A nem várt helyeken jól sikerült transz előbújásokat bemutató sorozatunkben ezúttal Dórával beszélgetünk, aki negyvenévesen bújt elő nembinárisként.
Dóra vagyok, Budapesten élek, és itt is születtem, bár éltem közben 13 évet jóval nyugatabbra is. Mivel már régebbi évjárat (40+-os) vagyok, gyerek- és kamaszkoromban semmit nem tudtam a transzneműségről, hiszen akkoriban még az összes LMBT+-identitás teljes tabu volt Magyarországon. Kamasz koromban hallottam néhány nyugati meleg férfi sztárról, mint Freddy Mercury vagy George Michael, és néhány magyar színészről is, bár ezt is csak pletyka szinten 'rebesgették' az emberek. De amikor kilencedikben Sappho verseit tanultuk a gimiben, a leszbikusság mint fura, ókori elmebaj rajzolódott ki előttem, aminek az ókori görögök bikafejű szörnyéhez hasonlóan az én életemhez természetesen nem lehetett semmi köze. Ezért aztán azt sem sejtettem, hogy az az ezerszínű, csodálatos érzés-kavalkád ami a legjobb barátnőmhöz fűz, valójában szerelem. Mert ilyesmi... nem 'tilos' volt, hanem... egész egyszerűen nem létezett.Évtizedeket kellett rá várni, hogy ne csak rövid fellángolások erejéig dugjam ki az orrom abból a bizonyos szekrényből, hanem nyitva is hagyjam az ajtót, majd végül nagy nehezen kimásszak onnan, és kint is maradjak. (Egy-két kirándulásom volt a szekrényen kívüli világba korábban is, de csúfos véget értek, a szekrényajtó pedig majdnem rámzuhant, amikor visszabújtam.)
'19-ben leszbikusként bújtam elő, végre teljesen felvállalva magam saját magam előtt (ez volt a legnehezebb!), aztán a párom, a lányom, anyám és a barátaim előtt is.
A Pride hónap alatt több rendezvényre is elmentem, de egyiknek sem volt akkora hatása rám, mint a Transzvanilla által rendezett kiállításnak, ami a transzneműséget mutatta be. Remegtem a félelemtől, mielőtt beléptem, és bár a kiállítás sokkolóan kicsi volt, valahogy hirtelen... rettentően fontos lett. Valami történt ott, az alatt a húsz perc alatt, de akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, mi. Csak arra emlékszem, ahogy utána ültem a Dunaparton, és a látvány, a Gellért-hegy, a Vár a Halászbástyával, a hidak, a Duna... mind-mind teljesen újnak, idegennek tűnt. Valahogy tudtam, hogy most valami nagyon fontos történt, és nekem ezért kellett Magyarországra visszajönnöm annyi év után, hogy ez a valami megtörténhessen velem.
Innen még több, mint egy évbe telt, mire megértettem, mi volt ez: ekkor kezdtem tudatára ébredni, hogy transznemű vagyok. Utólag kibontva persze ennek kiskoromtól rengeteg jele volt, és elég érthetetlennek tűnik, hogy még a nagyon erős top-diszfóriát is annyi éven át el tudtam rejteni a tudatos énem elől. Fiatalabb koromban erről semmi információ nem volt még elérhető a neten sem, a különféle szakemberek is csak a vállukat vonogatták, így csak az a magyarázat maradt, hogy én egy fura selejt lehetek, amilyen nincs több a világon. Nem voltak rá szavaim, hogy mit érzek, így nem is érthetett meg senki.
- Miben különbözött ez a helyzet a leszbikus előbújáshoz képest?
Ennél a második előbújásnál nem internalizált fóbiákkal kellett megküzdenem, mint a leszbikus coming out idején, hiszen a transzneműségről egyszerűen nem tudtam semmit korábban, így még fóbiám se alakulhatott ki vele kapcsolatban. Itt viszont az volt a nehéz, hogy nem ismertem magamra a transz fiúk történeteiben, egyetlen sztori se "illett rám". Csak azt tudtam, hogy van velem valami, aminek ehhez köze van, de én nem vagyok "lány testbe született fiú", nem akarok tesztoszteront és ugyanúgy nem tudnék beolvadni a cisz férfiak közé, mint a cisz nők közé, bármilyen kezelésen mennék is át. Lassan aztán sikerült egyre többmindent kiderítenem a különféle nembináris identitásokról, és egy BBC podcasban végre találtam egy olyan történetet, amivel én is tudtam azonosulni. Elkezdtem járni a Prizma önsegítő csoportjába, és hamarosan el tudtam fogadni, hogy tényleg megtaláltam a címkémet: nembináris vagyok.
