A nők azonos nemű vonzalmairól több népszerű és tudományos pszichiátriai-szexológiai írás is megjelent az államszocializmus ideje alatt. Ezekből megtudhatjuk, milyen ideálja volt a korszaknak szexualitásról, nemi szerepekről, családról és társadalomról. – A cikk Borgos Anna társadalomtudományi kutatómunkája alapján készült. Tudományos publikáció itt érhető el.
Az 1. részt ide kattintva olvashatod!
A korszakban az egyik közkedvelt teória a női homoszexualitás eredetére a
férfiakban való szexuális csalódás volt. A legtöbb nő nyilvánvalóan
először férfiakkal próbálkozik, illetve férfi közeledést
fogad el, és ez időnként nem okoz örömet a számára. A
heteroszexuális életforma kipróbálását ráadásul „annál is
könnyebben teheti – írja a korabeli szakértő, Buda Béla –, mert neki nem kell
kezdeményeznie, csak fogadnia kell a férfiak közeledését”.
Azt megállapíthatjuk, hogy a nemiszerep-elvárások is ezt az elfojtást erősítették.
Vegyük észre, hogy itt tulajdonképpen az orgazmus vonatkozásában értelmeződik a nő-nő vonzalom. Szilágyi Vilmost (1986) idézve: „Sokkal gyakoribb, hogy a fejletlen orgazmuskészségű lány eleinte fiúkkal, férfiakkal próbálkozik, vagy éppen házasságot köt, de a partnere alacsony szexuális kultúrája folytán nem jut kielégüléshez. Ha aztán találkozik egy olyan nővel, aki meg tudja szerezni neki a férfiaktól hiába várt kielégülést, akkor érdeklődése fokozatosan homoszexuális irányba terelődik. A homoszexuálisok szeretkezési technikája sokkal alkalmasabb a női orgazmus kiváltására, mint a heteroszexuális közösülés.”
A leszbikus identitás itt is egy technikai jellegű kérdéssé fokozódik le: ha a megfelelő helyen stimulálják a nőt (vagy bárkit), akkor az illető a saját neméhez fordulhat.
E teória szerint a női homoszexualitás valami másnak a kényszerű alternatívájaként jelenik meg. A pszichoterapeuta szerzők tehát alapvetően elutasítják a biológiai magyarázatokat, és inkább a pszichoanalitikus teóriákat preferálják. Buda Béla szerint: „A női homoszexualitás fejlődése jól mutatja a homoszexualitás szerzett jellegét.” Fő okok között megjelennek: kötődési zavarok, a szülők felcserélt szerepei, konfliktusos kapcsolat az érzelmileg távoli anyával, bensőségesebb viszony a puritán, szigorú apával, aki viszont nem bátorítja a nőies szerepeket, hiányos nemi identifikáció, elfojtott, tiltásokkal körülvett szexualitás, vagy más, olykor tudattalan traumatizáló hatások.
Edith Kent szavaival összefoglalva azt gondolták tehát, hogy „valaki akkor válik a szerelmi élet pszichopatájává, ha pszichoszexuális fejlődése egy ponton megakad.”
A homoszexualitás mint csalódás a férfiakban
Egy másik korabeli magyarázat a szépségideálok szerepére fókuszál. „Nagyon szép nők ritkán válnak homoszexuálissá, mert hamar intenzív férfikapcsolataik alakulnak ki. Mivel a leszbikusok között kisebb a test- és szépségkultusz, a kulturális szépségideálnak nem megfelelő nők számára a homoszexuális kapcsolat kézenfekvő alternatíva” – írja Buda Béla (1994), újfent valaminek az alternatívájaként meghatározva a leszbikus kapcsolatot.
Ezek a magyarázatok megkérdőjelezik a leszbikus vonzalmak magától értetődőségét. Ehelyett valamiféle félresiklásként, pótlékként, sérülés vagy csalódás következményeként értelmezik. A heteroszexualitás az evidens, a homoszexualitás a másodlagos lehetőség.
