A legritkábban vagyok boldog a kortárs versekkel. Tudom, hogy nem fair tőlem, de Babits és József Attila a mércém. Az élet rövid, ha már verset olvasok, legyen tényleg jó. A legtöbb ünnepelt kortárs költőt ezért csalódottan engedtem el, talán Erdős Virág volt az egyetlen kivétel, neki egy kötetéért egyszer harmincöt fokban, szaggató fejfájással bicikliztem könyvesboltról könyvesboltra. Általában az volt az érzésem, hogy a nagy kortárs költők versei többnyire egész jók, márpedig ami egész jó, az igazából csak közepes, és ami közepes, az igazából rossz. Azt gondoltam, hogy ilyen verseim nekem is vannak – csak nekem van annyi eszem, hogy nem terhelek velük senkit.
Amikor olvastam a hírt, hogy Kupihár Rebeka kapta a legjobb első kötetére készülő költőnek járó Petri-díjat, kattintásom jelentős részben a kötet címének szólt: A heterók istenéhez.
Majd rövid időn belül feltúrtam az internetet, és a különféle irodalmi portálokról összeszedtem és lementettem magamnak az összes elérhető versét, és olyan öröm gyűlt bennem a hatásukra, amit irodalomszerető emberként is csak ritkán éreztem versek, szövegek hatására.
Ezt az örömöt szeretném most megosztani. Olyan versekről van szó, melyek azok életéhez is hozzáadhatnak valami kis fontosat és szépet, akik egyébként nem olvasnak verseket.
Kupihár Rebeka versei a leszbikus létezés és szerelem mindennapjait mutatják meg – egy pohár forrásvíz egyszerűségével, tisztaságával és szükségességével, célszerűségével.
Amely hang sokkal erősebbnek bizonyul bármi kiabálásnál, cizellálásnál, hatásvadászatnál.
Kevéssé meglepő: a bemutatott mindennapok gyakran olyan eseményektől terheltek, mint ahogy a „homlokpuszi” című vers eleje mutatja: „nézd már a két pinát, hogy nyalják egymást” – üvölt valaki.
Pedig csak egy homlokpuszi volt.
Kupihár Rebeka versei pedig úgy érnek el, mintha véletlenül ott álltunk volna a két, számunkra ismeretlen nő mellett, annyit érzékeltünk volna, hogy közel álltak egymáshoz, de különben a saját sérelmeink, prioritásaink kabátja alatt, a saját gondolatainkba merültünk. Majd a pinázós üvöltésre felnézve összeakad a tekintetünk a fiatal nővel, aki egy homlokpuszit adott a kedvesének, és hirtelen meglátjuk a szemében mindazt, pontosan és tisztán, amit érez. Olyan erővel, mintha mi magunk éreznénk. Illetve innentől mi magunk is érezzük a fájdalmát, dühét, megaláztatását. És kedvese iránt érzett szeretetét is.
Pedig a költő nem sorol hosszan jelzőket és határozószókat, nem játszmázik drámai hatásokkal. Semmi Góg és Magóg lánya vagyok én, de még Plakátmagányban ázó éjjelek se.
Csak egy tiszta, mélyreható tekintet. Annál úgysincs jobb médium.
Egy tekintet szavak nélkül ad át érzéseket, egy vers pedig azért csak szavakkal dolgozik. És mégis. A versek egyszerű, élőbeszédszerű mondatokból állnak, mint Bereményi Géza dalszövegei: nehéz megcsípni, mégis miből áll össze a belül ide-oda verődő, gondolatról gondolatra, napról napra tovább gyűrűző és alakuló költői hatás ereje.
Ez az erő nem pusztán megismerteti, bemutatja nekünk, mit jelent fiatal, leszbikus nőként élni egy alapvetően homofób és heteronormatív világban, hanem szinte saját élményeinkké teszi a költő érzéseit. Például amikor arról van szó, hogy párjával közös gyereket szeretnének, de ennek a vágynak sem a természet, sem az állam nem ad esélyt.
„tudom, hülyeség,
de bárki gyerekét felnevelem
ha az ügyesedő kezekben
és a kunkorodó tincsekben
téged látlak viszont.”
„abszurd igazságtalanságnak hat,
hogy melletted, ahol végre nőnek érzem magam.
hogy veled, akinek még a reggeli leheletét is szeretem.
hogy pont mi, akik két kézzel osztjuk magunkat
ismeretlenek gyerekeinek,
sosem láthatjuk majd,
ahogy vonásaink kiegészítik egymást
az utánunk következők arcán.”
