyakorlatba ezt nem sikerült átültetni.
Nagy vonalakban a helyzet két táborra osztott minket, és mindkét táborban ugyanaz az alapvető érdekféltés fogalmazódott meg: mind a cisz nők, mind a transzneműek a biztonságukat féltik. Féltjük egymás biztonságát is, de azért most a legtöbb ember inkább saját magáért aggódott jobban.
A feministák a nők biztonságát féltik, ezért sokan a női terek feltételes használata mellett érvelnek (és egyéntől függően a transz nőket is beleértik ilyen-olyan módokon). Ez érthető álláspont egy olyan világban, amiben élünk, és transz férfiként a zsigereimben érzem a szükségességét. Én is megkaptam a magamét a világtól az életem korábbi szakaszaiban, és néha most is. Engem is traumatizált, ahogy néhány férfi a patriarchális neveltetésnek köszönhetően mennyire gátlástalanul tud viselkedni, és továbbra is traumatizál. Engem is bántalmaztak verbálisan, érzelmileg, fizikailag és szexuálisan olyan módokon, amiket nem szeretnék a nyilvánosság elé tárni.
Mi transzneműek azonban jelenleg főleg attól félünk, hogy az emberek pánikba esnek a megjelenésünk miatt, akár agresszívvé válhatnak a félelemtől, eközben pedig a mi álláspontunkat és szükségleteinket teljesen elhanyagolják. Ezt jelenti a transzfóbia - nem feltétlenül zsigeri undor, bár ez is a része - hanem a félelem az idegen jellegünktől, a tartózkodás, az elhatárolódás. Amikor az emberekben fel sem merül, hogy velünk egy csoportban, velünk egy oldalon állnak, hanem automatikusan mi vagyunk a "mások".
Én, mint transz férfi, nem vagyok más a többi emberhez képest, annyira biztosan nem, hogy ne tudnánk egymáshoz kapcsolódni.
Számomra az a félelmetes, hogy egyesek mennyire félnek tőlünk, undorodnak tőlünk, vagy akár csak az, hogy lenéznek minket, mintha automatikusan kevesebbek, butábbak, önzőbbek, számítóbbak vagy rosszindulatúbbak lennénk másokhoz képest. Nem tudom eleget bizonygatni, hogy én is csak egy normális emberi lény vagyok normális emberi érzelmekkel, gondolatokkal és aggodalmakkal, amikre mindennapi nehezítésképp rátelepszik a transzfóbia.
Az elfogadásunk feltételes, egészen addig tart, amíg nincsen közöttünk semmiféle konfliktus.
Amint egy felmerül, onnantól kezdve gyakran egy sztereotípiává redukálódok a másik szemében. Ez pedig nem csak a fröcsögő gyűlölködők viselkedése, sokszor észrevétlenül a jóindulatú emberek sajátja is. Cisz nőknek ismerős lehet az a jelenség, hogy a nők több szót használnak arra, hogy megmagyarázzák a gondolataikat, mint a férfiak, mert gyakrabban megkérdőjelezik őket, többet kötekednek velük, és akik így viselkednek, nem kifejezetten nyitottak arra, hogy ezt beismerjék. Transz férfiként átmegyek ugyanezen a jelenségen, csak szteroidokon (haha). Többet kényszerülök magyarázkodni, mint valaha.
A nőgyűlölet létezésének tényével és jellegével kapcsolatban nincs vita a transznemű és a cisznemű feministák között. A vita tárgya a határok meghúzása, hogy kinek az érzelmeit és biztonságát tegyük fontosabbá. Szerintem ez egy hamis dilemma, és, ha elkezdünk úgy gondolkodni, hogy mindenki érzelmeit és biztonságát egyforma prioritással kezeljük, elvégre egy tábor vagyunk, akkor fogunk eljutni a konszenzusig, még ha ez az út hosszabb és bonyolultabb is, mintha két külön tábor ellenségesen ütközne egymással.
