Vendégszerzőnk kielemezte az év legkomikusabb közéleti eseményét. Személyes utó-beszámoló Timár Krisztinától a "Legyen mindenki egyforma" menetről: Milyen volt és miféle tanulságokat vonhatunk le belőle így, néhány hónap távlatából visszanézve?
Viccet magyarázni hálátlan dolog. Ugyanakkor pontosan erre van szükség ahhoz, hogy a nevetést tudatosan, alakításra és alkotásra lehessen használni. Hogy komolyan lehessen venni (igen, a nevetést!), és mindenki számára világossá váljon, mennyivel többet adhat az embernek a nevetés a pillanatnyi örömnél.
A „Legyen mindenki egyforma” menet hetekkel ezelőtt zajlott le. Ami ott történt, az azonban csak akkor veszíti aktualitását, ha megfeledkeznek róla.Sajnos azt látom, hogy ezt a megmozdulást még azok is ritkán kezelik értékén, akik jelen voltak, és tetszett nekik: éppen csak megemlítik, le is kicsinyítik, fricskának nevezik. Egyébként is gyakori jelenség, hogy a legjobb kezdeményezés is abba bukjon bele, hogy az ellenfelei is, sőt, maguk a résztvevők (!) is – tanult tehetetlenségükben – kimondják a varázsigét: „úgysem fog sikerülni”.
Éppen ezért kell beszélni az eseményről most, hetekkel később is. Mert a polgári engedetlenségnek egy nagyon okos és folytatható formáját valósította meg.
Bármennyire is tisztelem az esemény létrehozóit minden erőfeszítésükért, írásomban egyszer sem fogom kimondani egyik párt nevét sem, és más szempontból is elvont kifejezéseket fogok használni. Nem valamiféle „pártatlansági szándékból” (azt egyébként sem így kellene csinálni). Hanem azért, mert azt akarom hangsúlyozni, ami az eseményből általánosítható. Olyan tanulságokat, amelyek máskor, máshol is érvényesek lehetnek.
Nagyon sokszor tapasztalom azt a hozzáállást, hogy komoly dolgokról – ha valóban komolyan vesszük őket –, akkor csakis komoly hangnemben lehet beszélni. Ezért aztán, ha valaki komoly dolgokról komikus módon beszél, akkor a hallgatósága gyakran azt feltételezi, hogy a beszélő azt a komoly dolgot gúnyolni, kisebbíteni, bántani akarja. Holott nem feltétlenül erre való a nevetés, és nem is csak arra, hogy egy kis pihenést adjon az agynak. Bár nyilván ez a szerepe sem elvetendő, de most nem erről lesz szó.
A „Legyen mindenki egyforma” esemény egészen másféle nevetést alkalmazott. Megalkotta az abszolút fordított világot, ahol minden és mindenki szürke, és ahol pontosan ez a szürkeség válhat az engedetlenség eszközévé. A hatalom nem köthetett bele egyetlen elhangzott szóba sem, mert minden mondat a hatalom mondatait ismételgette; kivéve, amelyik még messzebb ment azoknál. Mégis minden mondatuk szembefordult azzal, amit megismételt, és éppen ezáltal kinevette azt, mert a saját abszurditásával megmutatta annak teljes abszurditását is.
Ez a fajta nevetés pedig meglepően erős eszköz lehet, ha használják, és jól használják. Elveszi a hatalomtól annak szavait, beszédfordulatait, és radikálisan új jelentést ad nekik. Annál is jelentősebb tett ez, mert többnyire fordítva szokott történni: bármely hatalmon levő rendszer jellemzője, hogy egyes szavakat kisajátít magának, és jelentésüket átalakítja. Fontos látni, hogy működik a művelet az ellenkező irányban is.
Az esemény egyes elemei mind ennek a fordított világnak a megalkotását célozták. Ennek érdekében sorolom fel őket; ahogy már említettem, nemcsak önmagukban tartom őket jól sikerültnek, hanem azért is, mert folytathatóak, máskor, máshol is használhatóak lehetnek, akár átalakítva is.
Alkalmaztak egyformító pultot, ahol jelentkezni lehetett, ha valaki nem érzi még eléggé egyformának magát, hiszen elvárás, hogy önkritikát/öncenzúrát gyakoroljon. Magas, jól megtermett férfi járt körbe üvöltözve, hogy túlságosan különbözőre nőttünk, mindenki azonnal nőjön egyformára. Egy hozzá hasonló termetű és korú férfi visszakiabált, hogy súlyra is? Az volt a válasz, hogy a gömb, az egy tökéletes alakzat.
Máshol gólyalábon járó jelmezesek ütötték szürke szivacsbotokkal (nyilván nem fájdalmasan) azokat, akik színesben jöttek, mert még nem eléggé egyformák.
