A mindig kíváló Julia Serano tűpontos és rendkívül korrekt, élvezetes cikke a politikai korrektségről a Medium.com-on. Lefordítottuk nektek, hogy legyen egy remek hétvégi olvasnivalótok. Ime:
Tudom, miért vagy itt. Valami történt, ami miatt betelt a pohár. Tudod, a “politikai korrektség” miatt, vagy az “internetes felháborodás-gépezet” miatt, vagy bárhogy szeretnéd hívni.
Sok kis dolog csöpögött ebbe a pohárba – tudod, a kommentek a közösségi médiában, a tüntetések, amikről hallottál, amik elítélnek bizonyos embereket állítólagos “rossz” dolgok miatt, amiket mondtak vagy tettek. De nemrég történt valami egy híres emberrel, valakivel, akit tisztelsz – a névtelenség kedvéért nevezzük csak őt Nevezetes Személynek. És tételezzük fel, hogy ezt a Nevezetes Személyt meghívták, hogy mondjon beszédet egy egyetemen, de aztán néhány diák elkezdett panaszkodni állítólagos “bigott” dolgok miatt, amiket ez a Nevezetes Személy mondott valami kisebbségi csoportról a múltban. Vagy a jelenben. És ezek a diákok elkezdtek tüntetni. Még petíciót is indítottak. Hogy merészelik?!
És most te háborodtál fel! Nem, bocs, a felháborodás túl erős szó. Te egy jól informált újságíró vagy véleményvezér vagy. Szóval ahelyett, hogy dühös kommenteket írnál (mint a többi troglodita és hiszti pisti), írsz egy látszólag jól informált cikket, amelyet megjelentet egy jó kiállású hír- vagy médiaforrás, és ez arra készteti az olvasóidat, hogy azonosuljanak a felháborodásoddal (úgy értem, a jól értesült álláspontoddal).
És ezt így fogod megtenni:
- Tisztázd már az elején, hogy te a társadalmi igazságosság nyitott, széles látókörű támogatója vagy, lehetőleg a politika bal térfelén. Ez elválasztja a te túltolt polkorrektségről szóló cikkedet a jobboldali újságírók hasonló cikkeitől – tudod, azoktól a képmutatóktól, akik akkor bezzeg támogatják a szólásszabadságot, amikor fehér, heteró, keresztény emberek viccelődnek a kisebbségeken, de ellenzik a szólásszabadságot, mikor a #BlackLivesMatter-ről, a szexuális oktatásról, a nők testi önrendelkezéséről vagy a melegekről és az ő ún. “lobbijukról” van szó. Te egyáltalán nem vagy olyan, mint azok a képmutatók! Ezen felül a jövendőbeli sztárcikkedet a The Nation-be vagy a The Atlantic-ba szánod (magyar baloldaliaknak: az Azonnaliba), szóval biztos, hogy meg kell győznöd pár liberális olvasót.
- Ismételten emlékeztesd az olvasóidat (nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló módszerekkel), hogy szólásszabadság = jó, cenzúra = rossz. Semmiképpen se említsd, hogy a Nevezetes Személy szólásszabadságát valójában nem fenyegeti veszély - mint mindenki más, akkor mondanak bigott dolgokat, amikor csak akarnak. Még fontosabb, hogy soha ne vedd tudomásul, hogy a Nevezetes Személyt kritizáló tüntetések, petíciók, és kommentárok szintén a szólásszabadság részét képezik. Ez Pandora Első Számú Szelencéje – bármi is történjék, ne nyisd ki! Mert ha úgy tűnne, hogy a Nevezetes Személynek és a tüntetőknek is megvan a joga a szólásszabadsághoz, akkor megadnád a jogot az olvasóidnak, hogy eldöntsék maguk, kinek van igaza, és kinek nem. És ez nem történhet meg, mert ezt te már eldöntötted helyettük!