Ennek a teorizálásnak a tétje társadalmi jellegű: a házasság megfelelő előkészítése. Edith Kent intésére utalva (1970): „Ne vidd túlzásba a lányokkal való normális barátkozást ebben a korban, már csak azért sem, mert ez az ideje annak, hogy fiatalemberekkel járjál társaságba, megismerd és megszokd őket. Mindez pedig nagyon fontos ahhoz, hogy később majd azt tudd kiválasztani közülük, akivel úgy érzed, hogy boldog házasságban fogsz élni.”
Politika és szubkultúra
Érdekesség, hogy a pszichológiai szövegekben is megjelenik a politikai, polgárjogi mozgalmakra való utalás, és általában elismerik ezeknek a létjogosultságát. Azonban időnként azt írják, ez (militáns) propaganda, és a mozgalmárok mind nyilvánvalóan a férfias leszbikusok csoportjába tartoznak. A társadalmilag aktív és tudatos attitűd tehát a szerzők szerint ekvivalens a férfiszereppel.
Spekuláció szintjén megjelenik az a gondolat is, hogy az ügynek társadalmi osztályokhoz kapcsolódó vonatkozása is lehet.
A terápia „dilemmája”
A terápia problémája szorosan összefügg az okok keresésével. Ha sikerül megtalálni az okot vagy eredetet,
akkor megnyílhat az út a megelőzés, esetleg a gyógyítás előtt
is.
A szakemberek egyébként általában szkeptikus álláspontot
foglalnak el a reparatív, átfordító jellegű terápiák
kérdésében; az alapvető terápiás cél mindig a megfelelő
szociális adaptáció, az alkalmazkodás a realitáshoz, ami
esetünkben a homofób környezet. A pszichiátria nagyon kevéssé
mutat fel a társadalmi normákkal kapcsolatos kritikát,
felelősséget, reflexiót. Alapvetően a homoszexualitás
tanulmányozását, esetleg kezelését tekinti elsődleges célnak,
nem pedig a melegek elfogadásának erősítését, sem pedig a
megbetegítő társadalmi hatások csökkentését.
A kezelés ettől függetlenül dilemmát jelentett, ráadásul a
homoszexuálisok többsége azonosult állapotával. Voltak azért
bizonyos próbálkozások, tanuláselméleti módszerek, melyek
büntetőreakciókat adtak a homoszexuális ingerekre, de ezek mind
„hosszadalmasak, és a paciens türelmét, őszinteségét,
együttműködését igénylik” (Buda Béla).
Tehát nem az volt baj velük, hogy ezek embertelen, képtelen kísérletek, hanem hogy hosszadalmasak, bonyolultak, és a paciens maga is megnehezíti az eljárást, mert türelmetlen és nem működik együtt!
Ezzel együtt azt is rendszeresen hangsúlyozzák, hogy a megváltozásra és szakemberhez fordulásra nem lehet kényszeríteni senkit.
Hasonló gondolatokat fejt ki Buda Béla a „Szexualitás modern elmélete” című, 1972 óta hat kiadást megélt könyvében.
Azt a kérdést teszi fel, hogy meg kell-e győzni a kezelésről a
változni nem akaró, zavart szexualitású embereket. Az következőt
válaszolja:
„Jelenlegi ismereteink mellett meg kell próbálni befolyásolni őket szakemberek felkeresésére, de nem szabad erőltetni vagy kényszeríteni senkit, mert a kényszer úgyis csak látszólagos együttműködést eredményez”.
Ugyanebben a
fejezetben azonban („A szexualitás zavarainak megelőzése és gyógyítása”
című fejezet) ígéretes alternatívaként számol be az újonnan
terjedő kondicionáló és dekondicionáló kezelésekről, melyek
során büntető áramütéseket kapcsolnak homoerotikus képekhez.
Fontos megjegyezni, hogy nem tudunk arról, hogy léteztek-e valóban ilyen kondicionáló-dekondicionáló áramütéses próbálkozások a korabeli intézményekben. Ennél finomabb formái azonban léteztek a kezeléseknek.
Buda Béla hangsúlyozza még, hogy „a feltáró pszichoterápia is hatékonynak bizonyulhat a programzavarok elhárításában, a torzult szexualitás helyreállításában”. Illetve abban is segíthet, hogy „az egyén konfliktusok esetén alkalmazkodni tudjon a környezetéhez”. Tehát amiben a terapeuta elsősorban segíteni hivatott, az az alkalmazkodás a fennálló körülményekhez, a normákhoz.