A kölcsönösen megadott méltóság fogja előbb-utóbb feloldani a konfliktusokat, hogy végre béke és biztonság alakuljon ki.
Ez a bokszolós eset pedig pontosan olyan narratívákat terjesztett el futótűzként a világon, amik első (és második) impulzusra "mi és ők" mentalitásba, elfogultságba kényszerítették az embereket.
Elbeszéltünk egymás mellett, mert transz szemszögből nem a sportok regulációjának a szükségességét vitatjuk, a problémánk a pánik. A legtöbb transznemű az élsportokkal ugyanúgy van, mint a többi ember: valami reguláció kell, és hogy milyen, az bonyolult. Azonban az a csomag, amiben ez a diskurzus érkezett, nem volt konstruktív, és nem volt rendben.
Nekem nagyon ijesztő volt látni, hogy cisz nők, akikkel eddig egyet tudtunk érteni a legtöbb jogokat érintő kérdésben, a nőket ért traumákat hozták fel egyenrangúságunk elleni érvnek, - mert a legelszántabb transzfóbok is rendszeresen ezzel érvelnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy kategóriába tenném őket, hanem azt, hogy egy transzneműt az traumatizálja napi szinten, hogy mások saját traumáikra hivatkozva dobják el az emberségünket, hogy "megvédjék a nőket", és ezért ez a minta számunkra a veszély előjele. Az ilyen narratívák mára nagymértékű társadalmi agresszióban csúcsosodnak ki.
Nagyon sok transzneműt ugyanúgy értek vagy érnek olyan traumák, amiket a cisz nők átélnek (sőt, megemlíthetjük, hogy sok cisz férfi is átéli ezeket). Ez nem exkluzív, nem egyikünk vagy másikunk keresztje, a nőgyűlölet mindannyiunkat bánt, legyünk bármennyire femininek vagy maszkulinok.
Nem tudtam elengedni a helyzetben felmerülő messzire visszanyúló rasszista mintát sem, amely a rasszizált nők esetén nagyon gyakran a nőségük megtagadásában nyilvánul meg, hogy ezen keresztül megfosszák őket a biztonságuktól, és veszélyesnek állítsák be őket. (Miközben ezen a szövegen dolgoztam, publikálták Mózes Zsófi részletesebb szemléjét.) Ha nem felelnek meg a "hagyományos" fehér femininitás elvárásainak, amik a fehér nőket a fehér társadalom törékeny, tisztán tartandó, agresszívan védelmezendő erőforrásává redukálják, akkor a sötétbőrű nőket is gyakran a fehér nők ellenségeiként, őket bántalmazó vagy megrontó karakterekként állítják be. A fekete női atléták esetén nem ritka, hogy túlzóan úgy írják le őket, mintha brutális erőfölényből, erőszakosan söpörték volna el az ezek szerint gyengébb, törékeny, fehér ellenfeleiket, és érdemes megvizsgálni az elfogultságainkat, amikor ezt látjuk egy helyzetbe, nehogy még a rasszizmus alá is adjuk a lovat.
Például a teniszező Serena Williams esetében ma az interneten nézhetjük, hogyan emelik ki rendszeresen az izmosságát és az erejét, férfiakhoz hasonlítják vagy férfinak nevezik, mindeközben önellentmondásos módon szexualizálják is a nőiességét. Mint a fekete sportolókkal általában, vele kapcsolatban is felhozták a mítoszt, hogy a feketebőrű emberek genetikailag atlétikusabbak és erősebbek, egyesek úgy karakterizálják, mintha agresszív és állatias lenne.
Régóta létezik Michelle Obamáról is pletyka, hogy transz nő (ami nem igaz). Néhány róla készült képet át is átalakítottak, hogy férfias jellegeket aggassanak rá.
Az Egyesült Államok fekete feministái sokat írtak erről a jelenségről. Nekik köszönhetjük a metszetszemléletű feminizmus keretrendszerét, ugyanis pont ilyen problémákra akartak rávilágítani.
