A nők azonos nemű vonzalmairól több népszerű és tudományos pszichiátriai-szexológiai írás is megjelent az államszocializmus ideje alatt. Ezekből megtudhatjuk, milyen ideálja volt a korszaknak szexualitásról, nemi szerepekről, családról és társadalomról. – A cikk Borgos Anna társadalomtudományi kutatómunkája alapján készült. Tudományos publikáció itt érhető el.
Az államszocializmus igen hosszú időszakot fed le: az 1950-es évek végéről az 1980-as évek végéig kb. 30 évről beszélünk.
Ismeretterjesztés és állami propaganda
Bár a homoszexualitással kapcsolatos írások nagy számban jelentek meg szakmai fórumokon is, még nagyobb számban találunk rájuk ismeretterjesztéssel foglalkozó kiadványokban, kézikönyvekben, orvosi, pszichiátriai, szexuális felvilágosító kézikönyvekben.
Még ifjúsági lapokban és
egyéb női lapokban is voltak ilyen témájú rovatok, például az
Ifjúsági Magazinban vagy a Világ Ifjúsága című lapban.Mielőtt beleugranánk a női
homoszexualitás témájába, beszéljünk arról, hogy az
államszocializmus időszaka alatt hogyan
viszonyultak a szexualitáshoz az emberek.
Elterjedt nézet, hogy a Kádár-korszak magánügynek tekintette a
szexualitást, nem nézett be a hálószobába. Ez tulajdonképpen
így is volt, és ez egyfajta szabadságot, biztonságot adott az
embereknek.
Ugyanakkor a 70-es évektől kezdve mégiscsak elkezdett közüggyé, szervezni való üggyé válni a szexualitás, és megjelentek a szexuális nevelésre vonatkozó, felvilágosító irodalmak. Ezek olyan témákat vetettek föl, mint a nemi érés felgyorsulása, a házasság előtti szex, a nemi erkölcs, az egészségügy, a család- és népesedéspolitika. Ezeknek a feladata tulajdonképpen a nemi szerepek, családi ideálok közvetítése volt.
Ezek a szexuális neveléssel
foglalkozó anyagok a nemek egyenlőségét hirdették, ugyanúgy,
ahogy – legalábbis elvi szinten – a hivatalos állami ideológia
is. A nők szexuális élethez való jogát, felszabadítását, a
kettős nemi morál elfogadhatatlanságát hirdette az állami
propaganda. Voltak persze
bizonyos tabuk, mint a születésszabályozás vagy a válás témája;
és a reprodukció is
megmaradt elsődleges női kötelességnek.
Megjelentek bizonyos „deviáns”
viselkedési formákról szóló írások is. Az ilyen viselkedést
többnyire szabályozni próbálták, mert ezek
veszélyeztethették a fennálló nemi rendet.
Azonban időnként pozitív hangvételű irodalom is napvilágot látott alternatív kapcsolati formákról. Például Heller Ágnes és Vajda Mihály 1970-ben publikált egy tanulmányt a Kortársban a kommunákról és nyitott kapcsolatokról.
Látszik tehát, hogy a közügy
és a magánügy érdekesen keveredik ebben a korszakban. Fontos
volt a magánélet tiszteletének elve, ami meghagyta a szexuális
kisebbségek (akkoriban persze még nem így nevezték magukat)
számára is biztonságos terepnek a magánéletet. A
magánügynek nyilvánítás azonban a láthatatlanságot
is garantálja: így nem kerülhetnek a nyilvánosság elé sem a
homoszexuális egyének, sem a
kapcsolataik.
A homoszexualitás jogi és orvosi státusza
1961-ig a férfi homoszexualitás Magyarországon büntetőjogi kategória volt. (A női nem.) A kölcsönös beleegyezésen alapuló kapcsolatot is egy évig történő szabadságvesztéssel büntethették. A gyakorlatban azonban ritkán szankcionáltak börtönbüntetéssel, inkább kisebb-nagyobb pénzbüntetések fordultak elő.
Az 1961-es dekriminalizálás korainak számít egész Európában, de főleg a régióban. Azonban sokáig megmaradt egy diszkriminatív pont: a beleegyezési korhatár. Míg ez heteroszexuálisok esetében 14 év volt és maradt, homoszexuálisok esetében (és ez már a nőkre is vonatkozott) 20 év 1978-ig, ezután pedig 18 év 2002-ig. Ez alapján tehát például egy 21 éves és egy 19 éves ember kapcsolata büntethető volt.