Vagy csak ártalmatlan gondolatkísérletet játszik – milyen lenne heteroszexuálisnak lenni:
„egyszer azért kipróbálnám.
komolyan bólogatnék az államkincstári ügyintézőt hallgatva,
lubickolnék abban, hogy önálló dobogást képzel méhembe,
férjet az oldalamra és asszonyomnak szólít.
válogatnék az óvszerek között,
ahogy álmomban néha.
tisztelettel érnék hozzájuk, mint mások tárgyaihoz”
Természetes, nem, hogy az ember időnként gondolatban belehelyezkedik mások életébe? Ki nem fantáziált arról, milyen lenne rocksztárnak, gazdagnak lenni, otthon párducot vagy mosómedvét tartani, Orbán Viktorral egyedül, az erdőben, egy jó nagy durunggal a kezünkben összefutni? Alaszkában élni, Ulpius Évával vagy Ulpius Tamással szerelemben lenni? Roxfortba járni iskolába?
A gondolatkísérlet megy tovább, és a terhességi tesztnél áll földbe:
„ujjaimat tördelném, fel-alá járkálnék izgalmamban,
a csíkok megjelenését várva,
és három percig azt tudnám érezni,
normális vagyok.”
Tehát a gondolatkísérlet mégse volt olyan ártalmatlan. De vajon hibája a többségi társadalomnak, ha egy meleg nő nem érzi magát normálisnak, amiért nem eshet párjától teherbe? Vagy amiért az államkincstár nem számol vele? Hogy az óvszerre mint idegenek tárgyára tekint?
Amúgy, hamár: nemcsak hogy az államkincstár nem számol vele, de az állam ahol tudja, akadályozza, hogy saját vagy örökbefogadott gyereke legyen. Míg másokat egyenesen presszionál.
Ugye értjük, hogy nem kell magunkat heteróként sem megtámadva érezni és a vers olvastán keresztény társadalmunk alapjai iránt érzett mélységes aggodalom által vezetve az alaptörvénnyel fejbe vágni a költőt (Az apa férfi, az anya nő!)? Elég átérezni egy gyermek után hiába vágyó fiatal nő nehézségeit.
A cél egyszerre hatalmas és szerény: kicsit átérezni, hogy milyen ez a világ, az általunk ilyenre épített közös világunk valakinek, aki a mi lányunk, húgunk is lehetne. Iskolapszichológusként dolgozik, templomba jár, talán együtt voltunk Süni táborban annó, és mivel valamiért mindig nőkbe szeret bele, velük tud boldog lenni. A Halászbástyán a csajával csinál közös képet, nem a pasijával. Sorban állás közben az ő a farzsebébe tenné a kezét, és nem a pasijáéba – ha nem tartana attól, hogy ezért valaki ráönti a gyűlöletét, frusztrációit: lásd a homlokpuszit és következményeit.
Nem csinált semmi rosszat, nem kérte a leszbikusságát, nem tudja megváltoztatni, nem árt vele senkinek.
Oroszországban öt évre csuktak le nemrég két nőt, mert megcsókolták egymást egy bárban. Ott még nem tartunk.
Tehát nem dugja a kezét a párja zsebébe, esernyő híján nem karolnak egymásba, eltöltenek egy napot a Halászbástyán, a kisbabás hirdetések és a heteró párok boldogságát mutató plakátok, reklámok között, mintha csupán jó barátok lennének. Vagyis amikor nem a „négy fal között vannak”, akkor igyekeznek nem „csinálni” a leszbikusságot. Ahogy azt illene. Nem nagy ügy?
„mi, a gátló funkciók ünnepelt mesterei,
egymás mellett ülve is két irányba beszélgetünk.
csak érjünk haza, és sikerüljön ma is
az öt ponton záródó ajtónk mögött
jólesően megcsókolni egymást.
rettegek, mint húsz éve a kancsalságtól,
hogy ha sokáig csináljuk, egyszer úgy maradunk.
hogy egy nap hiába csukjuk, zárjuk, reteszeljük.
hiába a betonfalak biztonsága,
a szagunk a bútorokon,
egy steril, tartózkodó szempár néz vissza rám,
és hiába becézlek, nem változol többé magaddá.”
Ugye mindenki érzi, hogy mi minden van itt a becézni szó mögött?
Ez nem heteró becézés. Ez itt két nő összetartozásának része, ezzel a gyengédséggel a durva külvilág mérgező felmorzsoló erejével szemben küzdenek. Itt a becézés hangjában aggodalom is van, a két kéz közé vett arc mögötti női szempárba egy másik női szempár mélyül, nem csak a szeretet kifejezése végett, a két nő közötti szerelem kifejeződéseként. Ez a becézés egy pár önvédelme. A bábból minden nap ki kell becézni a pillangót, akinek aztán elővigyázatosságból minden reggel újra be kell bábozódnia.