A női sportok témájában észre kell vennünk a nagyobb kontextust, és azt, hogy milyen narratívákat sző a habzószájú ipari bigottság, ami itt a "nyugati világban" a fehér felsőbbrendűségben gyökerezik, és ma fő tematikája a transzfóbia. Ééés igen, a mai gender-szorongást visszafejtve minden út a nácikhoz vezet, akik szélsőségesen negatív irányba tolták a queer emberekről való publikus diskurzust ahhoz képest, ami az aktív támadásaik előtt kibontakozni látszott. Ez pedig a sportban a női atlétákat övező ellenérzésekre épített, és a gyanakvásra, hogy egy élsportoló nő maszkulinizálódik, vagy valójában egyáltalán nem nő.
Ezeket a hozzáállásokat vissza kell fejtenünk és le kell hámoznunk a nők jogairól való diskurzusról, ami nem lesz könnyű feladat, mert mára az a köztudatba ágyazódott elképzelés, hogy a több formában kialakult férfi-női nemi szegregáció a társadalmunkban kizárólag a nők védelme érdekében jött létre. Ennek a jelenségnek a gyökerei azonban sokkal bonyolultabbak és nőgyűlölőbbek.
Nem azt mondom, hogy ne beszéljünk a biológiáról, a nők lehetőségeiről, vagy a nők biztonságáról. Nagyon is beszélnünk kell ezekről a dolgokról. Az én kérésem az, hogy ne üljünk fel a pániknak.
Gondoljunk arra, hogy hosszú távon hova vezetnek a különböző narratívák, és tanuljunk a történelemből. Kérlek titeket, azokat a cisznemű feministákat, akikkel eddig egymás mellett álltunk, hogy legyetek a botrányokkal szemben kritikusabbak, óvatosabbak, és főleg, hogy ha segíteni akarunk egymásnak, akkor ne használjunk olyan nyelvezetet és keretezéseket, amikkel pusztán ártunk egymásnak. Nem fogom soha azt mondani, hogy a nőknek nem kell biztonságot teremtenünk, de kérlek, ti se mondjátok, hogy a megjelenésünk szégyen (ezt érezteti velünk a társadalom), vagy azt, hogy nekünk nem jár az élsport privilégiuma, vagy azt, hogy a nemi kisebbségek keltik a feszültséget és a problémát (ami csak egyszerűen áldozathibáztatás, és, ha igaz lenne, az emberiség történelmének kezdetei óta ilyen heves téma lenne, de nem az). A társadalomban létező transzfóbia annak is az eredménye, hogy a transzneműeket elhallgattatják, és gyakran a szövetségeseink is inkább képviselni akarnak minket, mint, hogy néha a kezünkbe adnák a mikrofont, és hagynának minket beszélni. Kérlek, lássátok meg, hogy mi is a saját biztonságunkért aggódunk, és van bőven okunk a félelemre. Az ebben az esetben elhangzott ellenérveket nem csak a női sportokkal kapcsolatban halljuk a jogainkkal szemben, és nem csak ilyenkor söpör minket mindenki a szőnyeg alá, miközben rólunk beszél.
Amikor a nagyobb kontextus helyett kizárólag egy ember nemi biológiájára fókuszálunk rá, azzal azt normalizáljuk, hogy mások nadrágjában és orvosi adataiban turkálni helyénvaló viselkedés, amit nyugodtan megtehet bárki bármikor bármilyen helyzetben, ha felmerül benne a gyanú, hogy valaki "nem normális". Ugyanis aki nem illeszkedik az előírt nemi konformitásba, az már nem ember, és állatkerti látványosságként lehet kezelni. Ez pedig bőven túlmutat a nemi kisebbségek biztonságán, mert ez veszélyes környezetet teremt a cisznemű nők és férfiak számára is, és megerősíti a patriarchális nemi kötelezettségeket, amik szerint nem elég, hogy a biológiádat az elvárásoknak "megfelelőre" szabod (például nők esetében arc- és testszőrzet eltávolítása, olyannyira, hogy egyesek elhitték, hogy a nőkön biológiai okokból nincsen szőr), hanem az öltözködésedben és a viselkedésedben is folyamatosan jelezned kell a rád szabott gendered mások felé. Egy nő legyen nőies, egy férfi legyen férfias (a világ ezen részén a "fehér vér" továbbörökítéséért kialakított, patriarchális kultúra szabályai alapján), mert a bizonytalanság vagy a dobozból kilépés az démoni, üldözni való, veszélyes.