- Cikked apropója nem lehet bármely Nevezetes Személy, vagy akármilyen kommentár vagy tett egy kisebbségi csoport ellen. Hogy egy pár extrém példával éljünk, ha ez a személy egy neonáci, vagy azokat az időket sírja vissza, amikor a nők a férjük rabszolgái voltak, vagy ha halálbüntetéssel sújtanák a melegeket, akkor a cikk egyáltalán nem fog működni. Először is, a liberális olvasóid szerint ezek a dolgok (bár a szólásszabadság alá tartoznak) már túllépnek egy határt, és zavarni fogja őket, hogy ilyen embereket védelmezel hevesen. Valóban, talán te magad is így érzed: ha ilyen embereket hívnának meg beszédet mondani egy egyetemen, és a diákok tüntetnének, akkor ezeket a tüntetéseket egyáltalán nem találnád felháborítónak. Ki tudja, talán még csatlakoznál is hozzájuk! De ezt sosem fogjuk megtudni biztosan, mert elképzelhetetlen, hogy bármilyen egyetem teret adna ilyen szélsőséges csoportoknak.
Valóban, jut eszembe, ezek a példák rávilágítanak arra a tényre, hogy már most is van egy (bár íratlan) törvény a társadalmunkban a tolerálható és nem tolerálható vélemények elkülönítésére. Ez Pandora Második Számú Szelencéje – még egyszer, nehogy kinyisd! Mert ha erre a kimondatlan határvonalra irányítod a figyelmet, akkor az olvasóid rájönnek, hogy ez a történet valójában nem a szólásszabadság és a cenzúra harcáról szól (mert még egyszer, minden említett személy szabadon kifejezheti a véleményét), hanem arról, hogy mi (vagy mint társadalom, közintézmény, munkahely, vagy mint egyének) hol húzzuk meg ezt a határt? Hol végződik egy ember szólásszabadsághoz való joga, és hol kezdődik egy másik ember joga ahhoz, hogy a bigottsággal és a zaklatással való küzdelem nélkül mehessen dolgozni vagy tanulni? Ez egy rendkívül bonyolult dolog, amit nem lehet egy vitriolos cikkel elintézni. És nem is lehet rá egyértelmű választ adni, csak különböző vélemények tömkelege létezik arról, pontosan hol is húzzuk meg a vonalat. Tehát egy másik kérdést kell feltenni, amire létezik egyértelmű, helyes válasz (ami – micsoda véletlen egybeesés! – egybeesik a te véleményeddel).
Akire szükség van, az egy védhető Nevezetes Személy – valaki, aki szerethető, és a legtöbb dolognak a jó oldalán áll, a mostani vitás helyzet ellenére. És a vitának is olyasvalamiről kell szólnia, amit a legtöbb magát liberálisnak tartó személy “kisebb jelentőségű ügynek” tekint – sok hűhó semmiért. Talán a Nevezetes Személy olyan kijelentéseket tett, vagy szavakat használt, amik 5, 10 vagy 15 éve még elfogadottak voltak, de mára már problémássá, esetleg kellemetlenné váltak (mert a kimondatlan határvonal folyamatosan változik – de emlékezz, ez Pandora Második Számú Szelencéje, szóval nehogy megemlítsd!). Ez tökéletes, mert az olvasóid talán maguk is mondtak ilyen dolgokat akkor régen, tehát valamennyire azonosulni tudnak majd a Nevezetes Személlyel. Vagy valamennyire nehezen birkóznak meg rohamosan változó világunkkal (alig tudják tartani a lépést!) és/vagy kezdik úgy gondolni, hogy jobban mentek a dolgok “a régi szép időkben”, amikor fiatalok voltak (azaz, amikor ők maguk gúnyolódtak azokon, akik szerint régen minden jobb volt).