- Mit jelent neked a nembináris voltod? Miben nyilvánul vagy fog megnyilvánulni terveid szerint a jövőben? Miben más vagy miben lesz ez más, mint ha egy maszkulin leszbikus lennél?
Számomra annyit jelent a “nembináris” címke (ami egyébként rengetegféle különböző nemi identitást magában foglalhat), hogy nem férek bele egyik dobozba sem. Nem vagyok se nő, se férfi, hanem valami más. Ezt nagyon sokféleképp meg lehet élni, de engem valójában most nem érdekelnek a pontosabb kategóriák, csak az, hogy végre önmagam lehessek. Legtöbb közös pontot talán a transz pasikkal érzek, sok férfias dolog okoz gender-eufóriát nekem is (ruhák, frizura, illatok, vagy ha sikerül mélyebb hangon megszólalnom), de ez szerintem csak azért ilyen hangsúlyos most, mert annyi éven át kellett nőt játszanom, hogy most ez az, ami felszabadít. Ugyanakkor egyáltalán nem vágyok arra, hogy a cisz férfiak befogadjanak maguk közé, vagy hogy bárki férfinak nézzen az utcán. Ez a része egyszerűen nem érdekel. Ahogy az sem, hogy megváltoztassam a nevem, vagy hogy a férfi WC-be járhassak. Kiskoromtól kezdve üdítőnek éreztem egy fiúval való barátságot, az egyenessége, nyíltsága miatt, viszont belülről értettem a lányok gondolkodásmódját is. Ez is, az is, és ez sem, az sem, egyszerre.
Egy maszkulin leszbikus - nő. A megjelenése, öltözködése lehet férfias vagy androgün, de azonosul a női nemmel, nem fura neki, hogy női testben kell élnie. Lehet, hogy felvesz egy férfiasabb öltönyt, de örül, ha az kiemeli a csinos, nőies vonalait. Nekem azért okoz eufóriát egy férfiöltöny, mert eltűnteti a homokórát, de nem azt akarom közvetíteni vele, hogy valójában férfi lennék, hanem azt, hogy nem vagyok nő.
Részleges tranzíciót mindenképp szeretnék majd, mert erős top-diszfóriám van, később pedig a tesztoszteron sem kizárt. De attól belül még ugyanaz maradok; akárhogy változzon is a testem, attól még nem leszek “férfi” - csak… maradok ÉN.
- Miben különbözik a nembinárisság a queerségtől? (A gender-bugyrokban kevésbé jártas olvasóknak: a queer szó egyrészt egy gyüjtőnév, az LMBT csoport tagjait jelöli együtt, másrészt azt a csoportot, akik nem igazán tudják, akarják magukat ezekben a kategóriákban elhelyezni, de azt biztos, hogy nem heterók és hogy nem nagyon tudnak azonosulni a nemükkel, a hagyományos nemi szerepekkel.)
A nembinárisságnak kétféle értelmezése van. Egyrészt gyűjtőnév, egy nagyobb ernyő, ami alá rengetegféle nem identitás tartozik, pl. genderfluid (akinek időszakosan változik a nemi identitása), agender (nemtelen), bigender (kétnemű), stb.
Másrészt önálló nemi identitás is, amit azok használnak magukra, akik csak annyit akarnak kifejezni, hogy egyik bináris kategóriába sem tudják besorolni magukat. Én közéjük tartozom.
A genderqueer is sokféle értelmezésnek ad teret, valójában nem létezik ezekre szótár szerinti, pontos definíció. Aki nem teljesen azonosul egyik bináris nemmel sem, az használhatja magára bármelyiket, attól függően, hogy ő mit érez kifejezőbbnek saját maga számára. Azt hiszem, a genderqueer egy régebbi kifejezés, ami számomra inkább a nemiség kifejezéséről szól, mint a lelki megéléséről (pl. ha egy cisz férfi énekes szívesen lép fel szoknyában, sminkben, hogy feszegesse a férfiasság határait), de ez csak az én személyes interpretációm. Mindenkinek megvan a sajátja.
