Tavaly közfelháborodást keltett, hogy egy pécsi bevásárlóközpontban a biztonsági őr rendőrt akart hívni egy csecsemőjét szoptató anyára. Történt ez annak ellenére, hogy a nő diszkréten eltakarta a mellét egy textilpelenkával – a vehemens alkalmazott mégis közszeméremsértést emlegetett, és a kommentekben sokan egyetértettek vele.
Ha a nyilvános szoptatás témája felmerül, máskor higgadt emberek, nők-férfiak egyaránt kivetkőznek magukból és kórusban kérdőjelezik meg az anya kompetenciáját, szabad mobilitási jogát, adnak hangot hirtelen támadt (ál)szemérmességüknek. Ahogy a vita egyre ádázabbá válik, olyan érvek is felmerülnek, amelyek szerint az ilyesmit ugyanúgy nem tesszük közszemlére, mint az ürítést (holott a szoptatásnak legfeljebb az utcán evés lehet analógiája, ami ugyebár nem ritka). A higiénia és a gyerek érdekei is háttérbe szorulnak, amikor a szoptatni akaró anyát a mellékhelyiségbe száműznék.
A nők számára világos: ha az otthonukon kívül szándékoznak szoptatni, beszólást, megaláztatást, büntetést kockáztatnak.
Mindez most, amikor a csapból is a családok védelme, a nők szülésre buzdítása és a tudatos gyermektelenség elítélése folyik, ráadásul az orvosok és az egészségügyi világszervezetek sem győzik hangsúlyozni a szoptatás jótékony hatásait, logikátlannak és érthetetlennek tűnhet. Hiszen ezek után minimum azt várnánk, hogy a plázapadon szoptatáson kapott anya elé a biztonsági őr vörös szőnyeget terítsen és udvariasan elkísérje őt a minden közintézményben és bevásárlóközpontban megtalálható, tiszta, kényelmes ülőalkalmatosságokkal berendezett szoptatóhelyiségig.
Valószínűleg azért nem ez a jellemző reakció, mert a gyermeküket nyilvánosan, saját mellükből tápláló anyák több ponton is tabut sértenek. Egyrészt a szoptatást sokan nem természetesnek és meghittnek, hanem primitívnek és állatiasnak látják – néhány éve még a legnagyobb közösségi oldal is magyarázkodni kényszerült néhány eltávolított szoptatásfotó miatt. (Mára egyértelművé tette, hogy az irányelvei engedélyezik és támogatják az ilyen képek megosztását.)
Másrészt ezek a nők a mainstreamben kizárólag esztétikai és szexuális tárgyként elfogadott testrészt, a női mellet egy olyan funkciójában láttatják, mely a férfiak tetszésétől teljesen idegen. (Ez megmagyarázza azt a paradoxont is, hogy egy mély dekoltázs, vagy egy nőket tárgyiasító fehérneműreklám ugyanabban a térben miért nem kelt indulatot.)
"Szoptatás? De ez egy bevásárlóközpont! Nem engedhetjük meg, hogy a nők közszemlére tegyék a melleiket!"
Ki szoptasson?
Noha a szoptatás kontrollálására irányuló igyekezet nem új keletű, a történelem során egészen a 19. századig a nők legalább életüknek ezt a vonatkozását valamivel zavartalanabbul élhették meg, és (mivel a szülés-szoptatás addig nem medikalizálódott) az esetleges nehézségek felmerülésekor számíthattak nőrokonaik tapasztalataira, segítségére. Ha az anyának nem volt (elég) teje, a csecsemő túlélési esélye a nullához közelített, ezért nemigen jutott eszébe senkinek a szoptatást megbélyegezni, sőt azt inkább tisztelet övezte – gondoljunk csak a szoptató Madonna-ábrázolásokra.
