A nem várt közegekben jól sikerült transz előbújásokat bemutató, a Prizma Közösséggel közös sorozatunkban ezúttal M-mel beszélgettünk, aki vidéki katolikus közösség aktív tagjaként bújt elő transz férfiként.
VB: Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz?
M: Vidéken nőttem föl, stabil, szerető, római katolikus családban. Visszagondolva, jó gyerekkorom volt.
Anyai ágról jött a család mély vallásossága. Gyerekkorom óta hittanra jártam, a bátyámmal együtt minden vasárnap ott voltunk a templomban, ministráltunk és én egy idő után a templomi gitáros kórusba is beléptem. Nagyon szerettem ezeket a közösségeket. Sok barátot szereztem.
Apukám nem gyakorolja a vallást, de mindig is támogató volt a mi vallásosságunk iránt.
Ezek az előbújásom előtt sok félelmet keltettek bennem. Hiszen tudjuk, hogy az egyház hogyan áll az LMBT+ emberekhez. De azt kell, hogy mondjam, hogy áldottnak érzem magam, hisz támogató család és barátok vettek körül, és hál Istennek a félelmeim alaptalannak bizonyultak.
VB: Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt rólad ekkor a transzneműségről?
M: Sokszor kérdezték ezt tőlem, mikor egy-egy embernek előbújtam. Ilyenkor mindig megijedek, mert az első gondolatom az, hogy „jajj, most kell bebizonyítanom a bizonyíthatatlant, és ha nem mondom, hogy már három évesen pontosan tudtam, akkor nem fogják elhinni.” De persze ez hülyeség! 24 évesen volt az első előbújásom; ÖNMAGAMNAK. Akkor mertem igazán kimondani, hogy igen, én transznemű vagyok. De legelőször kb. 5-6 évesen fogalmazódott meg bennem az érzés úgy igazán.
Amikor kisebb voltam, nem gondolkodtam ilyeneken, hogy születéskor hozzárendelt nem, gender, vagy bármi. Lánynak neveltek, lány ruhába öltöztettek, lányként kezelt mindenki. Úgy gondoltam, ez minden más lehetőséget kizár.
De pl. sosem szerettem babázni, inkább fociztam, és amikortól ki tudtam magam fejezni, csak nagyon muszájból voltam hajlandó szoknyát felvenni, például az iskolai ünnepségeken.
24 éves korom előtt nem nagyon mozogtam olyan környezetben, ahol téma lett volna a melegség vagy az LMBT+ emberek. Persze tudtam, hogy vannak meleg és leszbikus emberek, de ennyi. Léteznek, mint ahogy létezik hosszú szárnyú bálna is, de még addig egyszer sem találkoztam egyikkel sem.Nagycsoportos voltam, mikor először lehetett rövid hajam. Valahogy az egy fontos dolog volt számomra. Volt egy legjobb barátnőm az utcánkból. Bármikor, bármit játszottunk mindig én voltam a fiú, a többi fiú szomszéddal pedig mindig hatalmasakat fociztunk.
Egyszer első osztályosként kint fociztunk tesiórán vagy napköziben és mikor becsengettek mindenkinek be kellett mennie. Nagyon meleg volt, mi meg kimelegedtünk a sok futkározásban. Ahogy mentünk befelé, mindenki a fiúk közül kezdte levenni a pólót, trikót, így én is. Úgy szóltak rám, hogy azonnal vegyem vissza, mert nekem nem szabad levennem a trikómat, akármilyen melegem is van. Én meg nem értettem, hogy de hát miért?! A többi fiú leveheti, akkor én miért nem?!
Akkoriban csak a játék meg a boldogság volt a fontos, nem az, hogy ki milyen nemű, mégis legbelül már akkor fiúként azonosultam, és az volt az első olyan pillanat, amire visszaemlékszem, hogy a külvilág szembesített azzal, hogy a belsőm nem egyezik meg azzal a testtel, amiben élek.
Emlékszem mekkora harcot vívtam a szüleimmel, hogy vegyenek nekem egy focimezt a piacon. Nem tartották lányosnak, de biztos látták, mennyire szeretnék, így beadták a derekukat. Nekem ezek mind kis „győzelmek” voltak, kis reménysugár, hogy talán lehetnék én is fiú.
