„Amikor először használtam betétet, feltűnt, milyen jó illata van az illatosított verziónak – és az is, milyen drága. Akkor döbbentem rá, hogy ez valójában pénzkidobás. Azóta sem használok ilyen termékeket, pedig megengedhetném magamnak.”
A menstruációs szegénység az utóbbi években a popfeminizmus egyik zászlóshajó-témájává vált: egyszerűen kommunikálható, vizuálisan is megfogható jelenség, amely látszólag gyors és egyértelmű megoldást kínál egy komplex társadalmi problémára. A narratíva leegyszerűsítve így hangzik: vannak nők, akik nem engedhetik meg maguknak a menstruációs termékeket – segítsünk nekik, adakozzunk, kampányoljunk.
Multinacionális vállalatok sorra indítják saját, menstruációs
szegénység elleni kampányaikat (példák itt, itt és itt), és a
népszerű női magazinok is rendszeresen napirenden tartják a témát
(lásd itt, itt és itt). Még egyes önkormányzatok is igyekeznek jó színben feltűnni ilyen téren: Józsefváros önkormányzata például minden kerületi lackímmel rendelkező nőnek havi két csomag bétetet biztosít ingyen. A közbeszéd azonban jellemzően nem
reflektál arra, mit gondolnak maguk az érintettek. Ritkán halljuk
azoknak a nőknek a véleményét, akik valóban átélték ezt a
fajta nélkülözést – és talán úgy érzik, hogy a menstruációs
termékek hiánya nem a legégetőbb problémájuk volt.
Interjúnk alanya, Böbe, egy kis faluban nőtt fel
Jász-Nagykun-Szolnok megyében – saját szavaival élve: „akkor
sem vármegye!” – egy fürdőszoba nélküli vályogházban. A
családnak sokszor még élelmiszerre sem futotta. Azóta Budapestre
költözött, saját ingatlannal rendelkezik, és úgy érzi: a
szegénység nem megtörte, hanem megedzette. Úgy gondolja, ha annak
idején a tampon vagy betét hiánya összeroppantotta volna, ma nem
tartana ott, ahol. Tapasztalata rávilágít arra, hogy a
menstruációs szegénységhez való viszonyulás egyénenként is
nagyon eltérő lehet.
Interjú Böbével – egyéni stratégiák a menstruációs szegénység idején
Alíz kérdezett, Böbe válaszolt.
Alíz: Visszatekintve, hogyan kezelted azt az időszakot, amikor nem volt hozzáférésed menstruációs termékekhez?
Böbe: Egyszerűen, logikusan – „ha nincs ló, jó a szamár is”. Feltaláltam magam. A bevásárlóközpontok és iskolák mosdóiban mindig volt WC-papír, azt használtam, vastagon feltekerve. Nem estem pánikba, számomra ez volt a természetes.
Alíz: Nagy problémának élted meg, vagy inkább úgy tekintettél rá, mint az élet egyik akadályára, amit le kell küzdeni?
Böbe: Voltak ennél sokkal nagyobb gondjaim is. Ehhez képest ez nem is tűnt problémának. Nem volt kellemetlenebb annál, mint maga a tény, hogy egyáltalán megjött.
Alíz: Befolyásolta ez a mindennapjaidat, például az iskolába járást? Volt olyan, hogy emiatt nem mentél?
Böbe: Nem, ez nem volt opció. Túl nagy luxus lett volna emiatt kihagyni az iskolát. Testnevelés órát sem hagytam ki soha emiatt. Egyszerűen meg kellett oldani.
Alíz: Beszéltél erről valakinek, vagy inkább magadban tartottad?
Böbe: Soha nem került szóba. Nem beszéltem róla senkivel.
Alíz: Azt érezted, hogy a társadalmi stigmák miatt nem beszélhetsz róla?
Böbe: Talán egy kicsit, de őszintén szólva nem is volt rá időm vagy energiám. Nagyobb gondjaim is voltak.
Alíz: Az iskolában vagy az orvosi rendelőben beszéltek menstruációs egészségről? Volt bármiféle segítség?
