„Ha nem tesszük vissza a házasságba a szexuális gyakorlatot, akkor el fogunk pusztulni”

A „Párkapcsolati kultúra és demográfia” címet viselő grandiózus háromnapos rendezvénynek nem volt túl nagy a hírverése, ugyanis csak 2021. május 27-én, miután kezdetét vette, értesültem róla teljesen véletlenül Novák Katalin Facebook-bejegyzésének köszönhetően. A miniszter által javasolt regisztrációt követően gyorsan bekapcsolódtam a budapesti Állatorvostudományi Egyetem aulájában zajló, majd a második naptól teljes egészében online eseményekbe, melyeket furcsamód éppen a videojátékoknak otthont adó Twitch-en közvetítettek. (Pár napig utólag is elérhetők maradtak a felvételek, de mostanra lekerültek, amit azért is sajnálok, mert élőben nem tudtam hiánytalanul követni az összes előadást. Tény, így is eleget hallottam.) A miniszter posztja szerint „a hagyományos családmodellt évtizedek óta intenzív támadások érik”, és ezt a problémát igyekeznek majd orvosolni a konferencia előadói.

Tudtam, hogy különösebb nyitottságot nem várhatok a családformák sokfélesége felé. De azért a (sokszor valóban jóindulatúnak tűnő) előadók józanságában reménykedve kezdtem el követni az eseményt, melyet egy bizonyos Családtudományi Szövetség szervezett. Erről értesülve sajnos már okom támadt a gyanakvásra. Semmi kifogásom a szociológia vagy a történelem családkutatásokat célzó területe ellen (érdeklődéssel olvasom pl. a Lendület: Családtörténeti Kutatócsoport kiadványait), itt azonban már a konferencia üzenetét és programját átfutva is kiderült, hogy valami egészen másról van szó.

Jelenleg a Semmelweis Egyetem honlapján találunk „interdiszciplináris családtudományi mesterképzési szakot”, de a szóban forgó konferencia programjában az ottani oktatók sem szerepeltek. Nem láthattuk az előadók közt a Társadalomtudományi Kutatóközpont Családtudományi Kutatási Centrum munkatársait sem, pedig többük széles körűen publikált a konferencia által kitűzött témákban is.

Ott voltak viszont olyan fundamentalista szereplők, mint:

A közzétett üzenetből azt látjuk (és az általam hallott előadások nagy része is ezt támasztotta alá), hogy a konferencia tudományszemlélete egyáltalán nem leíró, hanem előíró. A harci retorikával átitatott szöveg a hagyományos család elleni „kulturális háborúról”, valamint „valódi és a hamis párkapcsolati értékekről” beszél, egyben állást foglal a „szabad szerelem, a homoszexualitás, és a gender-, illetve queerelmélet” ellen.

Természetesen bárkinek joga van ilyen nézeteket képviselni és ezek mentén konferenciát szervezni, azonban a kormányzati hátszelet figyelembe véve – együtt azzal a kilátással, hogy e nézetek képviselői komoly politikai befolyást nyerhetnek, és, többször deklarált szándékuk szerint, a kötelező tananyag alakításába is beleszólhatnak – már nem mehetünk el közönyösen az esemény mellett. Ezért sem értettem a sajtó mély csendjét: egyetlen nagyobb hírportál sem tudósított a konferenciáról, csak helyi oldalakon, valamint egyházi felületeken olvashatunk róla. (Illetve a vasárnap.hu-n árválkodik beszámoló egyetlen előadásról.)

Már az első nap megerősített abban, amit eddig is sűrűn hangoztattam: igazán felesleges a feminizmus „transzkritikus" ága részéről az LMBTQ-aktivizmus, és/vagy azon belül a transznemű emberek ellen fordulni. Ugyanis

A nemi diszfóriás gyerekekre, illetve a tranzíciót megbánó és visszafordító (detransitioner) felnőttekre mutogatás - többször megtörtént a konferencia során, biztos, ami biztos - csak egy ügyes stratégiai lépés: jaj bárkinek, aki akár azt kétségbe meri vonni, hogy nő és férfi komplementer tulajdonságokkal rendelkeznek. Szégyellhetik magukat azok is, akik, horribile dictu, nem az első szexuális partnerükkel kötnek házasságot, hanem több párkapcsolaton, netán (omfg) együttélésen túllesznek, mire megtalálják azt a társat, akivel, ha akarnak, családot alapítanak. (Felmerült egyébként a kérdés a közönségből, hogy az egész életen át egyetlen társ nagyon szép eszme, de hogyan találja meg az, akinek eddig nem sikerült – nem érkezett rá érdemi válasz.)