Hozzátehetjük, hogy a pszichiátria szerepénél, társadalmi elismertségénél fogva ezekre a
normákra gyakran még rá is erősít.
A pszichiáterek előítéletessége
A fent leírt attitűd tulajdonképpen előítéletesnek minősíthető. Egy 1975-ös szövegben ezt írja Buda Béla: „A megértés és az előítélet-mentesség megkönnyíti az ilyen emberek megváltozását vagy terápiás megváltoztatását, hogy a teljes nemi élet örömeiben ők is osztozhassanak.” Paradox módon tehát a megértés és előítélet-mentesség segíthet abban, hogy megváltozzanak az ilyen emberek, jóllehet nem éppen elfogadást és előítélet-mentességet sugall ez az idézet...
Azt is világosan megfogalmazzák, hogy a heteroszexualitás egy társadalmi érdek, evolúciós, szociobiológiai jelentőségű dolog. A modern szexuális nevelésnek álláspontjuk szerint ezt kell közvetítenie. Ide kapcsolódik a megelőzés témaköre: bár a kialakult orientációt már nem lehet megváltoztatni, fajfenntartás szempontjából veszélyes lenne, ha túlságosan elterjedne, „ezért – írja Szilágyi Vilmos (1986) – társadalmi érdek, hogy a kifejezett homoszexuálisok aránya ne növekedjen, sőt, esetleg csökkenjen. Ennek egyetlen módja a heteroszexuális beállítottságot elősegítő, korszerű szexuális nevelés propagálása, általánosabbá tétele.” [kiemelés az eredetiben]
Tehát a megelőzés fontossága kiemelt: a gyerekeket meg kell óvni attól, hogy az életük vakvágányra fusson.
Azonban a pszichiátriai írások egy kisebb része másféle szemléletet mutat. Ezek azt hangsúlyozzák, hogy a kezelésnek semmi értelme, és hogy a fő konfliktusokat a rejtőzködés okozza. Károlyi István már 1970-ben ezt írja a „Nemi élet, nemi erkölcs, nemi betegségek” című könyvében: „A homoszexualitás társadalmi megítélésében az engedékenység látszik a jövő útjának.”
Elvétve megfogalmazódik az a freudi gondolat is, hogy „a
heteroszexuális viselkedés sem magától értetődő, hanem hasonló
tanulási folyamat eredménye, mint bármely más szexuális
orientáció; a személyiség homoszexuális irányultság mellett is
harmonikus lehet” (Buda Béla).
A terápia (illetve hiánya) a nők esetén
Nők vonatkozásában a terápia is ritkán merül fel a szövegekben. Ennek oka, hogy ők sokkal kevésbé lépik át a társadalmilag elvárt szerepeiket, legalábbis ebben az időszakban: kevésbé lépnek ki a házasság, a család keretei közül. Ezért kevésbé szorulnak kontrollra, terápiára. Számukra az önkontroll és az akaraterő biztosíthatja a „megfelelő út” választását. Mint Edith Kent írja (1970): „Bár mi, orvosok is elítéljük a homoszexualitást, mégis úgy gondoljuk, többet érhetünk el felvilágosítással, mint büntetéssel. Minden lánynak saját akaratereje segítségével kell távol tartania magát attól, ami most és később életében személyes boldogságát veszélyezteti.”
Tehát ha egy nő szexualitása megfelelő értelmi kontroll és társadalmi kényszer alatt áll, akkor nem manifesztálódik a homoszexualitás, és ennyi épp elég. E kényszer legmegfelelőbb útja persze a házasság és az anyaság. Sviadosh-t idézve (1978): „Így például ha az a nő, akinek a magatartását a nemi inverzió jellemzi, arra tudja kényszeríteni magát, hogy férjhez menjen, feleség és anya legyen, akkor egész életére biztosítja magának a heteroszexuális életvitelt.”