De ami még tökéletesebb, ha a kérdéses kisebbségi csoport olyan, ami harcolt már ki jogokat, de még messze van a teljes elfogadottságtól. Ezért hadd javasoljam a transznemű embereket! Mert a legtöbb magát liberálisnak tartó olvasó szemszögéből öt, tíz vagy tizenöt éve nem is igazán voltak transznemű emberek (csak néhány hollywoodi filmben, vagy kibeszélőshow-ban). De most már folyton őket mutatják a tévében, és gombamód szaporodnak a róluk szóló cikkek és könyvek – hirtelen már a spájzban is ők vannak! És ha ez még nem lenne elég rossz, szeretnének is dolgokat! Például hogy szabadon használhassák azt a mosdót, amit biztonságos nekik, vagy tiszteletet az identitásuknak. Vagy hogy ne kelljen rendszeresen gyűlölködő sértéseknek kitenniük magukat. És míg az olvasóid nem ellenzik élből a transznemű embereket – hé, bármit csinál Caitlyn Jenner a testével, vagy a hálószobájában, az az ő dolga – azt nagyon is úgy érzik, hogy ez túl gyorsan történik! Legalábbis saját maguk számára. Plusz még ők maguk is finnyásan, vonakodva viszonyulnak a transz emberekhez (de ellentétben a Nevezetes Személlyel, nem merik hangosan kimondani).
Jól van, tehát megtaláltuk a megfelelő kisebbségi csoportot és Nevezetes Személyt ahhoz, hogy felháborodást – azaz úgy értem, komoly aggodalmat – keltsünk az olvasóinkban, irány a következő lépés:
- Válasszunk megfelelő témát. Itt két nyilvánvaló módszerrel élhetünk.
Szóljon a cikk a “túltolt polkorrektségről”: Például nyithatod a cikkedet a hírrel, hogy a transznemű diákok és szimpatizánsaik tüntetnek a Nevezetes Személy egyetemi beszéde ellen. De aztán szélesíted a képet, és megmutatod, hogy ez csak egy példa egy sokkal nagyobb, az országon átívelő aggasztó trendre – azaz, a “túltolt polkorrektségre”. (Nem tudom, miért használják mindig a “túltolt” szót más, hasonló értelmű kifejezések helyett, de használd csak te is nyugodtan.) Ezen a ponton sorolj fel látszólag hasonló eseteket, ahol aktivisták és kisebbségi csoportok túlzásba vitték a “polkorrektséget” vagy a “cenzúrát”. Erre példaként lásd Jonathan Chait, Michelle Goldberg és Caitlin Flanagan írásait (számtalan másik is van – úgy tűnik, a The Atlantic havonta átlagosan két ilyen cikket jelenít meg!) Ennek a megközelítésnek az az előnye, hogy nem kell semmilyen tényleges ügybe beleásnod magad (azaz megszólaltatni mindegyik felet, hitelesen bemutatni a különböző nézőpontokat, stb.) – hanem csak sietősen megmutatod, mennyire felháborítóak. Ez továbbá megengedi neked, hogy összemoss néhány potenciálisan legitim ügyet (pl. a tüntetéseket a Nevezetes Személy ellen) néhány találomra összeválogatott, a legkevésbé sem nevezetes emberek által írt gonosz dolgokkal a Twitterről.
Szóljon a cikk arról, hogy “a kisebbségi csoport túl messzire ment”: Ezzel a stratégiával a fókuszt egyenesen erre a bizonyos kisebbségi csoportra (azaz a transznemű emberekre) irányítod, és úgy állítod be őket, hogy egy olyan vonalat léptek át, amit egyik más tiszteletreméltó kisebbségi csoport sem lépne át. Ennek az az előnye, hogy a legtöbb ember már most gyanúsan szemléli a transznemű embereket, és nincs tisztában a transz emberek ügyeivel, szóval relatíve könnyű lesz meggyőzni az olvasóközönséget arról, hogy ez a csoport rosszban sántikál / túlreagálja a dolgokat. Viszont ha ezt nem kezeled ügyesen, úgy tűnhet, mintha neked is előítéleteid lennének ezzel a csoporttal kapcsolatban. Tehát legalább az elfogulatlanságnak egy kis auráját kell létrehoznunk. Ezért mindent meg kell tenni, hogy úgy tűnjön, a dolog mindkét oldalát megmutatjuk – de a cikkünk végül nagyon is részrehajló lesz. (Ne aggódj, az olvasóid 95 százaléka nem tud eleget a transz emberekről ahhoz, hogy észrevegyék az elfogultságodat.)
