/Beszámolónk első része itt található./
Az első nap harmadik szekciójának előadásai a metszetszemlélet köré szerveződtek. Az angliai, román és izlandi szakértők a színes bőrű nők, a roma nők és a fogyatékossággal élő nők helyzetét tárgyalták.
***
Dorett Jones a brit Imkaan nevű szervezettől érkezett, és az interszekcionális (a továbbiakban: metszetszemléletű) megközelítés fontosságáról beszélt a nők és lánygyermekek elleni erőszak kezelésében. Szervezetük a fekete és etnikai kisebbségekhez tartozó (black and minority ethnic = BME women) áldozatokat segíti közel húsz éve. Az előadó megjegyezte, hogy a feketék globálisan valójában nem kisebbség, hanem többség, de a brit politika nyelvezete miatt mégis a „minority” kifejezésnél maradtak. Az erőszak nálunk is ismert formái mellett (fizikai, lelki, szexuális, verbális, gazdasági, valamint prostitúció) foglalkoznak a vallási alapú erőszak (faith-based abuse): a kényszerházasság és a becsületgyilkosságok elleni küzdelemmel is.
Patricia Hill Collins amerikai szociológusprofesszor szerint a hatalmi viszonyok erősen befolyásolják, hogy a társadalom mit definiál erőszaknak, és mely elkövetőket nevezi meg. Azaz, a nők elleni erőszakot előszeretettel társítja kevesebb hatalommal rendelkező csoportokhoz, pl. faji vagy vallási kisebbségekhez. Az állam rendszerszintű megközelítése az erőszakhoz szoros kölcsönhatásban áll a diszkriminációval, a sztereotípiákkal és az előítéletekkel – ennek pedig az az eredménye, hogy ha a szexista (az egyik nemet, általában a nőket alacsonyabb rendűnek tartó) sztereotípiához továbbiak adódnak (pl. rasszizmus, idegengyűlölet, szegényellenesség, homofóbia, transzfóbia), akkor az áldozatra még ezek következményei is hárulnak a szexista előítélet mellett. Ahogyan Audre Lorde karibi származású amerikai feminista mondja, az egyenlőségért folytatott harc során nem koncentrálhatunk az elnyomás kizárólag egyetlen formájára, mert a valós életünkben az elnyomás több formája metszi egymást.
A metszetszemlélet alapjait Kimberlé Crenshaw amerikai jogtudós fektette le – ő használta először 1989-ben (magyarul sajnos meg nem jelent tanulmányában) az „interszekcionalitás” kifejezést, és mutatta meg, hogy az identitás különböző kategóriái, és elnyomás különböző, ezekhez kapcsolódó formái hogyan hatnak egymásra és termelik ki az igazságtalanságot. A jelenséget tanulmányában egy útkereszteződésben történő balesethez hasonlítja, amikor is több irányból érkező autók ütköznek egymással, és nem lehet pontosan megmondani, hogy az áldozatokon keletkezett sérüléseket melyik autó okozta. Ezt az előadó az alábbi ábrával demonstrálta:
Az áldozatellátásban is problémát okozhat, ha nincs meg a szükséges metszetszemlélet (pl. nem tudnak mit kezdeni az áldozat bevándorló státuszával, etnikai kisebbséghez tartozásával, nem veszik figyelembe annak sajátosságait, vagy éppen - pl. leszbikus segítségkérők esetében - tévhitek munkálnak a segítőkben is).
Végül megnéztük az Imkaan szervezet "Young BME women speak out" c. videóját. Az utcai zaklatás színes bőrű nő áldozatai közül csak 11 százalék tapasztalta, hogy valaki beavatkozott. A nőkre - és a faji kisebbségi nőkre még inkább - nehezedik az elvárás, hogy készségesnek legyenek és ha bárki, még ha egy idegen férfi is az utcán megszólítja őket, akkor válaszoljanak. Ha nem tesznek így és ignorálják a zaklatót, akkor szoktak jönni jellemzően a rasszista szitkok. A megkérdezett nők több mint fele arról számolt be, hogy tudatos biztonsági tervet készít, ez alapján választja meg útvonalát. Jones hangsúlyozta, hogy a felvilágosító kampányoknak az elkövetőket kell célozniuk.
További információ: endviolenceagainstwomen.org.uk
***
Carmen Gheorghe a romániai E-Romnja egyesület munkatársa a roma nőket sújtó többszörös diszkriminációról beszélt. Az uralkodó roma narratívából, a romákról alkotott általános képből, és a romákról szóló döntéseket hozó tárgyalásokról egyaránt hiányoznak a roma nők. A roma nőkkel kapcsolatos sztereotípiák a túlszexualizált, "egzotikus", boszorkányos és "szabad" nő képét mutatják (aki "megteheti, amit a nem roma nő nem"). Ha az őket ért családon belüli erőszak kerül szóba, előkerül a kulturális érv, miszerint "ez benne van a természetükben". Sok esetben a romák is internalizálják azt az elképzelést, miszerint "a férfiak arra születtek, hogy verjék a feleségüket, a nők pedig arra, hogy ezt csendben tűrjék."
