Nem érdemes ellenségeket keresni ott, ahol nincsenek. Továbbá nem érdemes felesleges konfliktusokat kreálni olyan kérdésekről, amelyeknek a gyakorlati relevanciája legalábbis megkérdőjelezhető. Ezen írásom eredetileg angol nyelven született meg, és inkább reflektál arra a közbeszédre, amely az amerikai-angolszász világban fellelhető, azonban sem a kultúrharc fogalma, sem az itt konkrétan megtárgyalt kérdések nem ismeretlenek a magyar közélet számára.
Margaret Atwood kanadai írónő, a Szolgálólány Meséjének szerzője megosztott a közösségi médián egy cikket, ami kritikával illette azt a diskurzust, amely az olyan, elsősorban a nőiséggel kapcsolatos kifejezéseket kívánja nemsemlegessé tenni, mint például a szülő nő (szülő ember), menstruáló nő (menstruáló ember), vagy a szoptatás. Magyar perspektívából nehéz ezt a konfliktust teljes egészében megérteni, hiszen a magyar nyelv eleve igencsak nemsemleges, illetve az itt felsorolt példák a nemi binaritástól függetlenül is működnek a nyelvben. Ez angolul, illetve a legtöbb indoeurópai nyelven nem egészen így néz ki – így tud például a ’szoptatás’ kifejezés kultúrharc tárgyává válni, hiszen angolul ezt ’breast-feeding’-nek nevezzük, amelynek nemsemleges formája a ’chest-feeding’. Az angol nyelv tehát hangsúlyozza, hogy a szoptatás ’női mellel történik’. Hasonló példa a szüléssel kapcsolatos nyelvhasználat, mert bár ugyan maga a szülés (’giving birth’) angolul is nemsemleges, az aktív nyelvhasználat gyakran hangsúlyozza, hogy nők szülnek, akár angolul, akár magyarul.
(Szoptatásra egyébként megfelelő stimuláció és progeszteron hatására a férfi test is képes.) Atwood internetes megnyilvánulásra a reakció nem váratott sokat magára, és több transz, illetve más "progresszív" aktivista állt ki a nemsemleges nyelvhasználat védelmében. A kialakuló konfliktus valószínűleg nem érte el a magyar közbeszéd világát, ám az angolszász társadalmakban újra fellángolt a nemiséggel kapcsolatos nyelvhasználatot övező kultúrharc.
Fontos ezen a ponton leszögezni, hogy Margaret Atwood számtalanszor bizonyította, hogy nem ’transzkritikus’ vagy transzfób. Ennek ellenére a diskurzus egyes szereplőitől megkapta a ’terf’ jelzőt (’trans exclusionary radical feminist’ – transz-kirekesztő radikális feminista). Ennél kontraproduktívabb reakciót nehezen tudok elképzelni a transz közösség egyes tagjaitól. Egyrészt a ’terf’ jelző liberális használata illegitimmé teszi magát a kifejezést, és ellehetetleníti a ténylegesen transzellenes diszkurzív elemek beazonosítását. Másrészt egyszerűen nem igaz. Azzal, hogy valaki nem feltétlenül ért egyet a nyelv neutralizálásával, nem lesz a transz közösség ellensége – sőt, a nyelv neutralizálását a transz közösség nagy része is valószínűleg ellenzi. Ezen virtuális konfliktust egy olyan aktivista réteg hozza létre, amelynek valójában kevés köze van akár a transzneműek, akár más emberek hétköznapi és megélt tapasztalataihoz. Borzasztóan dühítő tud lenni, hogy az ilyen virtuális konfliktusok érveket adnak azon transzellenes csoportok kezébe, legyenek azok szélsőjobboldaliak, szélsőbaloldaliak vagy radikális feministák, amelyek a transznemű emberek létezését vagy létjogosultságát tagadják, akár arra hivatkozva, hogy a ’transzneműeknek’ irreális igényeik vannak. A legtöbb transznemű ennél azért sokkal földhözragadtabb problémákat kíván megoldani, legyen szó a munkaerőpiacról, az egészségügyhöz való hozzáférésről, a biztonságról, vagy adott esetben a jogi nemváltás lehetőségéről. Az ilyen típusú aktivizmus elveszi a figyelmet a transznemű közösség hétköznapi problémáiról, amelyekbe beletartozik az egészségügyhöz való hozzáférés hiánya, vagy a munkaerőpiacon tapasztalható negatív megkülönböztetés a nyugati országokban is. Jóval több transznemű kényszerül szexmunkára, mint ahányan kellő anyagi biztonságban vannak ahhoz, hogy nyelvi kultúrharcokat folytassanak. Azt gondolom, hogy a Margaret Atwood-al generált konfliktus aktívan ássa alá a transznemű jogegyenlőségért tett erőfeszítéseket. De miért?
