Sok szülő igyekszik elkerülni, hogy gyermekébe belenevelje a nemi sztereotípiákat. A lány jó eséllyel mégis ott köt ki, hogy babázik, a fiú meg ott, hogy kisautózik. A szülők többsége itt egyértelműen a géneket, gyermekének „esszenciális” női vagy férfi személyiségét véli felismerni. Azonban lehet, hogy tévednek. Miért is?
Vay Blanka írása.
Amikor viszont a nemi sztereotípiákra való nevelés teljes csődöt vall:
nő és kutyája munka közben.
Nem a legmagabiztosabb érzésekkel vágtam bele Cordelia Fine A nemek hazugsága (Die Geschlechterlüge, Klett-Cotta Verlag, Stuttgart 2012) című könyvébe. A férfias és nőies tulajdonságok eredete volt a téma. Én korábban 60-70 százalékra tettem a szocializáció hatását, a szerző szerint ez nagyjából 100 százalék. A szerző agykutató, neurológus és pszichológus képzettsége meggyőzőbb alapnak tűnt az én olvasottságomnál. Mindegy, gondoltam, okos embereket kell olvasni, nem olyanokat, akik ugyanazt gondolják, amit én.
A párnapos csecsemők férfiassága
Széles körben elterjedt nézet, hogy a kisgyerekek „maguktól” választják a nemüknek megfelelő, sztereotipikus játékokat, ruhákat. Hogy akár már olyan korban is megjelennek a „férfias” vagy a „nőies” tulajdonságok, amikor fogalmuk se lehet szocializációról. De vajon valóban így van-e? Fine könyvének fő érdeme – és a klasszikus „népszerű”, „tudományos” ismeretterjesztő könyvekkel szemben nehézsége is –, hogy jó pár tudományos kutatást idéz és szed szét: a könyvnek bő ötödét teszik ki a lábjegyzetek és hivatkozások.
A könyv leírja az egyik idevágó, klasszikus kutatás esetét. Ebben a kutatásban párnapos csecsemőknél tesztelték, hogy azok az emberi arcokra vagy pedig a tárgyakra (konkrétan: egy mobiltelefonra) figyelnek-e jobban. Azért ilyen fiataloknál, mert itt még – gondolták – jól ki lehet zárni a szocializáció hatását. Tiszta, fehér lapként megjelenő gyerekeket akartak vizsgálni. Azt a feltevést akarták igazolni, hogy mivel a nők „jobban értenek az érzelmekhez”, ők mennek szociális pályára, ők tartják egyben a családot stb., ezért a lánycsecsemők fognak jobban érdeklődni az emberi arc iránt. A fiúkat pedig majd a mobiltelefon fogja jobban lekötni, hiszen ők technikaibb érdeklődésűek, racionálisak, logikusabbak stb.
Láss csodát: bármilyen abszurd is volt a felvetés, hogy egy másfél napos csecsemő bármi esszenciálisan férfiasat lásson meg egy mobilban, beigazolódott. A lány csecsemők szignifikánsan tovább fókuszáltak az emberi arcra, a fiúk pedig a telefonra.
A kísérletre pedig nagyon sokfelé hivatkoztak. Lám, már születésünk pillanatában egyértelmű, hogy a férfiakban erősebbek azok a tulajdonságok, amik a vezető pozíciók és jobban fizetett állások betöltéséhez szükségesek! A nők pedig genetikailag kódolva vannak arra, hogy mindezt megértsék, alázattal elfogadják, és hogy érzelmi intelligenciájukkal csillapítsák a férfiak által működtetett rendszer okozta szenvedéseket.
A kísérlettel azonban volt egy aprócska gond. Olyan csecsemőkkel végezték el, akik vagy világoskékbe, vagy rózsaszínbe voltak csomagolva. Vagyis a kísérletet végző személyek pontosan tudták, hogy fiú vagy lány van előttük. Amikor a kísérletet újra elvégezték egyforma, fehérbe csomagolt gyerekekkel, akkor semmi különbséget nem fedeztek fel a kutatók a reakciók között: a különbség oka nem a babák genetikájában, hanem a kísérletet végzők előítéleteiben rejtőztek.