A magyar pszichiátriai szakirodalom
A bűnügyi hírek, buziviccek és egyéb hasonlóan gyér és közvetett kulturális reprezentációk mellett a pszichiátriai szakirodalom jelent fontos információforrást a melegekkel és leszbikusokkal kapcsolatban 70-es évektől kezdve. Aki információhoz akart jutni, akár érintettként, akár érdeklődőként, ezeket kezdhette lapozgatni. Magáról a jelenségről, és az emberek hozzá fűződő viszonyáról is képet kaphatunk belőlük. A kézikönyvekben és lapokban (mind a magyar szerzők által, mind a keleti blokk egyéb szerzői által jegyzettekben), illetve az Orvosi Hetilapban is megjelent a téma.
Ami a pszichiátriai
megítélést illeti, 1973-ban törölték a homoszexualitás a mentális betegségek szakmai
listájáról (az ún. DSM kézikönyvből). Azonban a 80-as években még
néhány évig szerepel a listán az „egonisztóniás” vagy „énidegen homoszexualitás”. Ez egy
érdekes kategória: egyéni alkalmazkodási zavarként határozza
meg a homoszexualitást, vagyis csak azokat tartja betegnek, akik nem tudják elfogadni a saját
homoszexualitásukat. Ezzel lényegében egyfajta
beilleszkedési zavarnak minősítették, és az egyénre terhelték a patológiát.
A női homoszexualitás
A leszbikusság kifejezést nem igazán használja a szakirodalom,
helyette a kissé orvosias hangzású homoszexualitást használják,
aminek női verziója a „női homoszexualitás”. Ez azt is
sugallja, hogy mintegy alesetnek számít a nők esete, és általában
a férfiakkal összehasonlítva tárgyalják.
Ugyanakkor a nőket kevésbé sújtotta jogi és társadalmi üldözés, üldöztetés. Kevesebb
„problémát” okoznak, de ezzel kisebb volt a láthatóságuk is nemcsak a
közvélemény, de a pszichiátria számára is. Ez sajnos azt is jelenti,
hogy a tudományos ismeretanyag is szűkösebb.
Enyhébb megítélés
Az intimitás kifejezésének a nők között vannak társadalmilag elfogadott formái. A közeli nő-nő barátságok sokkal meghittebbek, akár testileg is, mint a férfi-férfi barátságok.
Emiatt a nők számára a leszbikus vonzalmaik megélése bizonyos szempontból könnyebb, és az identitás felvállalása is mellékesebb kérdéssé válik. Buda Béla szavaival: „A homoszexuális nők deviáns késztetéseiket és homoszexuális viselkedésüket sokkal könnyebben elfogadják, mint a férfiak. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a kultúra a másodlagos nem [ez feltehetőleg utalás Simone de Beauvoire „A második nem” című művére] számára nem írja elő olyan szigorúsággal és látványossággal a szerepviselkedést, mint a férfiak számára. A homoszexuális nők tehát még ritkábban kapnak orvosi, pszichoanalitikus kezelést, mint a homoszexuális férfiak.”
Miért vált ki nagyobb ellenérzést a férfi homoszexualitás a nőinél?
A férfi homoszexualitás azért vált ki mindig nagyobb ellenőrzést, mert ez a nemi szerepek nagyobb mértékű áthágásának minősül. Egy férfi a domináns nemi szerepből lép át a nem-domináns nemi szerepbe. Ez azt is jelenti, hogy mások szexuális vágyának tárgyává válik. A férfiak homofóbiája mögött az attól való félelem állhat, hogy más férfiak vágytárgyának lenni egy alárendelt szerep.
Leszbikus láthatatlanság
Mindemiatt tehát a nők kevesebb homofóbiával szembesülnek. Másrészről azonban mindez azzal jár, hogy láthatatlanabbak
maradnak, és ebből kifolyólag az identitásukat is nehezebben
ismerik el.
Ezt az elfojtást, identitáshiányt erősítette a korszakban a házasságnak, az anyaságnak az erős kötelezettsége, továbbá a vénkisasszonyság stigmája, mely az egyedülálló férfiakat kevésbé érintette. A kényszer, hogy a nőknek mindenképpen a házasság kereteibe kell illeszkedniük, oda vezethetett, hogy egy nő valószínűleg nehezebben ismerte fel az ilyen vonzalmait.