Aztán később mikor kezdtem kamaszodni és megcsapott a szerelem szele, megijedtem, mert bizony a lányok kezdtek el megtetszeni… Nagyon megijedtem, mert hát egy lány nem szerethet bele egy másik lányba, gondoltam. Bár senkivel sem találkoztam, aki leszbikus vagy meleg lett volna, de azt mondták, hogy az bizony nagyon rossz dolog. Így mindent jó alaposan elnyomtam magamban, hiszen nem akartam, hogy mindenki utáljon, vagy undorodjon tőlem.
Emlékszem, sokszor, mikor bementünk egy-egy boltba anyuval, fiúnak néztek az eladók, hiába örültem legbelül, a szüleimmel mondtam, hogy „de hát én nem vagyok fiú.”…
Egyszer a frissen odakerült káplánnál gyóntam, és volt egy mondata, amiből konkrétan tudtam, hogy azt gondolja, hogy egy fiú vagyok. Nem tudom miért, hiszen sötét volt, csak egy pici villany halvány fénye világított, közöttünk rács volt. A hangom? Még bele is gondoltam utána, hogy milyen bűnöket soroltam fel, és hogy vajon vannak-e tipikus fiú bűnök vagy olyanok, amik inkább lányokra jellemzőek?! De emlékszem, bár kicsit bűntudatom volt, hogy nem javítottam ki, nagyon örültem, hogy fiúnak hitt.
Aztán gimiben megismertem egy meleg srácot. Egy vicces, kedves és segítőkész srác volt! És onnantól kezdve még inkább nem értettem, hogy miért rossz dolog, ha valaki LMBT+?! De még akkor is úgy gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha helyet cserélhetnénk. Ha én lennék ő, ő meg én. Én akkor fiú lehetnék, ő meg lány és szerethetné a fiúkat, anélkül, hogy az rossz lenne…
Aztán egy nyáron, egy hosszú tóparti séta és beszélgetés során valaki felvilágosított az LMBT+ emberekről, hogy melyik betű mit takar, és talán a tudtom és tudtuk nélkül akkor coming outoltam valójában először. Tisztán emlékszem, hogy ott felragyogó képpel, de kellő félelemmel hirtelen felintegettem a transzneműség hallatán, hogy „Hát ez olyan, mint én!”
De onnantól kezdve elkezdtem nézegetni a wikipédiát, különböző szócikkeket kerestem, de csak 2014-ben volt elég bátorságom (mikor végleg betelt a pohár) ahhoz, hogy kiírjam magamból, amit érzek, és hogy változtatni akarok, nem akarom magamban elfojtani többé magamat.
Emlékszem, apukám mindig mondta, hogy igazán „felnőni” és „kivirulni” majd 25 évesként fogok. Azt hiszem, nem pont erre a „kivirulásra” gondolt.
VB: Mikor coming outoltál a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták?
