Az állatkínzás és az erőszak dinamikája

Majd minden bántalmazó és erőszaktevő állatkínzóként kezdte. És ez nem az egyetlen ok, amiért a társadalomnak az állatvédelmet komolyan kell vennie. dr. Fellegi-Balta Flóris Roland sorozatának második része.

Az első részben áttekintettük tehát, hogy mi az állatkínzás, és példákat adtunk arra, miért is fontos beszélni róla. Figyeljük most meg, hogyan működik az erőszak ember és ember között, és hogyan illeszkedik bele az állatkínzás ennek sémájába!

Kiindulópontunkként a tapasztalatok fognak szolgálni, vagyis mindaz, amit az erőszakot átélt emberek, áldozatok, illetve az állatkínzás szemtanúi osztottak meg velem kutatásaim során. Meghaladja a cikk kereteit a gyermekek és nők elleni erőszak természetrajzának részletes ismertetése, annyit azonban előrebocsátok, hogy az erőszakot – amely alatt mindig emberek ellen elkövetett cselekményeket értek, az állatok kínzása tehát a szakmai szóhasználatom szempontjából nem „erőszak” – a hatalmi viszonyok felől kell értelmezni.

De honnan ez az összefüggés? Az állat az embernél gyengébb, tőle függő lény. Vajon rajta is – a gyermekbántalmazáshoz hasonlóan – a fölényét éli ki az elkövető?

Hallgassuk először egyik interjúalanyomat, aki az őt és állatait ért bántalmazásról a következőket mesélte: „Történetem helyszíne egy Tolna megyei kistelepülés. Volt élettársam, a fiam apja bántalmazó volt: piszkált, zaklatott, ha tovább maradtam el, mint ahogy meg volt beszélve. Nem tűrte, hogy kapcsolatot tartsak a barátaimmal, ő osztotta be az időmet. A bevétele hivatalosan a kisgép-szervizelő vállalkozásából származott, de valójában abból élt, hogy feketén kutyákat tenyésztett, és eladta őket Olaszországba. Elmondhatatlanul kegyetlen volt az állatokkal. Nem egyszer láttam, hogy kiskutyákat csapott a falhoz. Ha egy állatból nem tudott hasznot húzni, azt kegyetlen módszerekkel tette el láb alól. Légpuskája is volt, és azzal lőtte gerincen a kutyákat, vagy a kertbe betévedő macskákat, akik ettől lebénultak. Ezzel azt akarta bemutatni, hogy milyen pontosan céloz, hogy ért a lőfegyverhez. Féltünk. Néhány éve elhagytam, azóta a gyerekemen keresztül zsarol, neki ítélték a felügyeleti jogot. Úgy tudom, még mindig zajlik a kutyaszaporítás és az állatkínzás. Hogy hogyan léphetnék fel ellene, nem tudom. Nem tudom a módját, és nincs időm, energiám azért sem, mert a válásunk óta a volt élettársam eljárások sokaságát indította ellenem, ez szó szerint mindenemet, a pénzemet is felemészti. Szerintem őt az motiválja, hogy a világon mindenkit kihasználjon a saját haszna érdekében.”

Interjúalanyom leírása elképesztő megvilágító erővel bír mind az erőszak természetével, mind azzal kapcsolatban, hogy hogyan köthető ehhez az állatkínzás: szinte valamennyi összefüggésre példaként szolgál. Lássuk először, hogy mit tudunk meg a történetből az erőszak működéséről.

Az elkövető összeütközése a törvénnyel szerteágazó, hiszen nagyon gyakran az egyik bűncselekmény „fedezi” a másikat: egy állatokkal kegyetlenkedő elkövető állatszaporításból származó bevételei nyilvánvalóan nem lehetnek legálisak. Majd látjuk az állatokkal szembeni szélsőséges kegyetlenséget, és tudni véljük, hogy a kiskutyák falhoz csapása és a légpuskával lövöldözés csak egy-egy a sok állatbántalmazó cselekedet közül. A motiváció pedig: haszonszerzés, ami jól illik a már említett hatalmi érdekhez, s ez fűti mind az állatbántalmazást, mind a partner feletti kontrollt. De nem ez az egyetlen motívum, ami a cselekedetek mögött meghúzódik: a célzási képességek és a lőfegyverhez való értés demonstrálása világos üzenetet hordoz: „ha ezt megteszem az állatokkal, nem biztos, hogy veled nem, te lehetsz a következő”. Az üzenet el is éri célját, hiszen – mint az áldozat mondja – „féltünk”. Az állatkínzással szembeni fellépés azért marad el, mert nincsenek rá nyilvánvaló, jól elérhető jogi eszközök, ahogy ez a családtagok bántalmazásánál is gyakori oka a büntetlenségnek.