Tehát:

Sajnos ez sem hazai sajátosság, a transznacionális genderellenes mozgalomban a résztvevők egymás stratégiáit másolják, akár a kontextus figyelembevétele nélkül is. Pl. a „tisztaságkultusznak” az USA Biblia-övezetében bizonyára több hívet lehet megnyerni, mint a posztszocialista Kelet-Európában, ahol még ha nem is teng túl az állampolgárokban a feminista elkötelezettség, a szexuális és reprodukciós önrendelkezésnek egyfajta hagyománya van. Ennek ellenére az előadók komolyan gondolják, hogy a családi életre nevelés (CSÉN) iskolai programjaiba (számos rokonszenves vonatkozás mellett, pl. önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés stb.) a házasság előtti szexuális aktivitást démonizáló tanításokat illesszenek bele. Vajon hány gyerek fogja ezt komolyan venni? Nem tartanak tőle az ötletgazdák, hogy a diákok e javaslat hallatán a képzés többi, konstruktívabb üzenetét sem fontolják meg?

Jól tudjuk, mennyi kárt okozott az absztinenciát egyetlen opcióként bemutató „szexuális nevelés” az USA-ban, karöltve az időnként betegesbe forduló tisztaságkultusszal. (Nem hiába ajándékozott a progresszív lelkésznő, Nadia Bolz-Weber egy kiolvasztott „tisztasággyűrűkből" készült vaginaszobrot a nők szexuális felszabadításáért sokat munkálkodó Gloria Steinemnnek pár éve, a 85. születésnapjára.)

A szervezők azonban olyan biztosak a házasság előtti szex tilalmában, hogy az előadások szüneteiben (többek közt) ezt az idézetet vetítették ki:

„Az emberi méltóság ott nem kaphat teret, tiszteletet és értelmet, ahol a társadalom a szexuális kapcsolatot házasságon kívül elfogadja, mert ezzel tárgyiasítja a nőt, önzővé teszi a férfit és megkeseríti a gyermekeket.” /Balásházy Imre/

Ezután méltán furdalta az oldalam, hogy kit rejt e név. Mint hamar kiderült: egy (valóban) jeles biofizikust. Aki azonban egyúttal a Családtudományi Szövetség alapítója, jelenlegi alelnöke. A szervezet korábban a Tudomány a Családért, majd 2012-től a Magyar Családtudományi Társaság nevet viselte (ez évben futottak egy kisebb kört a médiában a szexről vallott nézeteik miatt, melyekkel még a konzervatív újságíró, Szőnyi Szilárd sem értett maradéktalanul egyet a Heti Válaszban – de aztán hamar feledésbe merültek). Balásházy egyik kedvenc könyve egy J. D. Unwin nevű antropológus Sex and Culture c. műve, melyben a szerző a szexualitás korlátozása és a társadalom fejlettsége között összefüggést vél felfedezni. (A kiadás dátuma: 1934). A Szövetség jelenlegi elnöke a programban Csabai Tiborné, Margit néven szereplő közgazdász. Kiadták a Boldogabb családokért és ifjúságért I-II. köteteket, és folyóiratuk is van, Európai Családtudományi Szemle címmel.

Ez utóbbiban találunk a pornó káros hatásait taglaló cikkeket. Erre (teljes joggal) a konferencián is több előadó kitért. Azonban nem biztos, hogy a másik véglet: a szex démonizálása és a „tisztaságnak” becézett prüdéria és elfojtás szorgalmazása a hatékony megoldás. Felmerül a kérdés: nem lenne-e célravezetőbb a szexuális önrendelkezésről (amely véd a manipulációval, nyomásgyakorlással szemben is, tehát akár későbbre is tolhatja az első együttlét idejét!), a beleegyezés és kölcsönösség fontosságáról, valamint a biztonságos szexről beszélni az iskolában? Ezt azonban (az ún. átfogó, vagy komprehenzív szexuális nevelést) több előadó kategorikusan elutasította - és messze nem csak azért, amire általában hivatkozni szoktak, miszerint ennek keretében a tanulók LMBTQ-identitásokról is hallhatnak.