A rövidebb véleménycikkekhez jó alternatíva a két módszer kombinálása. A legtöbb rész szóljon a transzneműek Nevezetes Személy elleni tüntetéseiről, de ne írj bele részleteket, amelyek aggodalomra adnának okot. Például ne írj bele szó szerinti idézeteket a Nevezetes Személyről (lásd a linkelt cikk alját), és semmiképpen se ne linkeld vagy írd bele a transz aktivisták nézőpontjait. (Protip: a “transzfóbiát” idézőjelbe rakni, azaz azt sejtetni, hogy a puszta létezése is megkérdőjelezhető, nagyon jól működik!) Miután futólag megemlítetted ezt a bizonyos ügyet, szélesítsd a látókört, és jelentsd ki, hogy ez a szólásszabadság és a cenzúra harcáról szól. Érvelj szenvedélyesen amellett, hogy toleránsabbnak kell lennünk. Természetesen nem a transznemű emberekkel szemben, isten ments! Hanem a Nevezetes Személyekkel szemben, akiknek a legtöbb dologban igazuk van, de lehet, hogy más dolgokban tévednek (azt írtam, “lehet”, mert az olvasóid nem fogják tudni önállóan eldönteni, mert nem írtad bele, hogy a Nevezetes Személy mit mondott vagy mit gondol valójában a transznemű emberekről).
- Ez mind lehet, hogy elég egyszerű. De Pandorának van még pár szelencéje, melyeket el kell kerülnöd, hogy sikerrel járj:
Pandora Harmadik Számú Szelencéje: ha a Nevezetes Személy ismert feminista, bármit is teszel, ne emlékeztesd az olvasókat, hogy amiket a transznemű tüntetők csinálnak most – kritizálják a Nevezetes Személy által mondott dolgokat, petíciókat terjesztenek, megpróbálják meggyőzni az egyetemet, hogy ne adjon teret annak, hogy ez a Nevezetes Személy még több előítéletes valótlanságot terjesszen a kérdéses marginalizált csoportról –, azok pont olyan dolgok, amiket a feministák maguk is csináltak a múltban!
Valóban, a 60-as és 70-es évtizedek fordulóján (amikor még mindennapos volt a szexizmus, amikor még nem vették valami komolyan a nőket, amikor ez a Nevezetes Személy először tett szert hírnévre feministaként), a feministák rutinszerűen tüntettek olyan intézmények és események ellen, amikről úgy érezték, hogy hozzájárulnak a marginalizációjukhoz. Ezek olyan dolgok, amiket meg kell tenni marginalizált csoportként, ha senki sem vesz minket komolyan, és azt szeretnénk, hogy az emberek figyeljenek a problémáikra, és változtassák meg a véleményüket. Egyébként miért is érdekelné őket ez az egész? Miért foglaljanak állást azokkal a problémákkal kapcsolatban, melyekkel szembesülünk? Vagy, isten ments, megmozdítsák a kisujjukat?
Ha véletlenül kinyitod Pandora Harmadik Számú Szelencéjét, az olvasók lehet, hogy meglátják a párhuzamokat a múltbéli feministák és a jelenkori transz aktivisták között. Talán észreveszik, hogy ezek egyszerűen azok a taktikák, amikkel a marginalizált csoportok lassan elmozdítják a kimondatlan határvonalat, (amit nem szabad megemlítenünk – lásd Pandora Második Számú Szelencéjét) az általuk kívánt irányba. A tisztelet és az egyenlőség irányába, ha őket kérdezed..