A közelmúltig tehát nem volt kérdés, hogy szopjon-e a csecsemő – legfeljebb az, hogy ki szoptassa. Jómódú családok – az Óbabiloni Birodalomtól a 18. századi Franciaországig számos kultúrában – gyakran bízták egy másik, jellemzően alacsonyabb társadalmi státuszú nőre az újszülött gyerekük szoptatását. Ennek legjellemzőbb oka az volt, hogy a férjnek érdekében állt, hogy felesége mielőbb újra teherbe essen, és így minél több örököst szolgáltasson – a szoptatás fogamzásgátló hatására pedig tapasztalati úton elég hamar rájöttek. A szoptatós dajkát mint a saját csemeték tejtestvéreinek anyját egyes kultúrákban (például az ókori Egyiptomban) nagy tisztelet övezte.
Az USA-ban viszont inkább elnyomás és megvetés jutott osztályrészéül. A déli államokban minden rasszizmus ellenére az előkelő családok 20 százaléka fekete rabszolganőt kényszerített a gyerekei szoptatására. A rabszolgaság eltörlése után szegény sorsú nőket és „bajba jutott”, azaz házasságon kívül teherbe esett lányokat alkalmaztak a feladatra. Jacqueline H. Wolf amerikai társadalomtörténész még az 1920-as évekből is talált ilyen hirdetéseket. Ezek a nők, akiknek osztályrésze a mélységes megvetés volt, a saját gyereküket csak ritkán vihették magukkal, kénytelenek voltak lelencházba adni őt, ahol nagy eséllyel meghalt – írja a szakértő a szoptatás kultúrtörténetét elemző könyvében. A gyakorlat ördögi köre tehát fenntartotta azt a még a huszadik század első felében is elevenen élő sztereotípiát, hogy a szoptatás alantas dolog, és csak a szegény vagy műveletlen nők szokása.
Tápszer anyatej helyett?
Az első tápszert 1865-ben fejlesztette ki árvák számára Justus von Liebig német vegyész. Wolf szerint a gyártók ekkor még nem igyekeztek terméküket az anyatejnél jobbnak feltüntetni.
A cumisüveges táplálás elterjedéséhez azonban az is hozzájárult, hogy az iparosodással a nők egyre nagyobb számban áramlottak a munkaerőpiacra (1900-ban 19 százalékuk dolgozott az otthonán kívül), amely azonban továbbra is (sőt, máig) férfiarcú maradt. Ezen változtatni? Még a gondolat is abszurdnak számított! Mi sem jelzi jobban, mint hogy a Délmagyarország újságírója 1913-ban attól tartott, hogy a nők értelmiségi pályákra áramlásával „meg fog történni az a kicsike kómikum, hogy a védőügyvéd-asszony 15 perc szünetet fog kérni, hogy a kisleányát – megszoptassa”.
Az alapértelmezett munkavállaló ma is: férfi, aki nem esik teherbe, nem szül, nem szoptat és nincsenek otthoni gondoskodási teendői.
A munkahely a fejésre és a lefejt tej hűtőben tárolására is ritkán nyújtott (és nyújt ma is) lehetőséget. Ráadásul a szakértők is a kapitalizmus szolgálatába álltak: elhitették az anyákkal, hogy már a csecsemőt is szigorú időbeosztáshoz kell szoktatni, hiszen később így fog tudni a munkahely szigorú szabályaihoz alkalmazkodni. Ez a gyakorlat csökkenti a tej mennyiségét, így a „tudományos anyaság” divatja tulajdonképpen a cumisüveges táplálást szorgalmazta. Ugyanez az irányzat ráadásul a szoptatást a kényeztetéssel, a „majomszeretettel” kapcsolta össze, és a „felesleges” érzelmi megnyilvánulások, puszik, ölelgetés tiltására, megbélyegzésére a kor tudósai – sajnos – nagy hangsúlyt fektettek. A tápszergyártóknak mindez együtt nagyon jól jött: termékeiket most már az anyatej helyett ajánlották.
Tápszerbotrány
Egészen a hatvanas, hetvenes évekig ez maradt a tendencia: 1970-re az amerikai nőknek már csak 28 százaléka szoptatott. Ráadásul az addigra világszervezetté duzzadt La Leche Liga, melyet 1956-ban az egyre agresszívebbé váló tápszerlobbi ellen alapított hét katolikus nő, a szoptatással együtt sokszor akarva-akaratlanul a hagyományos nemi szerepeket is szorgalmazta.