Az agy nem zsebrádió
A fenti csak egy, de nagyon jellemző példa arra, ahogy a könyv neurológus-agykutató-pszichológus szerzője bemutatja a női és férfi agy közötti különbségeket „igazoló” kutatásokat. A könyv rengeteg hasonló példát hoz. Fő állítása: az agy a környezet ingereire rendkívül érzékeny, és működési módjait aszerint alakítja ki, hogy a környezet mit jutalmaz és mitől tartja távol. Amit az agy „huzalozásának” mondanak, vagyis hogy a férfi és a női agy máshogy van „bekötve”, más neuronpályái vannak, az egy nagyon félrevezető megfogalmazás. Ez ugyanis olyan fix, meghatározott működést sugall, mint egy háztartás villanyvezetékkel való behuzalozottsága, vagy egy zsebrádió áramkörei.
Cordelia Fine szerint az agy valóságban úgy működik, hogy bizonyos neuronpályák használatára „áll rá”, másokat hanyagol, de a tanulással, a szocializációval ezek bármikor változhatnak. Vagyis: ugyan éppenséggel lehet mondani, hogy van férfi és női agy, de a különbségek, a különböző működés a szocializáció hatására alakultak ki. Semmi eleve elrendeltetett és semmi megváltozhatatlan nincs benne.
Gendersemleges nevelés?
Ilyen előzmények után érdekes kérdésnek tűnik, hogy mi van azokkal a szülőkkel és gyerekeikkel, akik kifejezetten figyelnek arra, hogy ne a nemi sztereotípiák szerint neveljék a gyerekeket. Akik szerint teljesen rendben van, akár bátorításra is érdemes, ha a lányuk focizni akar vagy ha a fiuk balettozni.
A gond az, hogy az így nevelt gyerekek a szülők megfigyelése szerint meglepő határozottsággal és gyorsasággal találnak rá „maguktól” a sztereotíp lányos vagy fiús dolgokra.
Itt nyilvánvalóan elbukik a gendersemleges nevelés. A bukás oka a könyv szerzője, Cordelie Fine szerint abban rejlik, hogy a tudatos elszánásnál erősebbnek bizonyul a szülőkben is meglévő tudatalatt rögzült kép a nemi szerepekkel kapcsolatos rendről. És persze a külvilág ereje.
Hogyan hatnak a szülői előítéletek és a külvilág?
Még a nemi sztereotípiákat elvető szülőknél is meg lehet figyelni, hogy amint megtudják születendő gyermekük nevét, elkezdenek hozzá fiúsan vagy lányosan beszélni. A három hónapos, meg nem született fiú magzathoz már úgy beszélnek, ahogy „egy fiúhoz szokás”: büszkeséggel, mint valakihez, akitől teljesítményt, erőt, bátorságot, keménységet várnak. A lányokhoz pedig: gyengédebben, lágyabban, mint valakihez, akit féltenek az általunk nevelt férfiak világától. A lányos anyák a baba mozgását, rugdalózását sokkal lányosabbnak, finomabbnak, lágyabbnak írják le, mint akik fiút várnak. A fiú magzat szerintük keményebben, agresszívabban, dinamikusabban csinálja ugyanazt.
Az irány kijelölése a gyerek számára fél évvel a születése előtt megkezdődik.
A születéskor is megfigyelhető egy fontos különbség: a fiús szülők „büszkék”, a lányos szülők „boldogok”. Bár kézenfekvő ellenvetés, hogy aki büszke, az bizonyára ugyanúgy boldog is a gyermeke miatt, azonban a szülői reakciók között ez egy túl markáns különbség ahhoz, hogy ne tulajdonítsunk neki jelentőséget. Az ember arra büszke, amihez valami teljesítmény kötődik, ami valami nagyra hivatott. Akire büszkék, az már önmagában értékes (jelen esetben pusztán azzal, hogy fiúnak született), az letett valamit az asztalra. Akire büszkék, az jóval nagyobb valószínűséggel fogja azt gondolni, hogy sokra viheti.
Fél éves korban pedig már dübörög a nemi sztereotípiákra nevelés. Ennyi idős volt egy kutatásban a legfiatalabb korosztály, és már egyértelmű volt: a lányokhoz többet beszélnek, többet foglalkoznak, többet tartják kézben, kevesebbet hagyják egyedül. Ha egy fehérbe csomagolt csecsemőt azzal adnak oda valakinek, hogy lány, sokkal több figyelmet fog fordítani a baba arckifejezéseire, sokkal jobban fog rájuk reagálni, mint ha azt hiszi, hogy egy fiúról van szó.
Óvodás korra pedig egyértelmű: a fiúkkal sokkal kevesebbet beszélnek érzelmi dolgokról, mint lányokkal. Merész feltételezés azt gondolni, hogy ennek nincs hatása arra, hogy a lányoknak aztán jobbak lesznek a verbális és nyelvi készségeik, erősebb a szociális intelligenciája, míg a férfiaknak nincs vagy csak nehezebben van bármilyen kapcsolata a saját érzéseikkel, önállóbbak, „cowboyosabbak” lesznek.