Pandora Negyedik Számú Szelencéje: Emlékszel arra, mikor megemlítettem, hogy (a legtöbb magát liberálisnak tartó olvasód emlékei szerint) alig voltak transznemű emberek mindössze 5, 10, 15 éve? Nos, igazából sokkal többen voltak! Csak alig engedték őket beszélni, vagy alig hallgatták meg őket nyilvános helyen. Basszus, tíz éve sokkal gyakrabban rendeztek tüntetéseket a transz emberek egyetemi beszédei ellen, mint fordítva.
És ha megkérdeznéd a transz embereket, akik ezt átélték, ők rámutatnának arra, hogy a szólásszabadság - ami egy olyan absztrakt fogalom, amit kb. mindenki elfogad – szart sem jelent, ha az emberek kb. 95%-a azt gondolja, hogy semmitérő, és/vagy utálatos, és/vagy erkölcstelen vagy, és a túlnyomó többségük általi szólásszabadságukkal küzdenek az ellen, hogy sose oszthasd meg másokkal az élményeidet vagy a nézőpontjaidat nyilvánosan, és sosem legyél olyan helyzetben, ahol befolyásod lehet a politikára vagy az emberek véleményére.
Tehát, ahogy mindvégig mondtam, ez nem a szólásszabadságról szól. Ez arról szól, hogy mi – mint egyének, mint társadalom – hol húzzuk meg azt a kimondatlan vonalat, ami meghatározza, hogy mi megengedett, és mi (vagy ki) lép túl rajta.
És ha nem látod, hogy valójában erről a kimondatlan vonalról van szó, akkor ez annak a jele, hogy aki vagy, és amiben hiszel, azt a társadalom már most is megengedettnek tartja. De mint egy transz ember, aki élete nagy részét úgy élte le, hogy a társadalom 95%-a szerint átlépett a határon – aki élete első 27 évében nem mert előbújni, mert tudta, hogy a legtöbb ember nem fogadná el, aki titkos transz közösségek találkozóit látogatta, mert nem volt olyan biztonságos nyilvános hely, ahol összegyűlhettünk volna azon a helyen és időben, aki a mai napig rendszeresen olyan hátrányos megkülönböztetésnek van kitéve, amit a társadalom nagy része helyesnek tart - számomra ez a kimondatlan vonal teljesen nyilvánvaló. Ez határozza meg, hogy jogom van-e létezni, vagy hogy a nézőpontomat és az aggodalmaimat komolyan veszik-e.
Ott van ez a kimondatlan vonal, működik, sok ember életébe beleszól, akkor is, ha úgy döntesz, nem veszed észre, vagy egyenesen tagadod a létét.
Szóval ha szeretnél írni egy cikket, “A feminizmusnak több gondolkodóra van szüksége, akiknek nincs az esetek 100%-ában igaza” címmel, csak tessék – szólásszabadság, meg minden. És általában egyet is értek ezzel a címmel – egy egész könyvet is írtam arról, hogy jobban el kellene fogadnunk a különbségeket (beleértve a véleménykülönbségeket is) a feminizmusban. De akkor, amikor az emberek elfogadása, akiknek “nincs az esetek 100%-ában igazuk”, igazából azt takarja, hogy ne csak olyanokat fogadjunk el, akik mondtak egy félmondatot, ami miatt pár transz ember megsértődött, hanem olyanokat is fogadjunk el, akik megrögzötten hiszik, hogy a transz emberek a határ túloldalán vannak, hogy az identitásainkat egyáltalán nem kellene elfogadnia a társadalomnak – ha azt mondod, hogy ezt kellene elfogadnunk – akkor nem a toleranciáért küzdesz. Hanem az intoleranciát terjeszted. És nem Germaine Greer szólásszabadságért küzdesz (megvan neki, és mint Nevezetes Személy, tere is van kifejezni), hanem egy vonalat húzol – egy olyan vonalat, ami az én és más transz emberek aggodalmait jelentéktelennek minősíti.