Végül felhívom a figyelmet egy igen gyakori jelenségre, az úgynevezett eljárási zaklatásra: az elkövető eljárások sokaságát indítja az áldozat ellen, aki így több ügy alperese, esetleg vádlottja lesz. Ilyenkor találkozunk azzal, hogy még az áldozat az, akit felelősségre vonnak, aki életerejét, energiáját, pénzét teljes egészében ezekben az eljárásokban éli fel, így annak lehetőségétől is elesik, hogy elérje a bántalmazó felelősségre vonását.

Szakmai szempontból elmondható erről az esetről, hogy a családon belüli erőszakot kísérő állatbántalmazás általam javasolt hármas tipologizálása során kettőre ad példát. Ezek: az állat fenyegető, erődemonstráló jellegű bántalmazása (légpuskával lelövés) és az általánosságban a gyengébbek ellen irányuló, az esetek többségében haszonelvű bántalmazás.

A harmadik, különösen felkavaró típusra számos példát láttam egy kérdőíves kutatásomban, ahol a kitöltőket arra kértem, meséljenek a velük egy háztartásban élő bántalmazók állatokkal kapcsolatos attitűdjéről, az esetleges állatkínzás eseteiről (megjegyzem: bár erre elvben lett volna lehetőség, bántalmazók állatok iránti pozitív viszonyáról egyetlen beszámoló sem érkezett). Nézzünk néhány példát erre az esetre:

„Élettársához és kiskorú lánygyermekéhez rendszeresen erőszakosan közeledett, fenyegette őket, az ő hobbiállataikat verte, rúgta, a sajátjait viszont nem bántotta” – írja az egyik kitöltő.

„Gyermekkoromban gyakran megvert engem és édesanyámat, valamint lelki terrort alkalmazott, ezzel aláásva önbecsülésünket. Édesanyám kutyáját felakasztotta, az én kutyámat is bántalmazta, hergelte, volt, akit megmérgezett” – számol be egy másik.

Egy harmadik elkövető „Minden családtagot fojtogatott, ütlegelt, rugdosott. A fürdést, az evést megtiltotta. (…) A kutyát felakasztotta az udvaron, több napig otthagyta, a gyereket kényszerítette, hogy nézze meg a tetemet.”

Kicsit különbözik ettől a felakasztott kutya tetemének megmutatása: ez nemcsak az állat iránti érzelmi kötődésre apellál, hanem a bántalmazás borzalmával is igyekszik hatni, elképzelhető az is, hogy a korábbi demonstratív, megfélemlítő magatartás példájaként értelmezzük.

Összefoglalva: az emberek elleni erőszak elkövetője az állatok bántalmazásán keresztül:

1. demonstrálja, hogy a megfelelő pillanatban ember ellen fog erőszakot elkövetni,

2. mindenkit bántalmaz, aki nála gyengébb és

3. az állat kínzásán keresztül érzelmileg bántalmazza, zsarolja a környezetében élő személyeket.

A saját eseteimben azt tapasztalom, hogy egyébként a 2. és a 3. típus sokkal gyakoribb az 1. típusnál. Erre a magam számára azt a magyarázatot adtam, hogy az elkövetők általában nyíltan, és nem burkoltan fenyegetőznek: megmondják, hogy áldozatuk mire számíthat. A családon belüli erőszak halállal végződő eseteit szinte mindig megelőzik a konkrét halálos fenyegetések. A gyermekét az erkélyről ledobó elkövető jut eszembe, aki pontosan bejelentette, mire készül, és ha a hatóságok komolyan vették volna az általa elmondottakat, a gyerek ma is élne.