A hetvenes, még inkább a nyolcvanas évektől azonban a feministák is kritizálni kezdték az egészségügyben elharapózott tekintélyelvű modellt, valamint a tápszergyárak gátlástalan profitéhségét. Kirobbant a Nestlé-botrány: a svájci székhelyű élelmiszer-nagyvállalat addig feszítette a húrt a tápszer agresszív reklámozásával, hogy 1977-ben az USA, majd a 80-as években Európa egyes országai is bojkottot hirdettek a termékeik ellen.
A felháborodás annak nyomán tört ki, hogy vízzel keverendő tápszerüket a fejlődő országokban is reklámozták – visszaélve az anyák aluliskolázottságával – az anyatej hátrányára. Mivel az ott élőknek nem állt rendelkezésére a kellően tiszta víz, a higiéniával kapcsolatos tudás, illetve a forraláshoz szükséges eszköz, az etikátlan akcióba számos csecsemő belehalt. A szegénységben élő anyák ráadásul sokszor az előírtnál kevesebb port adtak a vízhez, hogy a doboz tápszer tovább tartson – ez a csecsemők alultápláltságát okozta. A vállalat munkatársai a termékmintákat ingyen osztogatták (többek közt egészségügyi intézményekben), márpedig ha egy csecsemő rászokik a cumisüvegre, utána nehezen szoktatható vissza a szoptatásra. A család így kénytelen volt rendszeresen vásárolni a tápszert, persze most már pénzért. A War on Want nevű angol civil szervezet 1974-es, Csecsemőgyilkos című jelentése leplezte le a cég üzelmeit, a nagytőkések azonban nem kaptak szívbajt: válaszul hamarosan palackozott vizet kezdtek árulni.
Szoptatás vagy cumisüveg?
A kilencvenes évekre a szoptatás választása már mint olyan közegészségügyi kérdés és női jog került előtérbe, amit a társadalomnak is támogatnia kell. 2002-es adat szerint az amerikai kisgyerekes nők több mint fele volt aktív a munkaerőpiacon. Többé nem fogadták el, hogy az ideális munkavállaló képe összeegyeztethetetlen az ideális anya képével – megnövekedett az igény a foglalkoztatás rugalmasságára. E téren a skandináv országok jó példával járnak elöl. Az ottani progresszív családpolitika hozzájárul ahhoz, hogy annak ellenére, hogy a nők viszonylag hamar visszatérnek a munkába, ebben a térségben nagyon jók a szoptatási mutatók: Norvégiában például 2011-re 99 százalékosra nőtt a kórházból való távozáskor a szoptatás aránya, és az anyák 75 százaléka választja (a WHO-ajánlásnak megfelelően) gyermeke féléves koráig a kizárólagos szoptatást.
Hazánkban alig egyharmad ez az arány. W. Ungváry Renáta laktációs tanácsadó „A szoptatás szociokulturális vonatkozásai” című tanulmánya szerint erről egy sor tévhit tehet, amelyek szerint például „a szoptató nőnek kilyukadnak a fogai”, „nem fogyókúrázhat”, „nem szedhet semmilyen gyógyszert”, „az igény szerinti szoptatás magatartászavarokhoz vezet” stb. Szintén káros elképzelés a szakember szerint, hogy „szoptatni mindenki tud” – az embernél ez nem ösztönös, tanulni kell és sok anya segítségre szorul a kezdeti időszakban. A legelterjedtebb akadályozó tényező azonban Ungváry szerint az, hogy „a társadalom nem tekinti a szoptatást biológiai normának”, erről árulkodik a cumisüveges piktogramok elterjedtsége is.