Minden jogod megvan ott húzni meg a vonalat, ahol akarod. De ahogy nekem is megvan minden jogom, hogy az általam kívánt irányba toljam a vonalat (ami esetleg azt jelenti, hogy tüntetek olyan emberek ellen, akik semmibe veszik a transz embereket és valótlanságokat terjesztenek róluk, valamint olyanok ellen, akik hallgatólagosan tűrik ezt a semmibe vételt és dezinformációt). De ne zavard össze ezt az ügyet azzal, hogy úgy teszel, mintha a szólásszabadságról, vagy a más véleményének tolerálásáról, vagy az aktivisták túlkapásairól szólna.
Ez a vonalról szól.
Nem létezhet olyan társadalom, ahol tisztelik a nőket, de tűrik a szexista megnyilvánulásokat. Ez egyszerűen nem lehetséges – feministaként ezt biztosan látod. Ugyanígy nem lehetséges egyszerre tisztelni a transz embereket, és eltűrni a transzfób nézeteket kifejező embereket – ez a két dolog kizárja egymást.
Szóval húzd meg a vonalat, azt a vonalat, ami eldönti, hogy a transz emberek átlépik-e a határt (ahogy a történelemben eddig), vagy a transzfóbia (idézőjelek nélkül) lépi-e át a határt. De egyszerre nem lehet mindkettőt. És ha meghúztad a vonalat, védd is meg. Mert minden erről szól.
Végül szeretnék azokhoz az emberekhez szólni, akik cikkeket írtak, vagy szeretnének cikkeket írni a “polkorrektség”, a “callout kultúra”, az “internetes felháborodás-gépezet”, vagy bárhogy is nevezzék, ellen: Lehet, hogy meglepő, de néha egyet értek veletek. Mint már mondtam, egy teljes könyvet írtam arról, hogy az aktivizmus – miközben bizonyos marginalizált csoportok jogaiért küzd – néha önmaga is marginalizál más csoportokat. Tehát határozottan hiszem, hogy tudunk közös nevezőre jutni, és értelmes, fontos beszélgetéseket folytatni arról, hogyan egyensúlyozzunk a civil diskurzus és a véleménykülönbségek között, miközben teljes mértékben tiszteljük egymást, mint embert.
De ha ilyen értelmes és fontos beszélgetések folytatása helyett inkább megírnád az “internetes felháborodás-gépezet” cikk fordítottját, ahol ahelyett, hogy felháborodást keltenél azok ellen, akik állítólag szexisták, rasszisták, transzfóbok, stb. voltak, inkább az ezek ellen tüntető emberek ellen keltesz felháborodást – és/vagy ha lekezeled vagy elítéled ezen aktivisták és kisebbségi csoportok tüntetéseit anélkül, hogy kinyitnád Pandora bármelyik általam leírt szelencéjét, akkor rohadj meg. Tényleg. Rohadj meg. Egy dilettáns vagy, aki nem akar komoly beszélgetést folytatni ezekről a nagyon fontos és nagyon bonyolult dolgokról. Csak azt szeretnéd, hogy igazad legyen.
Viszont szerintem tévedsz. Én itt húzom meg a vonalat.
Ezt az esszét a Patreon-támogatóim tették lehetővé, ha tetszett és szeretnél még ilyeneket olvasni, akkor légy szíves, támogass azon az oldalon. Ha szeretnél többet megtudni az írásaimról és az aktivizmusomról, látogasd meg a juliaserano.com-ot.
Írta: Julia Serano
a (már 2. kiadásban lévő) Whipping Girl, a (legújabb) Outspoken és az Excluded: Making Feminist and Queer Movements More Inclusive szerzője. juliaserano.com
Fordította: Kolki Milán