M: Hirtelen majdnem rávágtam, hogy “hát elég későn” – mert legbelül ezt érzem - , de igazán nincs olyan, hogy túl korán vagy túl későn. Ekkor és kész. 25 éves voltam, mikor történt a dolog.Fél évvel azután, hogy önmagamnak (és pár közeli barátomnak) coming outoltam, és egy hónappal az unokaöcsém születése után, egyre jobban érett bennem a dolog, hogy szeretném, ha az unokaöcsém már engem ismerne meg, ha felnő. Egyre nehezebb volt magamban is elviselni azt, hogy a szüleim előtt egy ilyen fontos dolgot, ami immár számomra egyértelmű, eltitkoljak. Egy este nagyon spontán jött a dolog, anyukámmal vacsoráztunk, és ott kezdtem mesélni neki, hogy egy hete voltam Élő Könyvtár rendezvényen, ahol különböző féle-fajta emberek, mint könyvek eljönnek, és őket ki lehet kölcsönözni, azaz lehet velük beszélgetni. Jöttek látássérültek, mozgássérültek, hajléktalanok, szenvedélybetegek, szivárvány családosok, és volt egy transznemű lány is. És végül könnyekkel küszködve (nagyon féltem, hogy mit fog szólni) kinyögtem, hogy azért mesélem el ezt, mert én is transznemű vagyok. Azt mondta, hogy sejtette, hogy van valami, de pontosan erre nem számított. (Talán azt mondta, hogy azt gondolta leszbikus vagyok). Sokáig beszélgettünk aznap este, és megígérte, hogy puhatolózik apukámnál, hogy vajon ő hogy áll ehhez a kérdéshez. Végül nem puhatolózott, hanem két nap után közölte, hogy nem akarja halogatni a dolgot, mert nem esne jól apukámnak, ha kiderülne, hogy neki mióta nem szóltunk. Szóval vagy most elmondom, vagy akkor hallgassunk róla örökre. Persze én tudtam, hogy ez nem lehetséges, hiszen én teljes nem- és névváltoztatásra készülök, ezt nem lehet csak úgy eltitkolni örökre… Aznap este odaálltam apukám elé, és neki is elmondtam – nagy sírás közepedte -, hogy mi a helyzet. Nagyon kedves és támogató volt ő is. Emlékszem, a beszélgetés végén azt mondta, hogy „sajnálja, hogy csak most mondtam el, és ennyi évig egyedül kellett ezzel küzdenem”.
Persze nem nagyon tudták, hogy ez az egész mivel jár, és hogy mi lesz most. Nagyon féltettek, hogy nehogy mások bántsanak. Leginkább az egészségem miatt aggódtak. De nagyon igyekeztek és pozitívan álltak a dolgokhoz. Persze más ütemben sikerült nekik feldolgozni a dolgokat, mint ahogy én magamban helyre tettem az egészet. Végül is fél év előnnyel indultam.
De ahhoz képest, hogy a legrosszabb gondolatom az volt, hogy kitagadnak és nem lesz hol laknom, nagyon jól sikerült a dolog. Azért persze kellett pár év, mire leszoktak bizonyos megszólításokról, de ahogy egyre haladtam előre az átmenetben, nekik is egyszerűbb lett minden. Látták mennyivel felszabadultabb és boldogabb vagyok, és azt is, hogy igazából ugyanaz az ember vagyok, csak épp nem lány, hanem fiú. VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok?
M: Az előbújásomat pont egy olyan időszakra időzítettem, hogy befejeztem a főiskolát, felköltöztem a fővárosba és munkát kerestem. Szóval belekalkuláltam azt is, hogy ha nem sikerülnek jól a dolgok, akkor is meg tudjak állni a saját lábamon. Ez viszont azt is jelentette, hogy mikor belevágtam az egész átmenet dologba, akkor már kevesebb időt töltöttem otthon.
A közeli barátaim mind pozitívan fogadták. A vallásos környezetemben személyesen egy-egy embernek írtam, aztán mikor a család és a legfontosabb barátaim már tudták, akkor a facebookon egy nagy bejegyzésben is kiírtam a dolgot. Nagyon sok támogató üzenetet kaptam. Volt pár olyan ember, akikkel évek óta nem is beszéltem, és nem is gondoltam, hogy feldobja nekik majd a facebook a bejegyzésem. De mind hihetetlenül kedvesek voltak. Az a hét nagyon megható volt, a sok üzenettel. Nagyon sok vallásos barátom meglepett.Egy nagyon negatív élményem volt a vallásos ismerőseim között.
Van még egy pár olyan ember, akik ha nem is a legjobban fogadták, de elfogadták. Velük is ritkábban tartom a kapcsolatot, pedig nagyon hiányoznak, de azt hiszem ez inkább az én döntésem, hogy nem nagyon keresem őket. Lehet a jövőben, ha kicsit több lelki erőm lesz az ilyen beszélgetésekhez, akkor felveszem velük a kapcsolatot, mert talán ők már rég túl vannak a dolgon, csak bennem maradtak mélyebb nyomok.
VB: Hogyan kezelték a szüleid az ügyet kifelé? Kellett-e konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha nem, miért? Ha igen, akkor hogy csinálták?