Amikor elindult a menet, a közepén kettéhasított fehér lepedőt vittek molinóként, felirat és kép nélkül. A vivői közölték, hogy ez azt jelképezi, hogy ők kiüresítették az elméjüket, hogy jobban befogadhassák a hatalom mondanivalóját.
Hallhattunk különféle zenéket, majd mivel maguk a szervezők is túlságosan sokszínűnek találták őket, kijelentették, hogy kizárólag egyet lehet majd innentől kezdve játszani, és annak a refrénjét gyorsan meg is tanulta mindenki.
Továbbá hallhattunk spontán performanszt arról, hogy mindent betiltanak, a napsütéstől kezdve a mazsoláig, beleértve a magas embereket, mert nem lehet tőlük látni. Végül magát a betiltást is.
Igen, értelmetlen mondatok hangzottak el. Igen, körülbelül ennyire értelmetlen betiltani bármit, ami például az emberrel vele születik. (Egyébként betiltó pultot is fenntartottak a szervezők, hogy ha valaki még be szeretne tiltani valamit, akkor jelezhesse.)
Nem tudom, hányan lehettek a résztvevők – tízezernél többen, húsznál kevesebben. Azt viszont tudom, hogy mindenki, aki a helyszínre ment, részesévé vált, nemcsak mint néző, hanem mint szereplő is. Például azáltal, hogy az eseményhez abszolút illő táblákat hoztak. Ezek önmagukban nem mindig számítottak komikusnak, de ott és akkor pontosan megtalálták a helyüket, és kivétel nélkül nevetést keltettek. Néhány példa: „Sose legyen SAJÁT véleményed!” „Grey Lives Matter.” „Make Hungary Grey Again!” „Tiltsák be a TRANSZparenseket!”
Természetesen előkerült a klasszikus „Mi mind különbözőek vagyunk. Én nem.” De megjelent olyan ember is, aki a következő feliratot viselte a hátán: „Nálam azért nincs transzparens, mert nem akarok kitűnni a tömegből.”
Annyira gyorsan rá tudtak hangolódni a résztvevők a szervezők által alkotott világra, hogy még a spontán bekiabálások, skandálások is a játékszabályokhoz illeszkedtek. Megvolt a helye annak, aki ütemesen skandálni kezdte, hogy „demográfiát!”, és azoknak is, akiktől az hangzott fel, hogy „Minden jó! Minden jó!”
Ez pedig még annál is több, mint amiről fentebb beszéltem. Ezt úgy hívják, hogy totális színház. Csak szakirodalomban olvastam róla eddig, általában olyan felhanggal, hogy nagyon nehéz létrehozni. Most már tudjuk, hogyan kell. A nevetés nyelvén is ki lehet mondani igazságokat, és azok attól nem válnak kevésbé igazzá.
Sőt, ha úgy jobb és hatásosabb, akkor a nevetés nyelvén is kell kimondani azt az igazságot, vagyis a nevetés nem feltétlenül valamiféle „csomagolás”.
Így értem azt, hogy a rendezvény által alternatív világ jött létre. Mint a karnevál, egy átmeneti időszakra elfoglalta az utcát, megváltoztatta a szavak jelentését. Olyan nevetést alkalmazott, amely nem bánt, gúnyol vagy kisebbít, hanem megmutatja, hogy a világ másképpen is működhet, mint ahogyan megszoktuk, és ebben az alternatív világban könnyebb, kellemesebb lehetne élni. Felmutatott egy lehetőséget, ezáltal vált folytathatóvá. Olyan nyelvet hozott létre, amelyikben minden jelentés elcsúszik, minden komikussá válik, és mindennek ereje van. Annak is, ami ártatlan, például egy aranyos karácsonyi dekorációnak. (Ez tűnik egyébként a legtartósabbnak; azóta számos más helyen láttam már felbukkanni, például ezen a pólón:)
A nevetést tulajdonképpen alig ismerjük még erről az oldaláról. Valószínűleg éppen ezért nehéz vele mit kezdeni, akár még annak is, aki jelen volt, és ezért nem kezelik értékén. Pedig bárki, aki akár résztvevőként, akár megfigyelőként most ráérzett arra, mi is történt voltaképpen a rendezvényen, és magával vitt egy darabot ebből a nevetésből, az nem hiszem, hogy el fogja valaha felejteni. Még kevésbé fojtja bele a tanult tehetetlenségbe. Hanem használja mint mozdító, átalakító, megújító erőt.
A szerző bölcsészdoktor, aki ha nem Rejtő Jenőből írta volna a szakdolgozatát, akkor nem tudta volna megírni ezt a cikket sem.