Egy másik kísérlet szerint a lányos szülők következetesen alulbecsülték, hogy lányuk milyen messzire tud kúszni, és hogy milyen sokáig próbálkozik egy lépcsőn felmászni, a fiús szülők pedig túlbecsülték. Remélhetjük, hogy a szülők ilyen erős és ilyen korai beállítottsága nem hat a gyerekre, amikor arról tájékozódik, hol van neki, mint lánynak vagy fiúnak a helye a világban? És persze nem hat a nőkre és férfiakra jellemző neurózisokra?
Egy gendersemleges család
S hogy mire van szükség egy nagyjából gendersemleges környezet megteremtéséhez? Egy kisebb csodára és egy lakatlan szigetre.
Sandra és Daryl Bem, egy pszichológus házaspár nekifutott. Nem volt könnyű.
El kellett távolítani a fiuk és a lányuk környezetéből minden olyan dolgot, ami azt közvetítette, hogy az egyes nemekhez milyen játékok, magatartási módok, képességek, tulajdonságok, tevékenységek, hobbik, kötelességek, ruhadarabok, frizurák, kiegészítők, színek, formák, érzések, gondolatok tartoznak. Ez először is a házimunkák és a gyermeknevelési feladatok a szokásostól eltérő radikális újrafelosztását jelentette. A különféle színű és szabású ruhák, a különféle játékok egyformán rendelkezésére álltak a gyerekeknek.
Gondosan meg kellett válogatni azokat a könyveket is, amiket beengedtek a gyerekszobába: ezek nem olyan könyvek voltak, amik nem tanították a sztereotípiákat, hanem olyanok, amikből ki lehetett hamisítani a sztereotíp részeket.
A szereplők egy részét filctollal nőiesítették: szoknyát, melleket, hosszú hajat rajzoltak rájuk, a neveket lecserélték, különben nem tudtak volna mutatni a gyerekeknek példát arra, hogy nő is lehet teherautósofőr, pilóta, vagy hogy nő is lehet aktív, az életét uraló, a saját és mások sorsán fordítani képes hős. A retusálás a másik irányba is megtörtént, itt az otthon váró, főző, kiszolgáló, segítségre, megmentésre váró alakok felét kellett férfiasítani. Egy Hamupipőkére, egy Csipkerózsikára jutnia kellett egy másik történetnek, ahol a férfi főszereplő van magatehetetlenül kiszolgáltatva a környezetének, és nincs más dolga és lehetősége, mint hogy egy nő megmentse, ez a számára lehetséges és elérhető boldogság.
Ellenőrizték a gyereknek szánt ajándékokat, gyakran a csomagolópapírt is le kellett szedni. Lemondták az újság-előfizetéseket, mert az már irreális volt, hogy naponta, hetente megoldják az érkező lapokban megjelenített sok-sok öltönyös, fontos férfi és a sok, eladásra kínált termék mellett pucsító nő problematikáját. A tévét szintén nem nézték.
A Bem házaspárnak szerencséje volt, gyermekeik még az internet előtt születtek.
Stratégiájuk másik fő eleme az volt, hogy a nemiséget nem mint az egyik legfontosabb tulajdonságunkat és legfontosabb identitásunkat tanították a gyerekeknek. Azt képviselték – ami tulajdonképpen megfelel a gyermekek valóságának –, hogy ez csupán egy pisilési-logisztikai különbség. Nincs arra nézve semmi jelentősége, hogy melyiküknek mennyire kell bátornak vagy alkalmazkodónak lennie.
A külvilág hatását persze csak egy darabig tudták minimalizálni, olyan sumákolásokkal, mint hogy „nem tudom, hogy az ott bácsi vagy néni, hiszen nem látjuk meztelenül” stb., és akkor ott volt még az óvoda is.
A gendersemleges kísérlet tanulsága
A Bem szülők igyekezetéből az mindenképp látszik, hogy milyen körültekintésre van szükség egy ilyen kísérlethez: a társadalmi normák szerint ugyanis már a születés előtt megkezdődik egy gyermek „helyes” nemi normákhoz való szoktatása. És utána is, tulajdonképpen minden elérhető eszközzel sulykolják belé, hogy te fiú/lány vagy, és ez kell, hogy érdekeljen, így kell viselkedned stb.
A rugdalódzó mintájától kezdve a tornasorig mindenhol.
A poszt második részéhez kattints ide!