- Hogyan fogadta a környezeted a hírt? Egyáltalán, ők értették?
A lányom és a párom nagyon biztonságos közeget teremtett a coming out-hoz, nekik nem volt nehéz elmondani, mire jutottam, anyámmal pedig már az első előbújásom után megszakadt a kapcsolatom. Soha nem bántam meg, hogy elmondtam neki, ki vagyok - az első verziót - mert hihetetlen sok erőt adott az, hogy fel tudtam magam vállalni még egy hozzá hasonlóan szélsőségesen konzervatív, és számomra ennyire fontos ember előtt is. Nem tudtam volna meghasonlottan, hazugságban élni, és bár más embereket is vesztettem el emiatt, akiket a barátaimnak hittem, számomra soha, egyetlen percre sem volt kérdés, hogy erőt kell gyűjtenem és fel kell vállalnom magam előttük, akkor is, ha elveszíthetem őket. Miután évtizedekig próbáltam a társadalom elvárásainak megfelelni, és ezért hatalmas árat kellett fizetnem, most, hogy végre megtaláltam magam, nem volt kérdés, hogy én csakis önazonosan fogok tudni élni.
A második, transz coming out-ot is értették, igen. A lányomnak írtam egy hosszú levelet, és miután elolvasta átölelt, ami iszonyú jólesett. Az ő gimis baráti körében már az a fura, ha valaki teljesen heteró (egyetlen ilyen lány van a csapatban). Nagyon jó látni, hogy ők már sokkal tudatosabbak, a YouTube-ról minden infó eljut hozzájuk ezekről a dolgokról, és az önismeretben is jóval beljebb vannak már, mint az idősebb generációk. Másnap kaptam tőle egy képet, amiben egymás mellé tette a kettőnk fotóját, és alá írta, sírva nevetős smiley-val: “Én te vagyok lányban!”
- Akkor térjünk át az Édesapádra!
Egyetlen fontos ember volt még hátra, aki semmiről nem tudott: apám.
A szüleim kisgyerek koromban váltak el, és apámmal kamasz koromban meg is szakítottam több évre a kapcsolatot. Mióta visszaköltöztem Magyarországra, gyakrabban találkoztam vele, de az előbújásig nem jutottam még el. Aztán a covid alatt több, mint egy évig nem találkoztunk, és elég ritkán beszéltünk, míg végül idén nyáron, a Tobi színei c. film premier előtti bemutatója után született meg bennem a gondolat, hogy itt az idő, elmondom neki, mégpedig a film segítségével. Rengeteg jelenetet sírtam át a filmben, egyszerre voltam a kamasz Tobi, és a gyerekét nem értő, rajongásig szerető, de őt mégis elengedni kénytelen anya; ugyanúgy sírtam Tobival, amikor megkapta a nemváltást engedélyező döntést, mint azon, amikor a film utolsó kockáján a kisgyerek Tobi képét nézve lepergett előttem az a 19 év, amit a lányommal tölthettem, és aminek visszavonhatatlanul vége szakadt, hiszen ő is éppen most repült ki otthonról.
Egy darabig még gyűjtöttem az erőt, aztán elhívtam apámat egy meglepetés filmre moziba. Annyit mondtam neki, hogy egy nekem nagyon fontos témáról szeretnék vele beszélni, mert van velem valami, amiről tudnia kell, de nehéz elmondanom. Ezért jó lenne, ha megnézné velem ezt a filmet, mert a filmről beszélve könnyebben tudnék erről beszélni.
