Az, hogy a patriarchátus, a toxikus férfiasság és a konformizmus hogyan bántja a férfiakat, egy olyan téma, amely időről időre felmerül feminista körökben, de aztán azonnal le is van söpörve az asztalról, mondván, hogy egy nőjogi mozgalomnak nem az a feladata, hogy a férfiak ügyeivel foglalkozzon. Pedig ha a férfiak is felszabadulhatnának a konvenciók alól, az a nőknek is jobb lenne. Smitnya Alíz Csilla cikke.
Nő vagyok, aki történetesen egy másik nővel él együtt. És rúdtáncol. És a párja is rúdtáncol, és támogatjuk egymást ebben. Mint ilyen emberek, gyakran szoktuk nézegetni a rúdtáncos alfórumot a Redditen. Volt egy bejegyzés egy nő által, aki tanácsot kért abban, hogy a férjének nem tetszik, hogy rúdtáncol. A legtöbb hozzászólóban fel sem merült az, hogy a férjnek joga van az érzéseihez, egész egyszerűen kikiáltották a férfit szemét disznónak, aki szánalmas és nevetséges, és néhányan egészen addig elmentek, hogy a nőnek azonnal válnia kell. Pedig – bár igaz, hogy a közfelfogás szerint a rúdtánc egyenlő magamutogatás, a rúdtáncos egyenlő stripper – a valóság az, hogy ez egy ugyanolyan sport, mint nagyon sok más, ami rengeteg (rengeteg!) edzést és felkészültséget és állóképességet és belefektetett energiát igényel.
Gondoltam egyet, és kiposztoltam anonim módon ugyanezt a kérdést, azzal a felütéssel, hogy „a barátnőmnek nem tetszik, hogy rúdtáncolok,” a saját nememet nem megnevezve. Az eredmény siralmas lett: egyfelől, sokan azt feltételezték, hogy a posztoló férfi, tehát az fel sem merült, hogy egy nő posztol, akinek a barátnője ilyen. Leszbikusok ugyebár nem léteznek. De ami ennél is érdekesebb volt az az, hogy hiába volt az a felállás, hogy jött egy férfi kiszolgáltatottan, tanácsot és megértést várva, az emberek (férfiak és nők is!) azt látták helyesnek, ha kifejezik a véleményüket arról, ha egy férfi rúdtáncol: az „buzis,” az „női sport” az „gáz” a „barátnőd helyében nem a csajok miatt aggódnék a rúdtánc stúdióban” és „nekem nem jön be ha egy férfi vonaglik.”
És pontosan ez az, amit toxikus férfiasságnak nevezünk. A toxikus férfiasság egy fajta konformizmus, amely szűk keretek közé szabja azt, hogy mi a férfias, és mi nem, és kőkeményen elvárja a férfiaktól, társadalmi nyomás útján, hogy ezen keretek közé szoruljanak. Amennyiben valaki kilépne ezen keretek közül, a lázadást azonnal leverik: jobb esetben ezzel a fajta megszégyenítéssel, amelyet a kísérletben tapasztaltunk, rosszabb esetben pedig akár fizikai erőszakkal is. „Szétb@szom a szááádat, b*ziiiiiiii!” És tévedés az, hogy ez valami olyasmi, amit csak férfiak csinálnak férfiakkal: a bejegyzés alatt, mint bemutattam, nők is jelezték, hogy nekik ez a fajta viselkedés egy férfitól nem oké, és azzal büntetik, hogy nem tekintik az adott férfit párosodásra méltónak.
Mielőtt továbbmegyek, ezt a videót itt hagyom, egyrészt a „szabad-e férfiaknak rúdtáncolni” kérdésre reflektálva, másrészt hogy a téma keménységét tompítsam:
És hogy hogyan fogalmazódott meg bennem az, hogy ezt a kísérletet végrehajtsam, és honnan tudtam előre, hogy érdemes lesz, mert olyan tanulsága lesz, amelyből most posztot írhatok? Nos, a poszt bevezetőjében hazudtam is, meg nem is: a helyzet az, hogy transz nő vagyok, tehát amikor megszülettem, férfiként anyakönyveztek, ma pedig nőként élem az életem, és ilyen módon (többé-kevésbé) sikerült beolvadnom a társadalomba.
Megváltás volt az, amikor sikerült kimondanom azt, hogy én valójában nő vagyok, mert ezzel egy olyan terhet tettem le, amelyet soha nem is kellett volna cipelnem, és ez a teher a toxikus maszkulinitás terhe volt. Visszagondoltam az életemre amit férfiként éltem, hogy milyen esetekben hívtak engem „buzinak” és próbáltak meg visszafogni, hogy olyan módon viselkedjek amely jobban megfelel a hagyományos férfiképnek:
- Kávézóba akartam menni a fiú „barátaimmal” kocsma helyett.
- Fülbevalót hordtam.
- Kártyáztunk egy kocsmában, és kimentem a mosdóba. Megmostam a kezem, és nem volt se papírtörlő, se kézszárító, szóval vizes maradt a kezem. Megmondtam a „barátaimnak,” hogy nem megyek vissza kártyázni amíg vizes a kezem. Nem akartam a nadrágomba törölni a kezem, miután ezt javasolták.
- Ahogy beszéltem. (Egy időben fogszabályzót hordtam, ami miatt kialakult egy kis pöszeség ideiglenesen.)
- Nem akartam alkoholt inni.
- Egy férfivel vitám volt, tök mindegy milyen témában, és a "te b*zi vagy" volt a végső érv.
- Szomorú voltam, és esetleg sírtam is.
- Nem szerettem a focit.
- Szűk nadrágot, szűk pólót hordtam, inkább feminin megjelenésem volt.