M: Édesanyámmal megbeszéltük, hogy majd ő elintézi az otthoni ismerősöket, akiknek egyáltalán tudniuk kell a dologról. Nem tudok róla, hogy lett volna bármi konfliktusuk miattam. Édesanyám elég határozott nő, két lábbal a földön. Mindenre van valami megoldása, szóval biztos voltam benne, hogy bármi lesz, fogja tudni kezelni a dolgokat.
Két éve egyszer voltak egy esküvőn, édesapám gyerekkori jó barátjának a lánya házasodott. Ott kérdezték tőlük, hogy mi a helyzet a családdal (már rég találkoztak), és meséltek rólam is. Kérdeztem mit szóltak, volt-e valami belőle. Az volt a válasz, hogy nem. Tudomásul vették, sok sikert kívántak, nem is volt ezen mit tovább beszélni.
VB: Beszéljünk egy picit még külön a gyülekezetedről. Bennük mi játszódott le, hogyan vették a kanyart?
M: Katolikuséknál úgy kell ezt elképzelni, hogy egy városban van egy templom, és a templomhoz tartozik egy pap, egy nagyobb hívő közösség, és ebből a közösségből alakulnak sok kis csoportok, attól függően, hogy mire van igénye az embereknek. Ovis hittan csoport, ifjúsági hittanos közösség, fiatal felnőttek csoportja, énekkar, ministráns csoport, filmklub, fiatal családosok egyesülete, Mária Légió, stb.
Én több ilyen csoportban is besegítettem és aktív tagja voltam, szóval ismertek páran, 12 és a 70 éves kor között jó sokan.
Voltak a közösségből akiknek személyesen mondtam el, vagy ha arra nem volt lehetőség, akkor levelet írtam nekik, és úgy beszéltük meg. A velem egykorúak például elhívtak egy kis házi beszélgetésre velük, hogy meséljek, meg tudjanak kérdezni. Egy egész estét szántunk rá, és szerintem nagyon jó volt nekik is meg nekem is.
Volt pár ember, akikkel még utána leveleztem kicsit hosszabban, és hihetetlenül kedvesek és elfogadóak voltak. A közösség nagyjának anyukám mondta el, az nem tudom, hogy zajlott. Azt sajnálom, hogy velük nem tudtam konkrétan beszélni, vagy átbeszélni, vagy ha lett volna kérdésük azokat megválaszolni, úgy érzem az még nekik és nekem is hiányzik kicsit. Talán ez okozta azt, hogy a szüleim korosztályának egy része inkább a tájékozatlanság miatt dolgozta fel nehezebben, de ezektől az emberektől sem kaptam egyetlen rossz szót sem. Egy nyári közösségi bulin, pár ital után volt, hogy kaptam olyan mondatokat, hogy „hát nehéz ez, mert hát mégiscsak lánynak ismertünk meg, szóval nehéz ez meg furcsa, de azért nagyon szeretünk meg igyekszünk!”. Azt hiszem a kölcsönös szeretet erősebb annál, hogy ne tudjunk egy közösségben együtt lenni. Annyira odafigyeltek, hogy az új nevemen hívjanak, és mindig óriási ölelést kaptam egy-egy tagtól, mikor mentem, szerintem ez egy tökéletes jele volt annak, hogy szeretnek és elfogadnak, és mindig tárt karokkal várnak haza.
Az esküvőm előtt volt egy kis imaalkalom, ahova ezt a közösséget is meghívtuk és ahhoz képest, hogy vidékről kellett felutazni, sokan eljöttek! Hihetetlenül jó érzés volt.
Sajnálom, hogy a távolság miatt sokkal kevesebb időt tudunk együtt tölteni, de mindig nagy öröm találkozni velük, ha hazalátogatok. Jó lenne egyszer-kétszer, ha adódna alkalom, kicsit mélyebben is beszélgetni velük és elmerülni a témában. Talán egyszer arra is sor kerül.
VB: Tehát házas vagy, ami nagyszerű hír minden normális életre vágyó transzneműnek. Előtte gondolom, ismerkedtél. Milyen tapasztalataid voltak?
M: Az a helyzet, hogy a feleségem előtt nekem nem volt más párkapcsolatom.