Én is meglepődtem rajta, mennyire nehéz volt elmenni aznap abba a moziba. Bennem volt, hogy simán lehet, hogy most látom őt utoljára, és ez a gondolat bizony nagyon szívenütött. Apám mindig is nagyon hallgatag ember volt, sokszor szerettem volna többet megosztani vele az érzéseimről, gondolataimról, a mindennapi kis történésekről, de ez valahogy sose sikerült, azt viszont mindig erősen éreztem, ha a közelében voltam, hogy elfogad és nagyon szeret. Ugyanakkor
66 éves, tudtommal eddig semmi közelebbi ismeretsége nem volt LMBT-témákkal, és az a kép élt bennem róla, hogy nagyon fontos neki a magyarságtudat. Hívő ember, korábban sokat foglalkozott az ősmagyar hitvilággal meg az ősi kereszténységgel, és épp nem sokkal ezelőtt küldött nekem olyan videót, amiben a 20. századi magyar történelmet egy egyébként a Pesti Srácoknál tündöklő ember helyezte új megvilágításba.Útban a moziba rájöttem, hogy most először félek. Félek előbújni, félek az elutasítástól, félek, hogy anyám után apámat is örökre elvesztem. Hogy nem fogja érteni. Hogy az ő arcán is azt a viszolygó undort fogom viszontlátni, amit anyámén láttam két éve. Hogy lehet, hogy a mai naptól kezdve már senkinek nem lehetek a gyereke többé.
Kicsit leizzadtam, amikor kb. a film ötödik percében már a nemváltó papírokat töltötték ki, és bántam is kicsit, hogy minden bevezető nélkül bedobtam szegény apámat a mélyvízbe.
A film után gőzöm sem volt, mi lesz. Leültünk meginni valamit a mozi kávézójában, és beszélgetni kezdtünk. Mindent egyszerre mondtam el neki, az első gimis lányszerelemtől kezdve a bénító diszfórián át az első Pride-omig, és nagyon-nagyon megkönnyebbültem, amikor láttam rajta, hogy minden oké. Hogy ugyanúgy néz rám, mint előtte. Hogy nem érti ugyan, de kíváncsi.
Aztán egyszercsak annyit mondott, hogy ő ezt nem érti, de ezt nem is érteni kell, csak elfogadni. Két órán át beszélgettük - ami nem sokszor fordult elő még - nagyon nyitott, elfogadó, szeretetteli légkörben, és a végén egy hosszú öleléssel búcsúzott el tőlem. Velem pedig madarat lehetett volna fogatni örömömben.
- A legtöbb transz coming out ma már, köszönhetően a jobb láthatóságnak és a fiatalabbak elfogadóbb, tájékozottab voltának jóval hamarabb történik. Te negyven éves korod után jutottál el ide, én 36 évesen. Sokan azt gondolják, hogy “ilyenkor” már túl késő előbújni. Te mit gondolsz erről? Vannak esetleg előnyei a felnőttként való előbújásnak?
Előbújni soha nem késő. 2014-ben magyarul is megjelent Bronnie Ware könyve, az Életkönyv - öt dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon. A szerző éveken át dolgozott nővérként idős, haldokló betegek között, és arra volt kíváncsi, mit bántak meg legjobban életük végén. A lista élén ez állt: “Bárcsak meglett volna a bátorságom hozzá, hogy valóban a saját életemet éljem, ahelyett az élet helyett, amit mások elvártak tőlem.”
Persze, fájdalmas az elvesztegetett évekre, évtizedekre gondolni, amikor hiába erőlködtem azon, hogy olyasvalami legyek, ami nem vagyok - nő. De most, hogy rájöttem, miért éreztem magam mindig kívülállónak, lúzernek, selejtnek, végre megértettem, hogy nem velem van a baj, és megtaláltam azokat, akik között önmagam lehetek, miért fordítanék ennek hátat? A transzság felfedezése számomra hatalmas ajándék, a megélése pedig rengeteg öröm forrása. Simán lehet még 30-40 évem hátra, és azt szeretném, ha a végén hátranézve elmosolyodnék majd rajta, hogy nehezített pályán is megtaláltam önmagam.
Az pedig csak külön bónusz, hogy most, a belső, lelki tranzícióm idején - ami mindenkinél megelőzi a társadalmi és/vagy orvosi tranzíciót - lélekben újra egyfajta kamaszkoron megyek át, azzal a különbséggel, hogy most valóban a saját életem áll előttem, nem úgy, mint harminc évvel ezelőtt.
A Prizma Közösséggel közösen vitt, jól sikerült transz előbújásokat bemutató sorozatunk többi részét itt találod.
Kommentelni a Facebook posztunk alatt tudsz. Főszabály: csak kedvesen és okosan!