Böbe: Igen, tanítottak róla, még termékmintákat is kaptunk a védőnőtől, egy kis tájékoztató füzettel együtt. A szexuális felvilágosítás része volt. Egyébként utólag észrevettem, hogy csak heteró kapcsolatokkal kapcsolatban adtak szexuális felvilágosítást, az azonos neműek teljesen kimaradtak.
Alíz: Ezt én is megfigyeltem. Vissza tudsz emlékezni arra a pillanatra, amikor rájöttél, hogy másoknak nem kell ugyanazokkal küzdeniük?
Böbe: Igen, amikor először használtam betétet, feltűnt, milyen jó illata van az illatosított verziónak – és az is, milyen drága. Akkor döbbentem rá, hogy ez valójában pénzkidobás. Azóta sem használok ilyen termékeket, pedig megengedhetném magamnak.
Alíz: Volt valamilyen kreatív vagy szokatlan megoldásod?
Böbe: Volt, amikor nagyon erős volt a vérzésem, és nem maradt elég WC-papír. Ilyenkor a már részben használt tekercset betekertem tiszta papírral – így megmaradt a vastagság, de friss felületet kaptam. Furcsán hangzik, de számomra ez hatékonyabb volt, mint a betét: az gyakran átázott, de a WC-papírral megtanultam úgy bánni, hogy egy csepp sem került a fehérneműmre.
Alíz: És soha nem éreztél frusztrációt emiatt?
Böbe: Nem. Ez volt a természetes. Arra gondoltam, hogy az őskorban is megoldották valahogy – ez a természet része.
Alíz: Ha ma menstruációs szegénységről beszélnek, úgy érzed, hozzád is szólnak ezek a kampányok?
Böbe: Őszintén? Azt gondolom, hogy az ezekre szánt adományokat inkább élelmiszerre kellene fordítani. Számomra a szegénység leginkább éhezést jelentett, nem azt, hogy nem volt betétem.
Alíz: Akkor úgy érzed, hogy túl van reagálva ez a kérdés? Vagy értékesnek tartod, hogy közbeszéd tárgya lett?
Böbe: Mindkettő. Jó, hogy beszélünk róla, de néha egy kicsit túl van „hypolva”. Lehet, hogy a neveltetésem miatt gondolom így, de nekem ezek a termékek sosem voltak igazán fontosak. Ha ingyenesek lennének vagy olcsóbbak, jobban nyitnék feléjük – de így nem érzem, hogy megérnének ennyit.
Alíz: Változott a hozzáállásod ezekhez a termékekhez azóta, hogy több kampány foglalkozik velük?
Böbe: Egyáltalán nem. Ugyanazt gondolom, mint kamaszként. Sok nőnek így is átvérzik a ruhája, még akkor is, ha használ termékeket. A tampont kifejezetten ellenzem – ha sűrű napja van az embernek, könnyen bent felejtheti, és ebből baj lehet. Aminek ki kell jönnie, jöjjön is ki.
Alíz: Még ha nem is tartod nagy ügynek, hatással volt rád ez az élmény?
Böbe: Mindenképp. Kívülállóbb lettem ilyen téren. Meg kellett tanulnom alkalmazkodni a körülményeimhez – mint a víz, ami utat tör a sziklák között. Nem érzem magam kevesebbnek emiatt – sőt, nyertem is. Kifejlesztettem egy saját módszert, amivel tisztán és takarékosan tudom kezelni ezt az egészet.
Alíz: Találkoztál valaha valakivel, akinek segíteni tudtál ezzel kapcsolatban?
Böbe: Konkrét ilyen helyzettel nem, de amikor még használtam ezeket a termékeket, volt, hogy kértek tőlem, és szívesen adtam.
Alíz: Ha kamaszkorodban valaki ingyen adott volna neked menstruációs termékeket, az segített volna?
Böbe: Elfogadtam volna. Nagy luxusnak tartottam volna, és megköszöntem volna. De sokkal hálásabb lettem volna, ha valaki ennivalót ad.