A házasság mint gyógyír
A házasságra mint gyógyírra utal egy magyar szerző (Linczényi Adorján) is. „A szexuális élet zavarai” című kötetben egyetlen leszbikus esettanulmányt ismertetnek, de ez az egy is nagyon sok társadalmi elvárást tükröz. Egyrészt a házasságot jelöli meg a gyógyulás eszközének, másrészt pedig azt állítja, hogy a szexualitás a nő számára nem olyan fontos.
Az esettanulmány a következő: egy fiatal nő hosszú, kielégítő nőkapcsolatának megszakadása után volt partnerét utánozva férjhez megy. Idézve a tanulmányt: „Öt év után azért szakadt meg a viszony, mert az akkor már negyven éves barátnőnek lehetősége nyílt arra, hogy férjhez menjen, és ezt az alkalmat nem akarta elszalasztani. Az ideállal való azonosulás varázsa nem maradt el. Olga, a paciens, észre sem vette, hogyan, egyszer csak ő is együtt járt egy komoly szándékú, idősebb férfival. Jó feleség lett, két gyermekét szerető anyaként vállalta. A házaséletet férje mellett megszokta, vagy legalábbis eltűri, de néha még élvezi is.”
Micsoda sikertörténet!
Voltak azért komolyabb reparációs kísérletek is. Sviadosh esettanulmányaiból (1978) megismerhetünk egy kamaszlányt, aki beleszeretett tanárnőjébe. Öngyilkosságot kísérelt meg, pszichiátriára került, itt beleszeretett az orvosnőjébe. Megint öngyilkosságot kísérelt meg, ekkor átkerült egy férfi orvoshoz, aki elmagyarázta neki, hogy ez csak egy kamaszkori kilengés. Idézve a tanulmányt: „Az igazi boldogságot azonban csak normális családi élet mellett lehet megtalálni. Azt a szuggessziót kapta, hogy felnőve önmagához méltó élettársat fog választani. Férjhez megy hozzá, és a szerelem és az anyaság örömeit fogja átélni. Hat év múlva e kislány sikeres házassága a nemi irányultság normalizálódásához vezetett.”
Ebben az esetben tehát hipnózis vagy szuggesszió útján is elérhetővé vált a „megfelelő” szexuális orientáció kialakítása.
„Majd kinövöd!”
Az „Eltitkolt évek” című, Takács Mária által rendezett film, és az ebből készült kötet interjúalanyai (középkorú és idősebb leszbikus nők) is beszámolnak néha a pszichoterápiával kapcsolatos élményeikről. Ebből kettőt szeretnék idézni, melyek szerencsére kevésbé traumatikusak, mint a fenti történet.
Az egyik Ilona emléke az 50-es évekből: „Ekkor elküldtek a Lipótra, ott csináltak valami tesztet, mutattak képeket, hogy azokból mi szimpatikus és mi nem. Mindenesetre azt mondták, hogy bízzuk az időre ezt a kérdést, majd megoldódik valahogy, valamilyen irányba. Én nem gondoltam magam betegnek, illetve nem akartam, hogy engem meggyógyítsanak.”
A másik emlék Boritól származik a 70-es évekből: „Aztán a középiskolában, mikor kiderült, hogy a lányok vonzanak, szóltak az iskolaorvosnak, ő meg beutalt egy pszichiáterhez, aki azt mondta az orvosnak meg az osztályfőnökömnek, hogy nem kell megijedni, ez csak ilyen gyermekkori rajongás, majd kinövöm.”
Ezekben az esetekben tehát komolyabb reparációs szándékról vagy kísérletről nem volt szó. Azt érzékeltették csupán az illető nőkkel, hogy ez majd magától elmúlik, nem kell aggódni.
A homoszexualitás mint minden terápia központi kérdése
Egy újabb kutatást is idéznék, Kemenczki Dóra szociális munka szakdolgozatának egy fejezetét, melyben a Lipót (az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) kórrajzait elemzi a homoszexualitásról a 60-as évekből. A női funkcionális idegosztály kórrajzai között egyetlen női homoszexuális esetet talált. Ez a nő ugyan nem a homoszexualitása miatt került oda, de elég gyorsan ez vált a terápia központi problémájává.