Volt pár időszak (gimi, főiskola), amikor nagyon igyekeztem „normális lenni” és gondoltam, hátha megtetszik egy fiú és akkor majd „megjavulok”, de ez sosem következett be. Azok a fiúk, akik „tetszettek”, azok mind azért néztek ki jól, mert azt gondoltam, hogy én szeretnék így kinézni, ilyen szeretnék lenni én is. Aztán pedig minden fiúktól jövő közeledést elutasítottam, mert egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy rám potenciális barátnőként tekintsen bárki is, hiszen nem éreztem magam nőnek. A lányokkal pedig nem mertem kis viccesen barátságos flörtöléseknél tovább elmenni, mert féltem, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy valójában lányokhoz vonzódom.
Mikor elfogadtam magamban, hogy transz vagyok, akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy nekem valaha lesz valakim, nem hogy saját családom. Úgy voltam vele, hogy nem fog belém szeretni senki, hiszen még nem hallottam olyanról, hogy transzok családot alapíthatnának.
Aztán a baráti társaságomból az egyik lánnyal nagyon jóba lettünk a coming outom után. Ő volt az egyetlen vallásos barátom, aki a kezdetektől mellettem állt, mikor még önmagamban is helyre kellett tennem a hitem és a transzneműségemet. Nagyon sokat beszélgettünk, sokat formáltuk egymást. És végül a barátság szép lassan szerelemmé érett. A kezdetektől hosszú távra terveztünk.
VB: Mit gondolsz a passingról / blendingről, mennyire fontos neked?
M: Mindig is hihetetlenül fontos volt számomra a beolvadás. Máig napi szinten foglalkoztat ez a dolog. Minden vágyam az volt, hogy külsőre is férfiként nézzek ki, és senki se tudja megmondani rólam, hogy transz vagyok.
Az átmenetem elején még máshogy gondolkodtam, mikor még inkább néztem ki fiús lánynak, akkor nem volt semmi bajom azzal, hogy bátrabban vállaljam fel transzneműségemet.
Mostanra már eljutottam odáig, hogy ha rákérdeznek nem titkolom, nem hárítok, szívesen válaszolok kérdésekre is, de a transzságom már csak egy tulajdonság a sok közül. Kedvenc színem a kék. Szeretek túrázni és zenélni. Szeretem a palacsintát. Keresztény vagyok. Ja, és transznemű vagyok.Az utóbbi időben rengeteget örlődöm ezen. Szeretnék valahogy én is segíteni a transz közösségnek, szeretném, ha az emberek látnának élő, pozitív példákat.
Csak közben nem szeretném magam felfedni azok előtt, akik nem tudnak a múltamról, mert onnantól lehet, egy kicsit úgy fognak rám gondolni, hogy „ja igen,ő, az a lány, aki fiú”.
Sajnos a mai Magyarországon egyre inkább el kell ilyeneken gondolkodni, és a társadalmi elutasítás jó ok a beolvadásra, nehogy elővegyenek és elhurcoljanak, csak mert kicsit is mások vagyunk, mint a „normálisok”.
Minden tiszteletem azoké, akik kiállnak, és nevüket, arcukat felvállalják és harcolnak a jogainkért, és az ügyünkért, azokért is, akik teljesen beolvadva – mindegy milyen okból – nem vesznek részt ilyen dolgokban.
VB: Milyen viszonyban van a hited a transzneműséggel? Azt gondolnám, hogy aki transznemű, nagyobb valószínűséggel fog hátat fordítani az egyháznak, a történeted ismerve inkább azt láttam, hogy neked épp, hogy a hited adott erőt a nehézségekhez. Mi történt benned?
M: Eljutottam arra a felismerésre, hogy én az Istenben hiszek, nem pedig az egyházban. El tudom kicsit különíteni az Istennel való kapcsolatomat az egyháztól.Kemény munka volt magamban összeegyeztetni a két dolgot. Hosszú, átvirrasztott éjszakák eredménye. Hogy a transzneműség nem zárja ki az Istenhitet.
Nagyon sok mindent kaptam az egyháztól, de nagyon sok mindent el is vett tőlem.