Alíz: Ha bármit megváltoztathatnál ezekkel a termékekkel kapcsolatban, mi lenne az?
Böbe: Ingyenessé tenném őket. Nekem nem volt belőle traumám, de vannak nők, akiket ez sokkal jobban megvisel. Ez egy természetes dolog, amiről egy nő nem tehet. A termékeket annyira nem ismerem, hogy kritizáljam őket – nincs is igazán igényem rájuk.
Alíz: Milyen tanácsot adnál annak, aki hasonló helyzetben van, mint te voltál?
Böbe: Ne csüggedjen. Ez egy természetes dolog, nem szégyen. A női lét része. Ha valaki nem tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak – mondjuk drága termékeket vásárolni –, az nem az ő szégyene, hanem a rendszeré. Bátran ajánlom a WC-papír helyes használatát. A vattát viszont nem, az morzsolódik és nem alkalmas a célra.
Ez az interjú a menstruációs szegénység személyes tapasztalatairól szólt. Az alábbiakban további információk/reflexiók következnek.
Böbe
története természetesen nem független a szélesebb társadalmi
jelenségtől. Jól tudjuk, hogy a menstruációs szegénység sok nő
számára nemcsak fizikai, hanem lelki terhet is jelent. A higiéniai
termékekhez való hozzáférés hiánya stresszt,
kirekesztettségérzést, szégyenérzetet, sőt akár depressziót
is kiválthat. A pszichológiai következmények hosszú távon is
éreztetik hatásukat: önértékelési problémákhoz, szociális
visszahúzódáshoz vezethetnek. Egy 2023-as amerikai felmérés
szerint minden negyedik nő tapasztalta már meg a menstruációs szegénység
valamely formáját – és ez még egy viszonylag gazdag ország
adata. Szegényebb térségekben, különösen a globális délen, ez
az arány jóval magasabb.
Számos fiatal lány kényszerül arra, hogy havonta több napot
is hiányozzon az iskolából, pusztán azért, mert nem tudja
megoldani a menstruációját megfelelő módon. Ez pedig tovább
mélyíti az egyenlőtlenségeket, és hosszú távon is konzerválja
a szegénységet.
Amennyiben valakinek Böbe megoldása nem válik be, egy női magazin (természetesen) 2023-ban kiszámolta, hogy éves szinten kb. 18-24 ezer forintba kerül egy nőnek a menstruáció, átlagos ideig tartó menstruációval számolva, és eszköztől függően (betét, kehely, menstruációs bugyi stb.). A cikk hozzáteszi, hogy ez egy óvatos becslés, ráadásul mivel a cikk 2023-as, így azóta az infláció miatt ez a becslés is elavult már.
Ugyanakkor léteznek olyan történetek is – mint Böbéé –,
ahol az érintett személy alkalmazkodni tudott a körülményekhez,
és úgy érezte: bár nem volt könnyű, de nem ez jelentette
számára a legnagyobb kihívást. Vannak, akik nyíltan beszélnek a
menstruációs szegénységről, mások viszont – talán a
társadalmi stigma vagy a szégyen miatt – soha nem osztják meg a
tapasztalataikat.
Fontosnak tartom, hogy Böbe története is helyet kapjon a közbeszédben. Az ő hozzáállása nem cáfolja mások szenvedését – épp ellenkezőleg: rámutat arra, hogy ez a probléma sokféleképpen megélhető.
Kétség sem fér hozzá, hogy a menstruációs szegénységet rendszerszinten kell kezelni. Az első, minimális lépés ennek érdekében az lenne, hogy a menstruációs termékeket adómentessé tegyük, és minél szélesebb körben elérhetővé váljanak a rászorulók számára. Ugyanakkor az is fontos, hogy az érintettekről ne csupán passzív, kiszolgáltatott szereplőkként beszéljünk. Ők nem csupán „áldozatok”, hanem cselekvő emberek is – akik gyakran saját erejükből kénytelenek megoldani egy méltánytalan helyzetet.
Nem kegyre, hanem struktúraváltásra van szükség.
Kommentelni itt, a Facebook oldalunkon tudsz.