Utána pedig beleragadunk abba a helyzetbe, hogy a nőknek terhesen, a konyhában a helye, mert állítólag biológiailag a gyereknevelésre és a férfiak igényeinek kielégítésére lettek teremtve, a férfiak meg arra, hogy uralkodjanak, és, ha egy nő szeret autót szerelni, vagy egy férfi szeret takarítani, akkor mindenki hirtelen kíváncsi lesz arra, hogy mi van a lábai között, vagy nincs-e valami mentális betegsége. Nem hagyhatjuk, hogy ez az agresszív és invazív boszorkányüldözés normális legyen.
Ez a helyzet első sorban nem arról szólt, hogy hogyan szabályozzuk az élsportokat, hanem a transz pánik esetén szokásos forgatókönyvről. A női sportokban rejlő potenciálról, hogy megossza a feministákat, vagy az általános értelemben vett progresszív oldalt. Arról, hogy egy nőt mindenki férfinak hívott, hogy démonizálták a nonkonformitást, hogy a nulladik másodperctől kezdve mindenkinek megvolt a véleménye, de alig volt olyan, aki igazán megállt volna egy pillanatra, vett volna egy mély levegőt, és ellenőrizte volna, hogy van-e legitim alapja a vádaknak, utánanézzen az embereknek, akikről szó van, és meggyőződjön róla, hogy kapott egy képet minden résztvevő hátteréről és motivációiról.
Van egy bejáratott menetrend transz pánikok esetén, amit újra és újra úgy kell végignéznünk, hogy nem tudunk különösebben beleszólni transzneműként, ugyanis nincs követettségünk, nincs pénzünk, nincs hírnevünk, és egyébként is transzneműek vagyunk, ezért senkit nem érdekel, hogy mi a mondanivalónk. (Hol van az a híres Soros-pénzelt transzlobbi? Nem lehet, hogy a pénz és a befolyás pont a másik oldalon van, és a transz sportolós botrányok erre a tökéletes példa?) Sokkal izgalmasabb, amikor egyszerűen valaki kirak egy videót vagy egy cikket, amiben szörnyeteget csinál a helyzetben a transzneműből (vagy annak vélt emberből). “Ő csak a nőkért aggódik.” Egy pillanatra elengedjük a szolidaritást, egymás jólétéért aggódást, és engedünk a transzfób pánikkeltők érzelmi nyomásának. Ennek pedig meg is lett az eredménye: egyre több olyan eset történik, amikor cisz nő életét tette tönkre a transzfóbia, mert valaki transzneműséggel “vádolta meg”.
A valós transzneműek pedig kapják a valós gyűlöletet, azért, mert transzneműek, mert “tönkretették az olimpiát”.
Minden egyes ilyen pánik esetén az egyéni transzneműek és az egész transz közösség nyakába zuhan egy csomó (legalább) verbális bántalmazás, és ismét magyarázkodásra kényszerülünk. Rengeteg érzelmi és szellemi munkát követel meg tőlünk mások meggondolatlansága, és muszáj beletennünk a biztonságunk megőrzése érdekében. Napi szinten ellent kell tartanunk a gyűlöletkeltésnek tényekkel, különösen transz pánikok kitörése esetén. Mindeközben legyünk kedvesek, megértőek, türelmesek, és hát azért viseljük el azt is, ha velünk mások nem azok, mert szegények félelemből beszélnek (a mi félelmünk meg nem számít). Persze, mi megszégyenítjük a másikat, ha megkérdőjelezzük az állításait, de az, hogy ő hogyan szégyenített meg minket, az már csak vélemény, amin túl kell esnünk.
Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a transz jogok soha nem kapnak akkora közfigyelmet, mint a női sportok vélt "imposztorai", és ezért sokan nem is tudják, hogy tulajdonképpen mit szeretnének a transzneműek. Sokszor kérik tőlem, hogy ezt magyarázzam el, ha már ott vagyok, mert a pánikkeltések sorozatában a lényeg elsüllyed, és az érdeklődő emberek nem férnek hozzá ahhoz a témához, amiről tájékozódni szeretnének.
A politikát manapság inkább marketingre építik, nem közügyekre. A szélsőjobb termékei a gyűlölet, a konfliktus és a káosz, a belülről jövő ellenség mítosza, amire megoldásként saját magukat ajánlják. Azért vette át Amerikából a magyar kormány egy-az-egyben a transzfóbiát, mert az jó marketingstratégia, és bizonyára egy jó darabig az is marad. Ez a téma és a köré-A/B-tesztelt narratívák annyira jól működtek, hogy mostanra gyakorlatilag különösebb politikai beleszólás nélkül, önállóan beindul és gerjed a pánik. A szociális média a maga figyelemgazdaságával erre ideális táptalaj, mert az emberek arról beszélnek, ami figyelmet vonz be, és az vonzza be a figyelmet, amiről az emberek sokat beszélnek. A figyelmet pedig hajlamosak vagyunk úgy kezelni szociális médián, mintha az egyetértés lenne, attól függetlenül, hogy a kapott visszajelzés jó-e vagy rossz. Az egyetlen módja az interneten, hogy kifejezzük nemtetszésünket, az az, ha valamit figyelmen kívül hagyunk. Valamelyik széljobbos platform megnyomja a transz gombot, és az egész internet rögtön ugrik elvégezni a munka többi részét. Ebben a környezetben a közszereplőnek érdemes a helyzetekre minél sürgősebben reagálni, alaposabb megfontolásra és tényellenőrzésre ilyenkor nincs idő. A hirtelen kinyilatkoztatott véleményét pedig az ember már utólag is védeni akarja, akkor is, ha bebizonyosodott, hogy hamis dolgokat állított. A figyelmet főleg a negativitás kapja, a megosztó témák, a mérges reakciók. Könnyebb elterjeszteni álhíreket, túlzásokat és hazugságokat, mint azoknak a cáfolatát, vagy a száraz tényeket - sőt, ha őszinték szeretnénk lenni egymással, de ezt nem ellenségesen tesszük, hanem kölcsönös tisztelettel, az is kevesebb interakciót és így kevesebb láthatóságot fog eredményezni. Ettől nem csak a transzneműek szenvednek kárt, hanem rengeteg más csoport is.
Lesznek még ilyen esetek. A női sportok kérdéseire a válaszokat nem egy ember fogja megírni, hanem egy kollektív, hosszan tartó munka lesz, amely bekapcsolódik a többi emberi jogi mozgalom és a nagyobb rendszerkritikus vagy rendszerellenes mozgalmak témájába is.
Nem mindegy, hogy fel tudunk-e mutatni egy erős közös tábort, ami kölcsönös tiszteletre alapozva egységes célokkal tud előállni, vagy egymást marjuk, mint oly sokan mások, amivel viszont csak egymást fogjuk felemészteni, és mindannyian veszíteni fogunk.
Szeretném, ha egy év múlva úgy tekinthetnénk vissza az esetre, hogy csak nevetünk rajta. Szeretném, ha ezt együtt tudnánk megtenni, egymást és a világot jobban megértve.
Talán ezt kitűzhetnénk célnak, és megpróbálhatjuk együtt kialakítani azokat a folyamatokat, amiken keresztül közösen felépülhetünk. Talán a nők és a transzneműek biztonsága helyett végre elkezdhetnénk beszélni a felszabadításról.
Worldless Alex, youtuber