Míg sok LMBT+ ismerősöm már inkább kereszténynek mondja magát, és nem azon belül valamilyen egyházhoz tartozónak, én addig nem tudom elengedni az egyházat, azt hogy katolikus vagyok. Még akkor sem, mikor vasárnap ülök a misén, és a prédikációban hallgatom ahogy épp engem és a „fajtámat” alázzák. Fáj, baromira fáj. Hogy úgy kell rávennem magam, hogy elmenjek misére (ahova egyébként szerettem járni), mert előre tudom hogy legalább egy mondat lesz, ami meg fog bántani. Mikor a kezdő énektől a prédikáció végéig azon agyalok, hogy mikor jön az a húsba vágó sértő mondat, ami ellenünk szól. Hogy ha a padban mellettem ülő tudná rólam, akkor lehet máshová ülne. Hogy vajon a pap mit szólna gyóntatáskor, megáldoztatna-e, ha tudná?
Szóval adtak egy jó adag sértettséget, félelmet, bizonytalanságot, szégyenérzetet.
Ugyan akkor nem felejtem el azt sem, hogy kaptam az egyháztól közösségeket, erkölcsi alapokat, barátokat, szeretetet.
Mikor kisebb voltam sokat sírtam elalvás előtt, és kértem Istent, hogy javítson meg. Hogy ébredjek úgy reggelre, hogy fiú vagyok. (Érdekes, sosem gondoltam azt, hogy „bárcsak normális lány lehetnék”.) Sokáig azt hittem, hogy csináltam valamit, amitől ilyen vagyok, hogy ez valami büntetés. És persze, hogy én vagyok a világon az egyetlen.
Talán morbid lesz, amit mondok, de azokban a pillanatokban, mikor megfordult a fejemben az öngyilkosság, akkor mindig az tartott vissza, hogy hát azt tanultam hittanon, hogy aki öngyilkos lesz, az nem kerülhet a Mennyországba, márpedig én szeretnék találkozni Istennel. Akkor az egyháznak is köszönhetem, hogy ma élek???
Még egy tapasztalat, hogy sajnos Magyarországon sincs könnyű dolga a transz és LMBT+ keresztényeknek. A keresztény körökben az LMBT+ voltuk miatt szólják le őket, egyes LMBT+ közösségekben pedig a vallásosságukat nem fogadják el.
Aztán az is sokat segített, hogy találtam barátokat, akikkel a témában tudtam elmélyülten beszélgetni. Vagy hogy létezik Magyarországon a Mozaik közösség (ökomenikus: ‘a különböző keresztény vallások közti ellentéteket lebontó, közös vonásaikat hangsúlyozó, őket egységesíteni törekvő’), ahol LMBT+ keresztények járnak imádkozni és együtt keresni Istent.
Még gyűjtöm a lelki erőt, hogy felkeressek egy papot, akivel tudok beszélgetni mélyen a témában. Aki nyitott annyira, hogy az egyház álláspontja mellett más nézőpontokat és véleményeket is meghallgasson, esetleg együtt gondolkodjon róluk. Talán a jövő tartogat még kegyelmeket ezen a téren.
„Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet...” (1kor13,13), meg az, hogy szimplán próbálok úgy élni, hogy mindegy merre járok, a cselekedeteimmel Istent közvetítsem, és azt, hogy transznak lenni nem egy ördöngősség. VB: Mit gondolsz, min múlik a környezed jó fogadtatása?
M: Szerintem nagyon kiszámíthatatlan. Nagyon sok mindenen múlik a dolog. Emberfüggő. Nem tudok konkrét választ erre a kérdésre. Az egyik legfontosabb dolog szerintem a türelem és a jó kommunikáció.
Nekem nagyon sokszor kellett magamat emlékeztetnem arra, hogy míg én magamban tudatosítottam és helyre raktam a dolgokat, tudtam a nap minden órájában ezen gondolkodni, és mikor végül elmondtam valakinek, az a valaki lehet, hogy akkor hallotta a transznemű kifejezést életében először. Például mikor előbújtam szüleimnek, én már fél éve magamban elég sok mindent helyre tettem, terveztem a jövőm, utána olvastam rengeteg dolognak. Ráadásul én tudtam, hogy milyen érzések vannak bennem, biztos voltam magamban. Minimum fél évvel előrébb jártam, mint szegény szüleim, akikre egy nap alatt zúdítottam rá azt, hogy akit ők 25 éve ismernek és nevelnek és születésem óta azt tervezgetik, hogy nekem milyen életem legyen, hogy boldog legyek, azt én egy pillanat alatt összedöntöm. És ez nem az ő hibájuk és nem is az én hibám. Innen kellett együtt építkeznünk.