Ha a helyzetet meg akarjuk oldani, még több összefüggést találhatunk az állatkínzás és az emberek elleni erőszak között. Mert igen, ezek egyrészt együtt járnak, másrészt hasonló motivációk állnak a hátterükben. Ebből pedig talán már kitalálható, hogy a felszámolásuk útjában álló rendszerszintű problémák is sok hasonlóságot mutatnak. Erről később részletesen lesz szó az állatkínzás üldözésének hatékonyabbá tételéről szóló részben. Induljunk most is a tapasztalatok felől!

Az én családomban rendszerszinten ismétlődik az erőszak, maga a család beteg. Ismétlődik az erőszak, ahogy bánunk egymással, és nincs erre reakció. Egyedül én akartam reagálni, és azért nehéz ezt elmesélni, mert a nagyszüleimmel kéne kezdenem. Amikor engem a nővérem férje bántalmazott, hiába kértem a rokonaimtól segítséget, nem segítettek, nem volt hova mennem. Később a nővérem férje a közös gyereküket is bántalmazta, illretve a kezdetektől fogva elhanyagolta őt. Emlékszem, azzal is fenyegetőzött, hogy kitekeri a macskám nyakát. Ettől komolyan volt okom félni, ezért is nem tudtam megtenni a feljelentést. Szerintem, ha valamelyik rokonom azt mondja, hogy „akkor gyere ide a macskákkal együtt”, akkor megtettem volna a feljelentést, főleg, amikor már fizikailag is volt nyoma a bántalmazásnak.”

Mit látunk? Jellemző az állatkínzásos esetekre – és a családon belüli erőszakra is – a hatalmas látencia, aminek a hátterében az áll, hogy az esetek nagy része el sem jut a bíróságig. A büntetőeljárásnak jól meghatározott menete van, a klasszikus felosztás szerinti három szakasza a nyomozás, a bírósági eljárás majd a büntetés-végrehajtás. Ezeket úgy képzelhetjük el, mint egy piramis egymás után következő szintjeit: mindegyik szakasz az előzőre épül, és az előző szakaszig eljutó ügyeknek csak egy része lép a következő szakaszba. A helyzet azonban a családon belüli erőszak és az állatkínzás esetében annyira súlyos, hogy a legtöbbször nyomozás sem történik, s ha mégis, akkor a szakaszok között folyamatos a lemorzsolódás: a bíróságig még akkor sem jutunk el feltétlenül, ha egyébként a rendőrség és az ügyészség nyomozott az ügyben. Hogy megfelelő büntetés kiszabására sor kerül-e, ha a bíróságig sikerül eljutni, az felfogás kérdése. E sorok írójának meggyőződése, hogy a családon belüli erőszak és az állatkínzás eseteiben is szükség lenne a nagyobb elrettentő erővel bíró büntetések kiszabására.

Az eset tehát el sem jut a bíróságig, vagy ahogy az interjúalanyom fogalmazott, „a bűnüldözési szervekig” (tehát a rendőrségig sem). Ennek okai is hasonlóak a két bűncselekménytípusnál: az áldozat nem kap megfelelő támogatást. Sem a család, a környezet, sem a hatóságok nem veszik kellően komolyan ezeket a cselekményeket. Az áldozat látja ugyan, hogy a vele történtek hatósági beavatkozást igényelnének, de maga mond le arról, hogy feljelentést tegyen: ugyan ki tudna egy ilyen tortúrát támogatás híján, komolyanvétel nélkül végigcsinálni? Figyeljük meg ismét a fenyegetőzést az állat felhasználásával megvalósuló bántalmazásra (a macska nyakának kitekerése)!