A roma nők többsége nem kíván rangsort felállítani roma és nő identitása között. Erre éppen megfelelő válasz a metszetszemlélet, ám annak gyakorlatba átültetése Gheorghe szerint még az elmélet elmagyarázásánál is nehezebb. A többszörös diszkrimináció létezését 2006-ban elismerte az egyenlő bánásmód törvény, ám eset még nem volt.
A roma nőket és lányokat érintő leggyakoribb problémák (az előadó által idézett 2012-es jelentés szerint): korai és kényszerített házasság, nemi erőszak, házasságon belüli nemi erőszak, reprodukcióval összefüggő rasszista gyűlöletbeszéd ("túl termékenyek"), ennek eredményeképpen a kényszersterilizáció (az előadó említette, hogy politikusok nyilatkozataiban ez komolyan vett alternatívaként jelenik meg!). A hagyományos család fetisizálása a közösségben azt eredményezi, hogy a roma nők az őket ért családon belüli erőszakot még ritkábban jelentik, mint a nem roma áldozatok. A rokonoktól érkező nyomás is csendes tűrésre ösztönzi őket. Ha mégis segítséget kérnek, a rendőrség rasszista előítéletei miatt még annyit sem kapnak, mint a nem roma nők - hazaküldik őket azzal, hogy "intézzék el házon belül".
"A roma nők elleni erőszakot gyakran "kulturális érveléssel" normalizálva söprik le a többségi társadalom tagjai."
A szervezet kiemelt feladatának tartja, hogy a rendőrökkel is megértesse: a családon belüli erőszak nem roma kulturális sajátosság, nem "a vérükben van". Az E-Romnja többek közt azért is keresi az együttműködést nem roma feminista szervezetekkel, hogy ne erősítsék ezt a kulturális sztereotípiát. "Az erőszaknak nincs színe" - hirdetik tüntetéseiken, és széles körű megerősítő, felvilágosító tevékenységet végeznek a roma nők körében, hogy tudatosítsák bennük: nem ők a felelősek az őket ért bántalmazásért.
Ami az Isztambuli Egyezményt illeti - ami külön kitér arra, hogy az erőszakra semmiféle kulturális vagy vallási hagyományra hivatkozó indok nem lehet mentség és az államnak az áldozatokat számos egyéb tényező mellett faji és kisebbségi hovatartozástól függetlenül meg kell védeni -, Romániában az a paradox helyzet, hogy az ország kihirdette az Egyezményt (tehát már nemcsak aláírta, mint Magyarország), ellenben a jogharmonizáció mégsem történt meg.
***
Thorbera Fjolnisdottir az Izlandi Egyetem Disability Studies Központjából érkezett, és kollégáival a Daphne által finanszírozott kétéves projekt keretében vizsgálta, hogy az erőszak áldozatául eső fogyatékos nők milyen speciális szolgáltatásokhoz férnek hozzá Izlandon, az Egyesült Királyságban, Ausztriában és Németországban. Számos érintettel készítettek interjút, és a jó gyakorlatokat összegyűjtve egy jelentést, valamint érintetteknek szóló brosúrákat adtak ki.
Az EU FRA reprezentatív felmérése is igazolja (2014), hogy a fogyatékossággal élő nők ép társaiknál is gyakrabban tapasztalnak erőszakot. A vizsgált országok jogrendszere már magában foglalja a családon belüli és kapcsolati erőszak áldozatellátásának kiterjedt szabályozását, ám nem tér ki külön a fogyatékossággal élő nőkre mint speciális csoportra, így az ő speciális szükségleteik ellátatlanul maradnak.
A fogyatékossággal élő nők elleni erőszakot az elzártság és a társadalmi kirekesztettség tovább súlyosbítja. Legfontosabb ezen változtatni, és az érintettek tájékozottságát, jogtudatosságát növelni. Az elkövetők leggyakrabban családtagok és segítők. Jelentős probléma az intézményi erőszak is, amelyet sok interjúalany általánosnak írt le. Az áldozatok fokozott kiszolgáltatottsága akadályt gördít a segítségkérés elé. A verbális erőszak sokszor kifejezetten a fogyatékos állapotra irányul. A lelki erőszak gyakori megnyilvánulása a privát szféra rendszeres megsértése, az elhanyagolás, megalázás, a személyzet autoriter fellépése, a személyes autonómia megvonása. Az erőszakot elszenvedő fogyatékos nők igen csekély mértékben ismerik a saját jogaikat és a segítségkérés lehetőségeit.
Az általában ép nőjogi civil aktivisták által létesített áldozatsegítő központok gyakran nem akadálymentesek, és forrás hiányában nem is tudják őket azzá tenni. Ezt azonban nem is rájuk kell terhelni, az előadó hangsúlyozta, hogy
"a társadalom egészének kell rendszerszinten inkluzívvá válnia"
/Folytatjuk./