Megalapozatlan félelmek kötöttek gúzsba

Ennek a sorozatnak úgy jött az ötlete, hogy egy transz csoportban arról olvastam egy fiatal lány beszámolóját, hogy vett egy kamiont. Ez a mindennapos történet (ki ne venne időnként kamiont?) kapott egy szívmelengető bájt attól, hogy a lány milyen magától értetődő harmóniában volt a családjával és hogy az eladó férfi is milyen zökkenőmentesen kezelte az „ügyet”. 

Arra gondoltam: hány és hány hasonló olyan történet van, amik cáfolják, hogy olyan lenne Magyarország, amilyennek a kövér lászlók és bayer zsoltok akarják látni, láttatni. Hogy milyen fontos, hogy ne a kormány sötét gonoszsága szabja meg, mit is gondoljunk a világunkról. 
Ezúttal Kotvász Liliánával beszélgettünk, a mindigisno.hu blog szerzőjével. 

A cikkeket a Prizma Közösséggel együttműködésben hozzuk. 

Fotó: Milesz-Nagy Orsolya

VB: Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz?

Liliána: Budapesten születtem és jelenleg is itt él a családom. Anyukám a postán, apukám meg a rendvédelmi szerveknél dolgozott, mára már mind a ketten nyugdíjba léptek. Egy átlagos középosztálybeli életünk volt. 

A szüleim rettenetesen szerettek engem és próbáltak mindent megteremteni számomra. Ennek ellenére én mégis falakat emeltem magamban és nem nyitottam még feléjük se. Pedig biztos vagyok benne, hogy régebben is támogattak volna, ugyanúgy, mint most.

VB: Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt rólad ekkor a transzneműségről? 

Liliána: 5-6 éves voltam, amikor már tudtam hogy odalent valami nem stimmel. Nem emlékszem, hogy pontosan honnan, de tudtam. Minden este úgy feküdtem le, hogy éjjel hátha csoda fog történni és reggel lányként ébredek, de persze ez sohasem valósult meg így. Rettenetesen szégyelltem és senkinek se beszéltem egy szót se erről, inkább magamba fojtottam az érzést.Hiába voltak jól elfojtva az érzéseim, valamikor 10 éves korom körül fogalmazódott meg bennem, hogy én lány szeretnék lenni. De továbbra is az elfojtás teljes erejével éltem. Nem foglalkoztam vele, nem kerestem utána, pedig az internet is már nagyon hamar elérhető volt otthon. Így semmi sem tudtam a transzneműségről, csak próbáltam kiölni a vágyat magamból és nem foglalkozni vele.

Gondoltam, hogy amiről nem veszek tudomást, az nem is létezik. Hát, ez nem így működik...

VB: Mikor coming outoltál a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták? 

Liliána: 27 éves voltam és ők voltak az egyik elsők, akiknek elmondtam azt, hogy transznemű vagyok. Nem tudtak sokat a transzneműségről, nem volt ilyen személy eddig a környezetükben, így nagyok sok új információt raktam a szüleim elé.
Az első beszélgetéskor szinte sokkoltam őket, mivel teljesen váratlan volt nekik, nem mutattam előtte jeleket, amikből esetleg sejthettek volna valamit. Sokat beszélgettünk, de már az első pillanattól fogva támogattak. Persze kellett egy kis idő, amíg ezt magukban teljesen helyre tudták tenni, de ez szerintem teljesen normális volt így. Az biztos, hogy végül sokkal szorosabb kapcsolatunk lett egymással.

Fotó: Milesz-Nagy Orsolya

VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok? 

Liliána: Hat barátomnak/régi barátomnak bújtam elő személyesen, mert fontosnak tartottam, hogy ők ne a Facebookról tudják meg ezt. Volt aki kicsit jobban képben volt, mások meg kevésbé, de mindenkivel egy jót tudtam beszélgetni és egy negatív kimenetel se lett. Mindenki jól fogadta a coming outomat.

Volt egy srác, akitől nagyon tartottam, és az utolsó pillanatra hagytam őt. Akkor már 1-2 éve ismerkedtünk össze a munkahelyünkön és jó barátok lettünk. Mégis, csak a teljes social coming out előtti estén ültem le vele beszélgetni.

Egy vérbeli rocker. Télen-nyáron bőrbakancs bőrkabáttal és egy számomra szinte kiszámíthatatlan személyiséggel. Valószínűleg ez a félelem bizonyos negatív sztereotípiákon alapult, és mivel a barátomról volt szó, féltem hogy el fogom veszíteni. Persze mindez alaptalannak bizonyult, teljesen felesleges volt előre a rosszat feltételeznem.

Még volt a messzi rokonság Szabolcsban, akikkel ritkán tartjuk a kapcsolatot és én szintén egy kis bizonytalansággal mentem hozzájuk előbújni. Persze ez is alaptalan volt, itt sem ért negatív fogadtatás, egyikük részéről se. Mindenki pozitívan állt hozzám.A még tágabb környezet meg, őszintén, engem nem tud úgy érdekelni. Szerintem nekünk luxus ezt megengedni magunknak. Nem hiányzik az, hogy más negativitása megtapadjon akár csak egy kis időre is rajtunk. Van épp elég problémánk így is.