Ráadásul ez a statisztika minden állattartó bántalmazottat tartalmaz. Nem csak azokat, akiknek az állatát nem lehet elhelyezni, vagy azokat, akikkel együtt az elkövető az állatukat is bántalmazza. Kimondható, hogy az állattartás, az állat elhelyezésének nehézségei halálos veszélyt, súlyos kockázati tényezőt jelentenek az állatokat tartó áldozatokra nézve. Sürgető szükség van tehát arra, hogy a bántalmazottak állatainak a biztonságos elhelyezésére megoldás szülessen Magyarországon olyan módon, hogy az áldozatok időt kapjanak a helyzetük rendezésére, és miután ez megtörtént, újra együtt lehessenek az állattal. Nem segíti az ügyet, hogy sok lakástulajdonos nem is engedi, hogy bérlői állatokat tartsanak.

Eddig a problémákról beszéltem csak, de zárásként szeretném azt is elmondani: a családon belüli erőszak és az állatkínzás összefüggései reményt is adnak. Reményt adnak egyrészt azért, mert az összefüggések felismerése lehetőséget ad a hatékonyabb kezelésre. De az sem elhanyagolható, hogy az állatok jelenléte az életünkben hatalmas gyógyító potenciállal bír. A két probléma párhuzama végighúzódik teljes emberi természetünkön: hasonlóak a motivációk, párhuzamos az elkövetés, a megoldás útjában álló strukturális problémák és végül bizonyára a lelki sérüléseink és ezek gyógyítási lehetőségei is szorosan összefüggenek. A védtelenhez való viszonyunk ugyanis leképezi a saját védtelenségünkhöz, védtelen részünkhöz való viszonyunkat, és az állatról való gondoskodással gyógyíthatjuk saját védtelen részünket is. Ennek bemutatására következzen az utolsó idézet, ami egy 3 órás beszélgetésből kiragadott néhány mondat, és jól mutatja ezt az összefüggést. Az interjúalanyt, akitől az idézet származik, gyerekként egy állatokkal is kegyetlenkedő felnőtt súlyosan abuzálta szexuálisan. Számára az állatmentés a traumafeldolgozás eszközévé vált.

„A rászoruló éhező, sanyarú sorsú, nyomorult állatok rendszeres etetése, a rendkívül félénk kutyák szelidítése volt a szociális készségeim fejlesztő terepe. Nagyon belém ivódott, hogyan kell egy éhes, félénk állatot megközelíteni, nap nap után várakozva, hogy egyre közelebb és közelebb engedhessen magához, hogy megszülethessen egy-egy érintés, simogatás, hálás csóválás. (…)

Egy januári napon, rendkívül erős fagyban szedtem össze egy vizsla méretű kutyát az út szélén. Szinte katatón állapotban volt már a sokktól, fagytól, fájdalomtól. A nappali -10 fok után az éjjeleken -17 fokra csökkenő hőmérséklet miatt gyorsan döntöttem. Ezt nem élte volna túl az út szélén heverve a sérült kutya. Plédbe csavarva ellenkezés nélkül hazahoztam a kutyát. Gyakorlatilag az állatmentő kapcsolatok segítségével tudtam végigasszisztálni és finanszírozni a bő 1 hónapos folyamatot. Többszörös medence- és csípőízületi törése miatt egy combcsont csonkolással tudták megmenteni a fiatal, életerős állat lábát. Felépülésekor szerencsére egyből találtam neki gazdát is, így végre boldog élete lehetett ennek a kutyának.

Még volt néhány eset, mikor belecsöppenve találtam magam egy-egy kutya elhelyezésének folyamatában. Ma már tudom, hogy ezek egyértelműen a saját sérültségemnek szóltak, elfojtott kínjaim tudattalan enyhítésére szolgáltak. A gyerekeim születésével ez a vágány egy időre lezárult, a szülői feladatokban lévő helytállás minden energiámat lefoglalja. (…)

Ezért azt hiszem, hogy az állatmentés feladatai, az állatok védelméért folytatott lépések nem megmosolyogni valóak, hanem egyenesen szükségesek, minden oldalról enyhülést hozók. A magam nevében tudok csak nyilatkozni, így én is azt vallom, hogy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol a nők, gyerekek, fogyatékossággal élők, beszélni nem tudók – ragozhatnám – teljes jogú emberekként, egymásra érzékeny közösségben élhetnek. Ahol ők is adhatnak és kaphatnak.”

dr. Fellegi-Balta Flóris Roland