Ráadásul kevésbé volt feltűnő egy nőnél, ha
nem élvezi a szexet, ha nincsenek aktív szexuális vágyai; nőknél
kevésbé volt központi elvárás a szexuális kielégülés, mint a
férfiak esetében.
Hányan voltak vajon?
Egy másik fontos kérdés, amit a szakirodalom sokat tárgyal, hogy
milyen arányban vannak jelen a társadalomban a női
homoszexuálisok. Változatos becslésekkel és magyarázatokkal
lehet találkozni. Abban többé-kevésbé egyetértenek, hogy
kevesebben vannak a kizárólag homoszexuális nők, mint a
homoszexuális férfiak, viszont nőknél nagyobb átjárás van a
heteroszexualitás és a homoszexualitás között.
Ezt alátámasztandó Kinsey-re hivatkoznak, aki szerint a kizárólag
homoszexuális nők aránya 1-3%, de a nők 20%-a legalább egyszer
kipróbálta. Hozzáteszik persze, hogy a rejtőzködés miatt is
nehéz ezt a kérdést vizsgálni.
Érdekes módon egyes szerzők közvetlen kapcsolatot feltételeznek a nők felszabadítási mozgalmai és a leszbikusság között. Gyakran az egyiket a másik okaként tárgyalják:
„A női emancipáció nyomán egyes adatok szerint növekedőben a női homoszexualitás is” – írja Szilágyi Vilmos. Erőss pedig hozzáteszi: – „Arányuk 1,5-2%, de mostanában gyorsan növekszik. A női felszabadítási mozgalom aktivistái előnyben részesítik a leszbikus szerelmet.”
A leszbikus párkapcsolatok képe
A szexualitás kérdését
általában egy skálával szemléltették. Ez arra utal, hogy az azonos nemű vonzódás valamilyen szinten minden nőnél megjelenhet. Már csak
azért is, mert náluk a szexualitás nem válik el annyira az egyéb
érzelmi szempontoktól, az intimitásra való szükséglettől. „A
saját nemmel való testi kapcsolat nem asszociálódik olyan könnyen
a szexuális izgalomhoz és orgazmushoz” – írja Buda Béla.
Az, hogy ilyen „deszexualizált” módon írják le a női kapcsolatokat, és ennek biológiai okokat tulajdonítanak, valójában a társadalmi elvárásokat közvetíti a nőknek a szexualitáshoz való viszonyával kapcsolatban.
Ennek némiképp ellentmond, hogy a szerző hangsúlyozza, hogy a nők esetén fontos szerepet kap az újonnan felfedezett nemi öröm: mivel egy leszbikus szerető belülről tudja, hogy mi kell egy másik nőnek, könnyebb dolga lehet. Ez az orgazmusközpontú megközelítés érdekes módon jól megfér a fent említett deszexualizáló tárgyalás mellett.
A 80-as évek második felétől kezdve megjelennek olyan bulvárjellegű vizuális ábrázolások, melyek már teljesen a szexualitást állítják a középpontba. Ezek az ábrázolások azonban főleg a heteroszexuális férfi tekinteteket célozzák meg.
Olyat is lehet olvasni a korabeli szakirodalomban, hogy „a nők sajátos fiziológiai jellemzői késleltetik a leszbikus önazonosság megtalálását”. A szexológiai irodalomban a mai napig elterjedt nézet, hogy a nőknek az orgazmus nem automatikus dolog, hanem egy nehéz tanulási, érési folyamat eredménye. A fiúknak jön magától, a lányoknak viszont meg kell tanulni – és persze a fiúknak is meg kell tanulni, hogyan tegyenek boldoggá egy lányt. A szexuális identitást pedig az orgazmussal, az orgazmusra való képességgel azonosítja.
Ugyanakkor a szakirodalom kiemeli a nőkapcsolatok hosszútávú, érzelemteljes, kölcsönös támogató jellegét is, a promiszkuitás szokatlanságát; bár egyesek arra is figyelmeztetnek, hogy a mély szenvedély, sérülékenység féltékenységhez és agresszióhoz is vezethet, tehát a kapcsolatokban van egy destruktív potenciál is. Ez persze a pszichiáterhez került esetek szűrőjén keresztül látszik így.
Azzal a nézettel is találkozunk továbbá (például Buda Bélánál), hogy a leszbikusoknak tulajdonképpen nagyon kölcsönös és egyenrangú a kapcsolatuk, nincsenek szerepleosztások.