A nemi előítéletek és a velük járó társadalmi elvárások tehát nemcsak a nőket sújtják – a férfiakat is egy szűk keretbe szorítják, amely meghatározza, hogyan viselkedhetnek, milyen érzelmeket fejezhetnek ki, és milyen szerepeket tölthetnek be a társadalomban. Bár ezek az elvárások különböző formában jelennek meg, a közös bennük az, hogy mindenkit arra kényszerítenek, hogy alkalmazkodjon a hagyományos nemi szerepekhez, még akkor is, ha azok nem felelnek meg az egyéni személyiségüknek, érdeklődési körüknek vagy ambícióiknak.
A patriarchátus nemcsak a nőket helyezi alacsonyabb rendű szerepbe, hanem a férfiakat is arra kényszeríti, hogy megfeleljenek egy szűk és gyakran káros férfiképnek.
Ez a fajta elvárás tragikus következményekkel jár: a fiúk és férfiak gyakran megtanulják elfojtani az érzelmeiket, mert a társadalom úgy állítja be, hogy a sírás vagy a bizonytalanság kimutatása „nőies” és „gyenge” dolog. Ez hosszú távon súlyos mentális egészségi problémákhoz vezethet, hiszen a férfiak kevésbé kérnek segítséget, ritkábban fordulnak pszichológushoz vagy támogatói közösségekhez, és nagyobb arányban szenvednek depressziótól vagy küzdenek öngyilkossági gondolatokkal.
Ha nem csak egy kísérlet miatt posztoltam volna amit posztoltam, hanem őszintén egy férfi lennék, aki rúdtáncol, és tanácsot vár abban, hogy a barátnője ebben nem támogatja, és így megszégyenítenek meg lehurrognak, akkor vajon mennyire lett volna kedvem a jövőben hasonlóan tanácsot kérni, és kifejezni az érzelmeimet, bizonytalanságaimat?
Hogyan érinti ez a nőket?
Miközben a férfiakat egy mesterséges keménységre kényszerítik, a nőktől továbbra is elvárják, hogy kedvesek, alkalmazkodóak és megértőek legyenek – még akkor is, ha ez az önérvényesítésük vagy a saját érdekeik hátrányára válik. A nők sokszor tapasztalják, hogy ha határozott véleményt fogalmaznak meg, akkor „hisztérikusnak” vagy „agresszívnak” bélyegzik őket, míg a férfiak ugyanezzel a fellépéssel „magabiztosnak” és „vezetői alkatnak” tűnnek.
Ez a kettős mérce a munkahelyeken is megjelenik: a nők sokszor úgy érzik, hogy ha túl kedvesek, nem veszik őket komolyan, ha viszont túl határozottak, akkor „nehéz embernek” tartják őket. Az ilyen típusú elvárások miatt a nők gyakrabban végzik el az ún. láthatatlan munkát, például a munkahelyi konfliktusok elsimítását, az érzelmi támogatás nyújtását, vagy a közösségi események megszervezését – anélkül, hogy ezért bármilyen elismerést vagy előléptetést kapnának.
A nemi sztereotípiák nemcsak az egyén szintjén okoznak problémát, hanem a családi és párkapcsolati dinamikákra is kihatnak. Az a társadalmi elvárás, hogy a férfi legyen a „családfő” és a kenyérkereső, míg a nőnek az érzelmi és gondoskodói szerepek jutnak, sok esetben konfliktusokat és egyenlőtlenségeket teremt a kapcsolatokban.
Például a férfiak gyakran úgy érzik, hogy nem beszélhetnek a mentális egészségügyi problémáikról vagy a bizonytalanságaikról a partnerük előtt, mert azzal „elveszítenék a férfiasságukat.” A nők viszont gyakran tapasztalják, hogy a párkapcsolatokban rájuk hárul az érzelmi munka nagy része – ők azok, akik figyelnek a másik érzéseire, akik kezdeményezik a fontos beszélgetéseket, vagy akik a családi és társas kapcsolatok fenntartásáért felelnek.
Ez a felosztás hosszú távon mindkét fél számára káros: a férfiak érzelmileg elszigeteltebbek lehetnek, míg a nők túlterheltek és kimerültek, mert rájuk hárul az empátia és a gondoskodás felelőssége.
Mi a megoldás?
A probléma megoldása nem az, hogy az egyik nem „nyerjen” a másik rovására, hanem hogy mindenki szabadabban választhassa meg, hogyan akar élni, dolgozni és érezni anélkül, hogy a nemi sztereotípiák korlátok közé szorítanák.
Ennek érdekében:
- - Tudatosítani kell az elfogultságokat, és nyíltan beszélni róluk – mind az online térben, mind a való életben.
- - Fel kell ismerni, hogy a nemi sztereotípiák mindenkit érintenek, és nemcsak a nőket hátráltatják, hanem a férfiakat is szűk szerepekbe kényszerítik.
- - Támogatni kell az egyenlő esélyeket a munkahelyeken, az oktatásban és a társadalmi döntéshozatalban.
- - A férfiaknak és a nőknek egyaránt nagyobb teret kell kapniuk az érzelmek kifejezésére, anélkül hogy azokat gyengeségnek bélyegeznék.
A cél nem az, hogy „felborítsuk” a rendszert egyik vagy másik oldal javára, hanem hogy egy olyan társadalmat hozzunk létre, amelyben mindenki szabadon kibontakoztathatja a képességeit és lehetőségeit – nemtől függetlenül.
A szerző doktorjelölt az irodalomtudományok területén, és amúgy egy rúdtáncos transz nő. Célja a hagyományos nemi szerepek és a gravitáció legyőzése... és a gravitáció már vesztett.
Ha kommentelni szeretnél, a facebook oldalunkon megteheted. Kattints ide hozzá!