Én kész lettem volna, még ha összetört szívvel is, elengedni mindenkit az életemből, azért hogy önmagam lehessek, hogy élhessek.

Szóval azt hiszem, eddig mindenki pozitív volt velem, aki meg nem, az így járt.

Fotó: Milesz-Nagy Orsolya

VB: Hogyan kezelték a szüleid az ügyet kifelé? Kellett-e konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha nem, miért? Ha igen, akkor hogy csinálták? 

Liliána: Amellett, hogy mind a ketten elfogadtak és támogattak, megviselte őket ez az egész. Sokáig nem beszéltek róla a kollégáknak/barátoknak, de lehetett rajtuk látni, hogy valami történt. Pár hónap kellett, hogy a legközelebbi barátoknak elmondjuk. Szép lassan meg a feszélyt felváltotta a boldogság. Teljesen természetessé vált, hogy nekik egy lányuk van.Én nem tudok semmilyen konfliktusról, ami érintette volna őket miattam. Igazából nem is tudom, hogy miért nem volt ilyen. Amikor előbújtam, még mind a ketten dolgoztak, meg amúgy sem a négy fal között élünk, a tranzícióm elején is voltunk együtt emberek között, ugyanúgy mint mindig. Nyílt konfliktus egyszer sem ért. Ha meg valaki mondjuk végigmér a metrón állva, ha neki ez kell a napjához, akkor nézzen. Az ilyeneket nem vesszük magunkra.VB: Mi van a randizással? 

Liliána: Ismeretlen terep a számomra. Régen se szereztem igazán nagy tapasztalatot benne, pláne nem nőként. Érdekes lesz felnőttként ebbe beletanulni és érvényesülni, de biztosan egyben élvezetes is lesz. Még ha most kissé félénk is, de amúgy nyitott vagyok mindenki felé.

VB: Mit gondolsz a passingról/blendingről, mennyire fontos neked? (Passing: amikor egy transzneműn nem látszik transz volta, és így, észrevétlenül él a társadalomban. Blending: végül is látszik rajta, de így is be tud olvadni, el tud keveredni.)

Liliána: Sokak (de nem mindenki!) által vágyott dolog a passing, hogy teljesen el tudjanak vegyülni a társadalom sűrűjében. Jó érzés lehet az, amikor mindenhonnan a nemi identitásnak megfelelő nem szerint kezelik az embert, és még egy pillanatra se fordul meg a másik ember fejében, hogy az illető esetleg transz-e.

Sokáig foglalkoztatott az a gondolat, hogy milyen jó is lenne majd ciszpassnak lenni. Amikor senki se ismeri a múltamat és engem is csak egy-két dolog emlékeztet arra, hogy én transzneműként születtem. Bár ez már inkább a stealth. (Stealth - amikor egy transzneműn nemcsak, hogy nem látszik a transz volta, de még a környezete sem tud róla.)

Az életem végül más irányt vett, meglett a passing mindkét oldalának a helye. Elindítottam a blogomat, ahol nyíltan beszámolok a tranzícióm menetéről, ezzel felvállalva azt, hogy látható transz leszek. Ott és ahol ez szükséges. 

De a hétköznapokra nézve, jólesik, amikor én is csak egy nő vagyok a sok közül. Számomra egy kis validitást ad, hogy érzem végre a természetességet a legapróbb dolgokban is akár.

Fotó: Milesz-Nagy Orsolya

VB: Mi a legkedvesebb transzneműséghez kötődő élményed? 

Liliána: Rengeteg olyan felejthetetlen pillanatot éltem meg, amikre örökké emlékezni fogok. Kezdve azzal, amikor megkaptam az első szakvéleményemet és zárva a sort (egyelőre) azzal a képpel a szememben, amikor felébredtem az altatásból, a nagyműtét után.
A tranzícióm elején volt egy olyan élményem, amire abszolút nem számítottam akkor még. ~3 hónapja voltam hormonon, teljesen boymode voltam (igaz, itt már egy nagyon andro megjelenésem volt), és a social coming out is messze volt tőlem. Épp az új ruhatáramat építgettem, amikor rátaláltam egy speciális boltra, ahol a 190 feletti magasságom nem probléma. Itt minden a magas nőkre van tervezve, és ami a ruhák mellett lehengerelt, az a fogadtatás volt.
Nem számítottam arra, hogy egy vadidegen teljes mértékben elfogad és 100 százalékosan nőként kezel. Igazából nem is voltam felkészülve erre még ott, de hihetetlenül jólesett. A segítség, amit kaptam akkor és azóta, meg az, hogy egyből beléphettem az insider csoportba a többi nő közé, ez mind mind egy jó adag önbizalmat pakolt belém. Az önbizalmam megszilárdítása meg egy kulcsfontosságú lépés volt az előbújásom előtt.