Frivaldszky Edit olyan elmarasztalóan beszélt egy tanárról, aki megmutatta a diákjainak az óvszer használatát, mintha a (valószínűleg inkább gondos és felelős) pedagógus valamilyen főbenjáró erkölcsi vétséget követett volna el. „Nem saját magán mutatta meg, hanem valamilyen tárgyon” – sütötte el a fergeteges poént az Emberi Méltóság Központ igazgatója. Kinek fordul meg ilyen a fejében, úgy mégis?

Pozitív meglepetés volt viszont Uzsalyné Pécsi Rita előadása, amely lényegében egy vallásfilozófiai eszmefuttatás volt a szexualitásról, illetve az erotikáról. Amennyiben nem a Meseország mindenkié c. kötetről van szó, a neveléskutató (tényleg minden irónia nélkül mondom) egy rendkívül intelligens előadó - ezt a húsz percet határozottan kellemesnek, és gondolatébresztőnek találtam.

A külföldi előadók közül nem Gabriele Kuby vitte el nálam a pálmát (ő nem sok újdonságot hozott, miközben „harcos kereszténységre” igyekezett tüzelni a hallgatóságot), hanem egy új ismerős, Pat Fagan, az amerikai Házasság és Vallás Kutatóközpont (MARRI) igazgatója. Döbbenten hallgattam felszólalását, mely szerint

Azóta is próbálom elképzelni a mélyvallásos republikánus családapák után epekedő női felszabadítási mozgalmárokat, de sehogy sem sikerül. (Egyébként többüknek volt családja, a szexuális forradalmat pedig több szempontból is érte feminista kritika, de erről majd máskor.) És azt sem értem, hogy lettek a feministák - akiket az eddig elterjedt vélekedések szerint a rettentő csúfságuk okozta frusztráció hajszol bele a mozgalomba - hirtelen olyan szépek, hogy még egy tisztaságra és abszolút monogámiára nevelt keresztény családapa sem tud nekik ellenállni? Schrödinger feministája egyszerre ocsmány és szédítő – mikor mi jön jól az érveléshez.

Ugyanez a helyzet a feminista művek tekintetében: az egyik előadó a harmadik napon bátran hivatkozott a transzkritikus feminista irányzat egyes szerzőire, pl. Abigail Shrierre gondolatainak alátámasztására. Kísértetiesen arra emlékeztetett a helyzet, amikor 2018-ban a máskor természetellenesnek minősített homoszexuális ember hirtelen tiszteletre méltó „leszbikus hölggyé” nemesült, mert Zaymus Eszternek éppen kapóra jött a transznemű emberekről alkotott véleménye.

A „transgender trend” érvelés is többször jelentkezett az előadásokban, de végül ugyanoda futott ki, mint a transzkritikus feminista vélekedések: hiába fogadjuk el a párbeszéd kedvéért, hogy aggasztóan megnőtt a tranzícióra jelentkezők száma (és ennek nem csak az az oka, hogy az utóbbi évek óta van hová fordulniuk az érintetteknek), akkor is oda fut ki a beszélgetés, hogy ténylegesen transz emberek egyáltalán nem léteznek. (Hogy Magyarországon várható-e a fundamentalisták és a magukat félrevezetően – mert nem minden radikális feminista „transzkritikus” – radfemeknek is nevezők összeborulása, egyelőre nem megítélhető.)

A gyér sajtóvisszhang ellenére a szervezők nem elégedetlenek: elmondásuk szerint 48 országból regisztráltak több mint 800-an az általuk hiánypótlónak ítélt konferenciára. Csabai Tiborné utólagos értékelése szerint az ismertetett jó gyakorlatokat „készen lehetne tálalni az iskolák felé”. Ezzel a kormánynak - a konferencián is többször magasztalt - családpolitikai intézkedéseit mint „hardvert” szeretnék a pedagógiai szemléletformálással mint „szoftverrel” kiegészíteni. A Családtudományi Szövetség elnöke (aki, a nemi sztereotípiáktól igencsak eltérő módon, az beszélgetésben látványosan túlbeszélte Balásházy Imrét) hivatkozott a „családot lebontó erők” iskolai jelenlétére (amelyek, csak szólok, választható órák szoktak lenni, és meghívásos alapon jelennek meg egy-egy intézményben). Ezután azt a szimpatikusabb megnyilatkozást tette, hogy ő azt szeretné elérni, hogy „a gyerekek tudjanak választani”. Ha itt megállnak, arra én is – hogy stílszerű legyek – áldásomat adom.

HOZZÁSZÓLNÁL?

FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!