A maszkulin és feminin leszbikus „típusok”
Egy másik visszatérő motívuma a korabeli szövegeknek az, hogy a leszbikus kapcsolatok egyfajta „heteroszexuális minta” szerint vannak ábrázolva: vagyis szerintük van
a maszkulin leszbikus és a feminin leszbikus típus. Ennek a tipizálásnak az eredete Krafft-Ebing
„Psychopatologia sexualis” című könyve 1886-ból, ahol a leszbikusokat
először sorolja ebbe a két típusba.
A dichotómia valódiságát nehéz ellenőrizni, hiszen lehetséges, hogy az efféle butch-femme, férfias-nőies leszbikus párok tényleg gyakoriak voltak a 70-es években, mint nemiszerep-minták vagy -kényszerek. Erről azonban nincs megbízható forrás. Elképzelhető, hogy a szerzők képzeteiről, konceptualizációjáról van szó, mely vagy maszkulin csábítóként, vagy feminin, passzív lényekként tudtak csak a homoszexuális nőkre gondolni. Szerintük tehát a passzív típus rossz férfi-kapcsolatok után fogadja el az aktív típus (a „valódi” leszbikusok) közeledését.
A maszkulin leszbikus olykor démonizált figura, aki nemcsak
férfias külsővel, jellemmel, viselkedéssel, családfői szereppel
és szexuális dominanciával jellemezhető, de fenyegető,
agresszív, vagy akár szadista lényként is ábrázolják, akitől
jobb óvakodni.
A passzív homoszexuális nők ezzel szemben külsőleg és viselkedésben is a hagyományos női szerepeket képviselik. Nekik általában volt korábban heteroszexuális kapcsolatuk, akár férjük is. Azonban nem elégültek ki szexuálisan. (Az ebben megjelenő egyik kulturális alaptézis, melyet Freuddal is összefüggésbe lehet hozni, az, hogy a nőies nőnek nem lehetnek aktív szexuális vágyai: ő csak elfogadja mások szexuális közeledését.) Ekkor jött egy valódi leszbikus, aki a homoszexuális szexbe bevezette őket; de ők igazából csak „hagyják magukat szeretni”. Ők tehát „pszeudo-homoszexuálisok”, akiknek lehetnek akár heteroszexuális kapcsolataik és vágyaik is közben.
Persze, ezek a nők véletlenül sem addig voltak
pszeudo-heteroszexuálisok, amíg férjnél voltak...
A cikk következő részében szó lesz a női orgazmusról, valamint arról, miféle elméleteket találtak ki a korabeli szakemberek a leszbikusság eredetére.
A cikk 2. részéhez kattints ide!
Ha szeretnél értesülni az újabb megjelenésekről, kövess be minket a Facebook-on! KATTINTS IDE!
A szöveg Borgos Anna 2015-ös LMBT Történeti Hónapon elhangzott előadása felhasználásával született. Tudományos publikáció itt érhető el.
Felhasznált szakirodalom:
Bágyoni Attila: A 2 nem = igen. Lapkiadó Vállalat, Bp., 1984.
Bágyoni Attila: Szex, szerelem, család. Medicina, Bp., 1974.
Dr. Buda Béla: A szexualitás modern elmélete. Tankönyvkiadó, Bp., 1972-1987. (6 kiadás)
Dr. Haraszti István: A nemi élet kérdései. Gondolat, Bp., 1958, több kiadás.
Dr. Hirschler Imre: A nők védelmében. A Magyar Vöröskereszt Kiadása, Bp., 1958, több kiadás
Dr. Károlyi István: Nemi élet, nemi erkölcs, nemi betegségek. Medicina, Bp., 1970.
Dr. Linczényi Adorján, Dr. Radnai Béla, Dr. Vikár György (1977). A szexuális élet zavarai. Medicina, Bp., 1977.
Erőss László: Furcsa párok. A homoszexuálisok titkai nyomában. Szerző kiadása, Bp., 1984.
Kent, Edith: Asszony lesz a lányból. Medicina, Bp., 1970.
Kon, Igor Sz.: Akceleráció és szexuális nevelés. Tankönyvkiadó, Bp., 1968.
Sviadosh, Abram Moiseevic: A nő szexuálpatológiája. Medicina, Bp., 1978.
Szilágyi Vilmos: Szexuális kultúránkról. Lapkiadó Vállalat, Bp., 1986.