Egy 22 éves lányról van szó, aki pszichopátia diagnózist kap, és „kritikátlan magatartással” jellemzik. Azonnal utalnak arra is, hogy rendellenes nemi viszonyt folytat: „vidéken él, de nem akar az apjával visszamenni vidékre, idegileg kimerült, idősebb, komolyabb nők vonzzák; barátkozik pesti tanárnőkkel stb.” Tíz nap után „gyógyultan” távozott; ez nem derül ki, hogy pontosan mit jelent. Terápia: szedatívum, roborálás, (pszicho)terápia.
Van viszont egy áthúzott rész is a kórlapon, amit sikerült megfejteni. Ez alapján egy pszichoanalitikusan orientált terápia folyhatott. Idézve kórlapról: „Obszerválandók: miért kötődik idősebb nőkhöz, miért fordul el korabeli, más nemű társaitól, van-e valami mély pszichológiai oka érdeklődésének megválasztásában, szexuális bizonytalanság.” Ez abból a szempontból is érdekes, hogy a 60-as években a pszichoanalitikus szemlélet annyira nem volt elfogadott és kézenfekvő; azonban úgy tűnik, hogy föld alatti patakként mégis túlélte a korszakot ez a szemlélet.
Az is érdekes, hogy nem azonosítják homoszexuálisként, hanem (annak ellenére, hogy már 22 éves felnőtt) egy elmosódott, bizonytalan kategóriába kerül. Valószínűleg ha férfiról lett volna szó, sokkal egyértelműbben besorolták volna a homoszexuális kategóriába.
A 80-as években új szelek fújnak
Végül ezeknek a szövegeknek a kisebb részében, főleg a 80-as
évek felé, megjelennek olyan motívumok is, melyek továbblépnek a
rendellenességről, kezelésről, reduktív pszichológiai
magyarázatokról szóló diskurzuson.
Ehelyett már a melegek és leszbikusok aktuális helyzetével kezdenek foglalkozni: rejtőzködéssel, előbújással, önelfogadással, identitással, társadalmi attitűdök hatásával. Ezek a témák leggyakrabban az Orvosi Hetilap könyvszemle rovatában jelennek meg, nemzetközi publikációk ismertetésén keresztül. Persze többnyire itt is a férfiaké az alapeset.
Buda Béla egy Weinberg nevű szerző tollából idéz (akit a biszexualitás kapcsán is sokat idéznek) azzal kapcsolatban, hogy hogyan válik a viselkedés identitássá.
Egy másik helyen Troiden, szintén szakmailag elismert szerző
neve bukkan föl, aki egyfajta identitásmodellt állít föl a
homoszexualitás kialakulására.
Ez a cikk azért érdekes, mert itt szerepel először a „coming out” kifejezés – 1980-ban, az Orvosi Hetilap hasábjain.Egy McDonald nevű szerzőtől 1983-ban is megjelent egy coming out-tal foglalkozó cikk, címe „A homoszexuális identitás elvállalásának egyéni különbségei”. A coming out-ot kijövésnek, előjövésnek fordítja Buda Béla.
Találunk továbbá beszámolókat életstílusról, párkapcsolatról
szóló kutatásokról is, továbbá Svéd- és Finnországban működő
homoszexuális önsegítő, öngyilkosság-megelőző csoportokról
(1982). Ekkoriban tehát már megjelenik a lelki segítségnyújtásnak
ez a pozitívabb oldala is.
Egy leszbikus család
1985-ben megjelenik az első beszámoló egy családról, ahol leszbikus nők nevelnek gyereket. Egy szintén ismert szerző, Susan Golombok kutatását közli Buda Béla. A tanulmány arról szól, hogy nem találtak semmi károsodást a két nő által nevelt gyerekek pszichés fejlődésében. Itt még nem közösen vállalt gyerekekről van szó, hanem egy válás utáni mozaikcsaládról: egy egyedülálló nő került be a családba, és folytatták a gyerekek nevelését közösen.
Az ehhez hasonló válás-helyzetek, ahol a nő homoszexualitása
azzal a veszéllyel járt, hogy elveszik tőle a gyerekeket,
indították be a kutatásokat azzal kapcsolatban, hogy az anya
homoszexualitása jelent-e bármiféle hátrányt a gyerekekre.