Meg kellett látniuk, hogy az a boldog élet, amit szerettek volna nekem, az úgy érhető el, hogy velem együttműködve és nekem segítve mellettem állnak és elfogadnak. Nekem pedig meg kellett látnom, hogy az ő 25 év szerető gondoskodással kialakított nézeteiket rólam nem lehet egy hét alatt megváltoztatni. Főleg, ha mondjuk a képbe még a vallásos meggyőzősés és az abból fakadó aggodalmak is belekerülnek.
Persze ezt mind a fiatal önálló felnőtt fejjel való előbújásos tapasztalataimra alapozom. Egy kamasznak, vagy még fiatalabbaknak úgy előállni ezzel, hogy utána még sokáig egy háztartásban kell lenni a szülőkkel, nagyobb konfliktusforrás. De köztük is rengeteg jól sikerült előbújás van.
VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt nem kéne beszélni a jó esetekről, meg te is pont hezitáltál megszólalni.
M: Úgy vagyok vele, hogy bár sokszor nekem is vannak olyan időszakaim, mikor kikövetek embereket instán, mert nem bírom elviselni, hogy nekik mennyivel jobban megy a transz élet, - dús szakálluk van, míg én azon erőlködöm évek óta, hogy három nyamvadt szőrszál kinőjön az államra, - mégis az esetek többségében nagy reménységgel tud eltölteni, hogy lám neki sikerült, talán érdemes ezt folytatni, nem szabad feladni. Van a jelenlegi állapotnál jobb. Erőt lehet meríteni mások történetéből, és lehet valakinek épp te leszel az utolsó kis szalmaszál, amibe bele tud kapaszkodni.
Hát hogyha valaki ezt olvasva jön rá arra, hogy nincs egyedül azzal, hogy keresztényként transznemű. Hogy a két dolog nem zárja ki egymást. Hogy ő nem akarja feladni a keresztény identitását a transz identitásért vagy fordítva.
Aztán ott van a pakliban az is, hogy ha egy olyan ember botlik bele egy-egy ilyen cikkbe, aki nem hallott még az LMBT+ közösségről, vagy épp hallott, de mondjuk tv-ből, épp politikai oldalról, vagy épp egy szenzáció-hajhász cikkbe futott bele. És mondjuk pont egy-egy ilyen személyes történet az, ami alapján kicsit formálódik a véleménye, hozzáállása a kérdéshez.
Mikor berobbant a 33-as § a hírekbe, nagyon sok olyan transz ismerősömmel beszéltem, akik beolvadva élik a mindennapjaikat, akikről nem tudják a munkahelyen vagy a lakóközösségben, vagy akár a gyülekezetükben / templomi közösségeikben, hogy transzok. És mesélték, hogy az emberek többsége úgy alkotott véleményt a témában, hogy életükben még nem beszéltek transz emberrel. Legalább is nem tudtak róla. Mert bizony az a szomszéd aki tartja neked reggel a liftajtót, vagy a munkatárs, aki kávét készít az egész irodának szünetben, vagy az a közösségi tag, akivel együtt takarítottátok ki a plébániát tavasszal, pont transznemű.
Én próbálom úgy felfogni a transzneműségemet, hogy Isten arra hívott engem, hogy ezáltal segítsek másoknak: a keresztényeknek meglátni azt, hogy a transzneműség nem egy bűnös perverzió, ami ingyen jegy a pokolba, a transz közösségben pedig próbálom azt megmutatni, hogy Istenben és az Ő követői között is lelhetnek segítőkre.
“Tégy jót, Néki teszel minden jót, az bármi semmiség,
Mert mint ismeretlen ember más-más arccal lép eléd.
Vedd már észre, hogy köztünk jár-kel az Úr!”
(gitáros ének részlet)