Mesekönyvekben, filmekben, játékokban minduntalan a cumisüveges etetés, a cumihasználat bukkan fel csecsemőkkel összefüggésben. A csecsemőbabákat cumival, cumisüveggel együtt árusítják, a mesekönyvekben még az állatkölyköket is cumival ábrázolják
– írja a szakértő. Az okok közt felsorolja azt is, hogy Magyarországon sem a mellszívó-kölcsönzés, sem a szoptatási segédeszközök nem élveznek TB-támogatást, szemben a tápszeres táplálással.
Ugyanez máshol
Nemzetközi szinten azért javul a szoptatás elfogadottsága: az az üzlet vagy étterem, amely tevékenysége abbahagyására szólítja fel a szoptató nőt, ha nem kap is pert a nyakába, a jó hírnevét teszi kockára és minimum egy tiltakozó tömeges szoptatásra számíthat. Ausztráliában 2016-ban a Bendigo bevásárlóközpontban, nálunk egy évvel korábban egy budapesti gyorsétteremben szerveztek a nők ilyen akciót. (A gyorsétterem később azt nyilatkozta, hogy a biztonsági őr megnyilvánulása nem tükrözi a vállalat álláspontját.) Nagy-Britanniában a 2010-es egyenlő bánásmód törvény egyértelműen tiltja a szoptató nők diszkriminációját és a tevékenység abbahagyására való felszólítását, nálunk egyelőre nincs ilyen szabályozás. A tendenciához Ferenc pápa is csatlakozott, amikor 2015-ben a sixtusi kápolnában a gyerekeik megszoptatására biztatta a jelen levő anyákat.
Tiltakozó akció az ausztrál Bendigo bevásárlóközpontban, 2016.
Politikusnők is világszerte igyekeznek hozzájárulni a szoptatás népszerűsítéséhez. Licia Ronzulli olasz képviselőnő 2010. szeptember 22-én magával vitte 44 napos gyermekét az Európai Parlamentbe – a szavazás közben szoptató anyáról elhíresültek a fotók. 2015-ben Victoria Donda Perez argentin képviselőnő szoptatta a kislányát hazája parlamentjében – a karzatról készült fotón, horrobile dictu, még a melle is látszik! Tavaly májusban az ausztrál Larissa Watersen volt a sor. Kollégája, Sarah Hanson Young 2009-ben hasonlóval próbálkozott, akkor azonban az őrök kivették a kezéből a gyermekét (!) és kivitték a helyiségből. Az esetből botrány lett, ami végül a szabályok megváltoztatásához vezetett.
A celebek is kiveszik a részüket a szoptatás népszerűsítéséből: explicit fotókat tett közzé magáról Liv Tyler, Mila Kunis, Alyssa Milano (a #metoo mozgalom egyik elindítója), a kövér test elfogadásáért is kampányoló Tess Holliday, valamint Alanis Morisette és Adele.
Gisele Bündchen topmodell kicsit túltolta a dolgot és nagy lelkesedésében azt találta javasolni, hogy világszerte törvényben kellene kötelezni a nőket a minimum hathónapos szoptatásra. Az Egyesült Arab Emirátusokban ez sajnos valóság: ott a törvény két évig kötelezi a nőket a szoptatásra, és ha ennek nem tesznek eleget, férjük beperelheti őket. Ironikus módon a nyugati társadalmakban a nők egy része azért hagyja abba idő előtt a szoptatást, mert a férjük nem támogatja őket.
Larissa Waters képviselőnő az ausztrál parlamentben.
Biztatás és támogatás
A nőket nem kényszeríteni vagy tiltani kell, hanem meg kell teremteni számukra az informált választás lehetőségét. A döntés magánügy, annak tiszteletben tartása közügy. Egy ideális társadalom biztatja és támogatja a nőket abban, hogy szoptassák a gyerekeiket. Teszi ezt úgy, hogy eközben biztosítja a szoptató nők – mint munkavállalók, mint állampolgárok, mint a közterek, közintézmények használói – teljes és zavartalan jelenlétét a nyilvános szférában. Egyúttal nem bélyegzi meg azokat a nőket sem, akik valamely ésszerű indokból azt az opciót választják, hogy nem szoptatnak.
Antoni Rita
A cikk első változata az Éva magazin 2018. októberi számában jelent meg.