Kiderült, hogy nem.De Golombok azért azt sem felejti el hangsúlyozni, hogy a gyerekeknek szoros kapcsolatuk volt férfiakkal is, hogy megvoltak a megfelelő férfiminták, -modellek. Ilyen értelemben ez a kutatás is heteronormatív irányba mutat. Sőt, a „károsodás” kérdése magába foglalja azt is, hogy a nemi identitásuk és irányultságuk hogyan alakul: ez szintén heteronormatív értékrendet tükröz, mivel a „károsodásmentes” irány természetesen a heteroszexualitás.
A 80-as évek végétől egyre gyakrabban jelennek meg homoszexuális
házasságokról és élettársi viszonyokról szóló cikkek. Ez
utal az emberi jogi szempontok, a párkapcsolatok legalizálására való
törekvések megjelenésére, főleg a rendszerváltás után.
Valójában akkor is, azóta is társadalmi ügy
Tény, hogy a homoszexualitás sosem volt pusztán orvosi vagy
pszichológiai jelenség. Mint mindig, a Kádár-korszakban is
társadalmi ügy is volt, amit különféle intézményeknek és
szakértőknek kellett kezelni.
A pszichiáter és pszichológus szakértők, miközben egy „elfogulatlan”, tudományos nézőpontból beszélnek, valójában megerősítik a heteronormatív társadalom ideáit, alapelveit. Közvetítik a hagyományos nemi szerepeket, a családról és házasságról alkotott elképzeléseket. A leszbikus, illetve biszexuális identitást és életperspektívát nem ismerik el mint egészséges és magától értetődő választást. Ha foglalkoznak is vele, akkor is valamilyen sérülésként, másodlagos vagy hiánypótló jelenségként értelmezik.
Társadalmilag kevésbé minősülnek normasértőnek a nők azonos nemű vonzalmai, mint a férfiakéi. Ugyanakkor a nők mint aktív szexuális lények, és főleg azok, akik nem szorulnak rá a férfiak szexuális szolgálataira, mégiscsak jelentenek némi veszélyt a fennálló társadalmi nemi rendre. Ezért a megelőzés és a kezelés kérdése az ő esetükben is előkerül.
Összességében azt közvetítik a vizsgált irodalmak, hogy míg a homoszexuális férfiak esetében a szexualitás az, ami a legfőbb áthágásnak minősül, a nők esetében inkább a házasság és a családalapítás feladatának be nem teljesítése minősül a komolyabb normasértésnek.
A szöveg Borgos Anna 2015-ös LMBT Történeti Hónapon elhangzott előadása felhasználásával született. Tudományos publikáció itt érhető el.
Kommentelnél? ITT megteheted!
Felhasznált szakirodalom:
Bágyoni Attila: A 2 nem = igen. Lapkiadó Vállalat, Bp., 1984.
Bágyoni Attila: Szex, szerelem, család. Medicina, Bp., 1974.
Dr. Buda Béla: A szexualitás modern elmélete. Tankönyvkiadó, Bp., 1972-1987. (6 kiadás)
Dr. Haraszti István: A nemi élet kérdései. Gondolat, Bp., 1958, több kiadás.
Dr. Hirschler Imre: A nők védelmében. A Magyar Vöröskereszt Kiadása, Bp., 1958, több kiadás
Dr. Károlyi István: Nemi élet, nemi erkölcs, nemi betegségek. Medicina, Bp., 1970.
Dr. Linczényi Adorján, Dr. Radnai Béla, Dr. Vikár György (1977). A szexuális élet zavarai. Medicina, Bp., 1977.
Erőss László: Furcsa párok. A homoszexuálisok titkai nyomában. Szerző kiadása, Bp., 1984.
Kent, Edith: Asszony lesz a lányból. Medicina, Bp., 1970.
Kon, Igor Sz.: Akceleráció és szexuális nevelés. Tankönyvkiadó, Bp., 1968.
Sviadosh, Abram Moiseevic: A nő szexuálpatológiája. Medicina, Bp., 1978.
Szilágyi Vilmos: Szexuális kultúránkról. Lapkiadó Vállalat, Bp., 1986.