Utóbbi kérdés két dologra is vonatkozhat: egyáltalán miért jelennek meg ezek a konfliktusok, másrészt miért ássák ezek alá a transznemű emberek törekvését a jogi, anyagi és testi biztonságra. A kérdés első felét ebben a szövegben nem fogom tudni megválaszolni. A második fele pedig a transznemű közösség percepciójával van kapcsolatban. Leírhatom huszonötször, hogy a transzneműek többsége nem hogy nem jó anyagi helyzetben van, hanem egyenesen munkanélküli, vagy a szexmunka világába kényszerül, ha a társadalom komoly hányada ennek ellenére is afféle ’úri huncutságnak’ látja a ’nemváltást’. És amennyiben azt hangsúlyozza egy bizonyos aktivista réteg a progresszív média és egyetemi tanszékek visszhangkamráiból, hogy a transz lét legnagyobb kihívása az, hogy nem elég neutrális a nyelv, akkor gyakorlatilag csinálhatok bármit, ez a percepció nem fog változni. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy kényelmesebb szélsőséges pozíciókat felvenni akár pro-transz, akár anti-transz oldalon, és egymásnak újságcikkekben üzengetni ahelyett, hogy megpróbálnánk leírni a valóságot.
Amikor édesanyámmal megbeszéltem ezt a konfliktust az angolszász médiában, rávilágított, hogy az ő perspektívájából azok a törekvések, amelyek a nyelvhasználat neutralizálásának érdekében kényszerítenék ki az emberekből a ’politikailag korrekt’ kifejezések használatát, legalább annyira szélsőséges és fasisztoid álláspontot idéznek meg, mint a transzellenes csoportok.
Édesanyám számára, és rengeteg nő számára a szülésessel és szoptatással kapcsolatos kifejezések nem pusztán megélt tapasztalatokat jelölnek, hanem identitásképző hatásuk is van. A női léttel kapcsolatos pozitív és negatív élmények nyelvi jelölői gyakran pont ezek a nemspecifikus, nemiséggel és reprodukcióval összefüggő kifejezések. Nem gondolom azt, hogy ennek a nyelvi szegmensnek a nemiségtől való függetlenítése egy olyan korszakban realisztikus törekvés, amelyben egyrészt a társadalom komoly hányada a transznemű és nembináris identitások létjogosultságát is megkérdőjelezi, másrészt az a lehetőség, hogy magukról a specifikusan női tapasztalatokról beszélhetünk, is meglehetősen új.
A saját édesanyám fiatalkorában sem volt még evidencia, hogy akár a menstruációról, akár a szülésről lehessen nyíltan beszélni, sőt, még ma sem az. Egyáltalán nem tartom transzellenesnek azt, hogy az emberek egy komoly hányada nem kívánja ezen nemspecifikus nyelvi elemeknek az eltörlését vagy megváltoztatását – egyrészt a nyelv sosem alakul át parancsra, mindig organikusan fejlődik, másrészt akár szeretnénk ezt belátni, akár nem, a transz-, és nembináris közösség a társadalom legfeljebb néhány százalékát teszi ki. Mindez nem jelenti azt, hogy ne tartanám jogosnak azt, hogy a transz emberek az indoeurópai nyelveket beszélő országokban ragaszkodnak a személyes névmásaikhoz (’pronoun’), vagy a nemük jogi elismertetéséhez. Mert ezek hozzátartoznak a létezésükhöz, és lehetővé teszik a teljes élet megélését. Azonban ezen törekvéseket ássák alá az irracionális kultúrharcok, amelyek a nyelv irányításáról és uralásáról szólnak. Lehet, hogy a következő fél évszázadban tényleg eljön az idő, hogy a nyelvek átalakuljanak és inkluzívabbak legyenek, azonban 2021-ben, amikor Magyarországon például de facto illegális transzneműként létezni, ezeknek a diskurzusoknak nem látom sok értelmét. Annak sem látom a racionalitását, hogy ilyen, a gyakorlati léttől elrugaszkodó, kulturális vitákkal polarizálja bárki is a társadalmat még jobban.
Muszta Cecília
Kommentelhetnékünk van? Itt lehet. De csak kedvesen és okosan!