Pedig ők nem bábokként akarnak élni, mert ez két pillangó szerelme, két felnőtt nő szerelme.
Persze mint minden szerelem, a leszbikus szerelem szép is. Lásd:
Nehéz melletted verset írni
pedig büszke vagy a múzsalétre,
és én örömmel vagyok trubadúr.
nem ezzel van a gond.
csak tudod, körbenézek, és alig van valami,
amit ne fejeznének ki a hétköznapok kellékei
ezerszer pontosabban.
a kétoldalról rúzsos pohár,
a szalagparketta tágas játéktere,
a fogamzásgátlós persely,
amiből a lángosokat vesszük.
a nem záródó wc-ajtó,
ami csak a vendégekkel kínos.
a tárgyaink csendes kölcsönhatása,
rózsafüzér a jóni tojás mellett.
az oszthatatlanságig keveredő
könyvek és fehérneműk.
gyertya. fürdéshez, imához, szeretkezéshez.
a lényeget mutatják a kulisszáink.
Mennyiben leszbikus ez a vers? Heteróéknál a pohár nyilván egy oldalról rúzsos, és a fogamzásgátlós persely koncepciója sem működik így. De egy nem záródó wc-ajtó, két ember tárgyainak keveredése és csendes kölcsönhatása a kapcsolat minőségével, szépségével van összefüggésben, nem a nemi arányokkal. Ha az ágy mellett a földön két melltartó hever egy helyett, az egy, a szappói szerelem szépségei iránt érzékeny ember szívét megmelegíti, másnak csak egy logisztikai sajátosság.
Ami azonos, az ember és az adott szeretet fontossága:
„nem értik, hogy te ember vagy nekem.
nem férfi, nem nő,
nem elsődleges és másodlagos nemi jellegek halmaza,
csak két erős kézfej
és egy magabiztos, mélyen ülő tekintet,
ami ha az enyémbe fonódik,
biztos vagyok benne, hogy megérte.
megérte az összes őszintétlen gyónás, sorban állás,
rosszul időzített bliccelés,
mert láthatatlanul mind oda vezetett,
arra a rétre, ahol két percig
négy karom volt,
és mind a néggyel
magunkat öleltem.”
(felfedezem)
Kupihár Rebeka versei átlebegnek az olyan elvont fogalmakon, mint emberi jogok, diszkrimináció, LMBTQIA, esélyegyenlőség, vagy „betűleves”, identitáspolitika, woke, genderideológia (ami amúgy is egy kitalált baromság). Megmutatják, hogy valójában mennyire szerény és egyszerű kérés az, hogy hadd legyen két nő szerelmének is ugyanannyi helye, mint egy férfiénak és egy nőének.
Hogy van ez a felfoghatatlan végtelen, sötét és hideg űr, amiben kering ez a gyönyörű bolygó, miközben évmilliárdok teltek el és fognak még eltelni, mind, mind úgy, hogy mi nem létezünk, szóval van ez a kis villanásnyi rövid életünk, igazából jobb is, hogy nem tudjuk felfogni, mert beleőrülnénk… Ebben a kontextusban kell érteni, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz, és hogy hadd élje mindenki az életét úgy, ahogy az neki jó. Ha lány és lányt szeret, akkor hadd szeressék egymást.
Tudom, hogy az ilyen álmodozásokkal fel szokás sülni, de valamiért mégis meg vagyok arról győződve, hogy ha Kupihár Rebeka versei szerte óriásplakátokon szerepelnének a villamosmegállókkal szemben és a parkolókban, ha a költő a meccs közvetítések szünetében felolvasna belőlük párat, ha a híradók végén ott szerepelnének: Vers mindenkinek – akkor ez az ország néhány napon belül egy kicsit jobb hely lenne. Nemcsak a leszbikusoknak, és azoknak, akik leszbikus lányukért, anyjukért, munkatársukért aggódnak, és nemcsak azoknak, akik őket e versek által kicsit jobban megértenék, hanem mindenki másnak is. Azoknak, akik még fel akarnak nyomakodni a tömött buszra, és azoknak is, akik már ott vannak, és remélik, más már nem nyomakszik fel. A gyerekeknek, akik félnek hazamenni a rossz jegyekkel a türelmetlen szüleikhez. A szülőknek, akiknek fáradtan is megértőnek és türelmesnek kell lenniük, és nem akarnak arra gondolni, mi lesz holnap, meg tíz év múlva. Az ételkihordó futárnak, akinek nem adnak borravalót, pedig bele van kalkulálva a bérébe.
Tehát nagyjából, mondom: mindenkinek.
A kötet a Magvető kiadó gondozásában jelent meg, és itt lehet megrendelni.