Még egy átfogóan kedves élményem, az maga a saját transzneműségem elfogadása. Hogy ne csak létezzek a szürke világban napról napra, hanem meg is éljem az Életet. Iszonyatosan mélyre ásni és elfogadni önmagamat, majd belekezdeni a tranzícióba, és szép lassan lemorzsolni a diszfóriát magamról, ez valami hihetetlen és leírhatatlan harmóniával jár.
Talán mondhatom azt, hogy az önelfogadás az egyik legnagyobb kincsünk, ami minden transznemű emberben ott lakozhat.

VB: Mi az, ami ez ügyben nehezen ment, amit megszenvedtél? 

Liliána: Nagyon felszabadító volt előbújni, de ezzel együtt az is ott motoszkált hátul, hogy miért nem előbb. Sok minden megváltozik a tranzíció alatt, de a múltat természetesen ez nem befolyásolja. A gyermek-, tinédzserkor és fiatal felnőttkorom jó része úgy telt el, ahogyan eltelt. Nekem ezt nehéz volt jól kezelni, de idővel el tudtam magamban rendezni.

Amit amúgy élesen ki tudnék emelni, az 2020 április elsején történt. Engem nagyon megrázott, amikor olvastam a 33-as paragrafust. Teljesen ledöbbentem, és elhalkult a világ körülöttem. Percek teltek el némán, majd kitört belőlem úgy a zokogás, hogy haza kellett mennem a munkámból. Összezuhantam és képtelen voltam funkcionálni. Ott úgy éreztem, mintha erővel kitéptek volna egy darabot belőlem. Traumatikus volt az egész.
Másnap realizáltam, hogy este veszélyesen közel kerültem egy újabb öngyilkossági kísérlethez (ezt részletezni már eléggé elkanyarodna innen), így felkerestem egy pszichológust, majd jött a terápia. Két hónap lényegében így elveszett a „semmire”, de végül sikerült visszabillennem egyenesbe. Soha nem gondoltam, még a transzneműségem felvállalása után se, hogy valaha ilyen mértékben sérülni fog az emberi méltóságom.

VB: Mit gondolsz, min múlik a környezet jó fogadtatása? 

Liliána: Mind a két fél kell hozzá. A környezetnek képesnek kell lennie nem gyűlölködni, nekünk meg nem gyűlöletet kelteni. Amikor valakiben a puszta létezésünk ellenséges indulatokat kelt, onnan nagyon nehéz eljutni egy legalább neutrális álláspontig. Szerintem az ilyen emberekben jelentős belső feszültség van valahol és nekik sokkal egyszerűbb másokkal foglalkozni, mint önmagukkal.

De mi sem vagyunk hófehérek. Ugyanolyan emberekből állunk mi is, mint mások, és köztünk is vannak olyanok, akik a szélsőségeket képviselik. Így rajtunk is sok múlik, hogy megtaláljuk az egyensúlyt másokkal. 

Fotó: Milesz-Nagy Orsolya

VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt nem kéne beszélni a jó esetekről, és több, nagyon is ide való interjúalanyom emiatt utasította vissza a válaszadást. Te miért beszélsz a történetedről? 

Liliána: Alapvetően jó dolognak tartom a transzneműség bemutatását. Csak úgy fognak elfogadni minket, ha előbb megismerik az emberek a mi életünket és az esetlegesen bennük lévő kérdések érdemi válaszokat kapnak. 

Viszont, amikor elkezdtem megírni a válaszaimat, kirajzolódott bennem, hogy nekem „túl könnyű” volt. Igaz, a szüleim egy idősebb generációhoz tartoznak, de a családban nincs jelen a konzervatív szemlélet, a vallás vagy a politika. Emellett ugye a fővárosban születtem, nőttem fel és most is itt élek. Ebben az országban, azt hiszem, nem nagyon lehetne jobb általános háttérrel indulni.

De mégis van egy árnyoldal és emiatt kell igazából erről beszélni, mert még a látszólag könnyű úton is magas falakat kellett áttörni. 

Hiába volt meg ez a jó hátterem, mégis két évtizeden át harcban álltam saját magammal és próbáltam nem tudomást venni a valódi önmagamról. Sokáig tartana összeszedni, hogy mennyi esemény, élmény és megismételhetetlen pillanat telt el úgy, hogy én egy férfitestbe voltam zárva. Mennyi mindenről mondtam le így, kivonódva az életből.

Mindez csak azért, mert féltem felvállalni magamat. Féltem a családom előtt és féltem a világ előtt kimondani, és nem voltam elég bátor, hogy lerázzam magamról a félelmet. Ami megalapozatlan volt. Persze nincs egy könnyű életünk, de azért nem is olyan szörnyűséges, mint azt olyan sok helyen próbálják mutatni rólunk.

A hiteles és valós kép érdekében meg, nekünk, transznemű embereknek kell kiállni és megmutatni, hogy milyen is igazából a mi életünk. 

Fotó: Milesz-Nagy Orsolya

A cikket a Facebook oldalunkon lehet kommentelni. Tudod: csak kedvesen és okosan!