Vörösmartyt parafrazeálva: „midőn ezt olvastam, tiszta volt az ég”... Tóth Erzsébet Fanni és Vibók Ildi beszÉLJ! - Hogyan tárjuk fel a családi múltat? című könyvével még tavaly év végén találkoztam, és már akkor is nagyon értékesnek, hiánypótlónak éreztem. Annyira érdekelt ennek a könyvnek a háttértörténete, hogy egy Zoom-beszélgetésre is felkértem az egyik szerzőt, Tóth Erzsébet Fannit, aki sok érdekes információt osztott meg velem. Aztán a történelem kereke sajnos éppen olyan irányba fordult, hogy immár az eddiginél is nagyobb szükség van és lesz erre a könyvre…
Tóth Erzsébet Fanni végzettsége szerint pszichológus; doktori disszertációját a transzgenerációs traumák témájából írta. Ehhez annak idején rengeteg interjút készített olyan emberekkel, akik a második világháború után deportálás és kényszermunka áldozatai lettek. Még ma is túl kevés szó esik a közbeszédben azokról a szlovákiai magyar családokról, akiket – a magyar etnikai csoportosulások felszámolása végett – a Beneš-dekrétumok alapján szétszórtak Csehszlovákia csehek által lakott területein. Itt egyébként korábban nagyrészt németek éltek, akiket ugyanebben az időben ugyanígy kollektív bűnösnek ítéltek és száműztek. Az állam az így kialakult munkaerőhiányt próbálta orvosolni a betelepített magyarokkal, akik a kollektív büntetés részeként csak szórványosan, kisebbségként, addigi közösségi hálójukat elveszítve élhettek tovább.
Tóth ezeknek a családoknak a leszármazottjaitól gyűjtött adatokat, amelyek alapján megírta a disszertációját. Ám a doktori cím megszerzése után még mindig úgy érezte, ez a téma nem maradhat ennyiben. Észrevette ugyanis, hogy
amíg felnőtteknek szóló szakirodalomból és önsegítő irodalomból egyre több van a magyar piacon, gyerekeknek még nem készült olyan könyv, amely végighaladna velük a transzgenerációs traumák feltárásán, a sebek akár fájdalmas felszakításán, végül begyógyításán.
Így jött hát a beszÉLJ! ötlete, amelynek alapja a rengeteg különálló tudományos interjú volt. Itt lépett be Vibók Ildi, jó pár gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyv szerzője a munkába, és a hatalmas, nagyrészt átláthatatlan tényanyag alapján kitalált egyetlen történetet. Az itt leírt történelmi események mind valósak, de a szereplők nem azonosak a forrásokban szereplő emberekkel: a szerzők inkább típusszereplőket gyúrtak össze sok különböző valós személyből. Így született a történetbeli négygyerekes család, amelyhez Tóth nemcsak a disszertációjából, de a saját családja történetéből is inspirálódott. (Például a beszÉLJ!-ben szereplő család minden elsőszülött lánygyermeke az Erzsébet nevet kapja…)
A könyv úgy kezdődik, mint bármilyen gyerekeknek szóló kalandregény: a főszereplő családot meglátogatja a falu bírója, és megpróbálja rávenni őket, hogy írják alá a szlovák identitásukat igazoló papírt. Az apuka – a gyerek szemszögéből igazi hősként – nem tagadja meg a család igazi identitását, a magyar nyelvet és gyökereket, és ezért a kor logikája szerint bűnhődnie kell. Ráadásul nemcsak neki, hanem a gyerekeinek is, akik kiszakadnak addigi életükből, és bizonytalan, nyomasztó, olykor kifejezetten rémisztő helyzetekbe kerülnek. Sőt mi több, a felnőttekkel ellentétben ők nem is értik, miért történik ez az egész.
A szerzőpáros nagyon jól játszik azzal a kettősséggel, ahogy a gyerekek a maguk mágikus, képszerű világképével próbálnak rendet vinni a körülöttük lévő káoszba. Nagyon tetszett az az írói trükk, hogy az elbeszélőnek nem tudjuk meg sem a nevét, sem a nemét. (Én végig kislányhangon olvastam a fejemben, de meglepődve láttam, hogy Fodor Marcsi író-újságíró például kisfiúnak képzelte el.) Az én értelmezésemet valószínűleg az befolyásolta, hogy az elbeszélőnek csupa lánytestvére van, és ugyan a barátai inkább fiúk, de annak idején például én is barátkoztam fiúkkal… Szóval van egy elbeszélőnk, akivel szó szerint bármelyik fiatal olvasó azonosulhat, és aki idősebb testvéreihez hasonlóan igyekszik adaptálódni az új helyzetekhez és emberekhez.
Nagyon tetszett a regényben a felnőttek ábrázolása. Ha nem a fiatal korosztály lenne a célközönség, talán sematikusnak tűnhetnének, így viszont nagyon fontos szerepet töltenek be a regény fő célját, a feldolgozást tekintve. Az anyuka például általában stresszel, panaszkodik, szenved, vagyis úgy viselkedik, ahogy valószínűleg mi magunk tennénk, ha egyszer csak kirángatnák a lábunk alól a talajt. A nagymama viszont bölcs és türelmes, ő az, akihez mindig oda lehet bújni, és aki mindig segít a gyerekeknek megfogalmazni és elengedni a félelmeiket.
A többi felnőtt is gyakran és szívesen beszáll a gyerekek játékaiba (ilyen szempontból a Szepes Mária-féle Pöttyös Panni-könyveket idézte fel bennem a beszÉLJ!), ami a regény egyik legérdekesebb, legkatartikusabb jelenetét eredményezi. Konkrétan azt látjuk, hogy
a gyerekek játékának, mágikus világképének ürügyén a felnőttek is utat találnak ahhoz, hogy (legalább egy időre) leszámoljanak az életüket gúzsba kötő traumával és félelemmel.
Megkockáztatom, hogy ennek a jelenetnek a kedvéért érdemes a regényt akár felnőtt fejjel is végigolvasni, vagy szülő-gyerek programként együtt feldolgozni a történetet, és ennek kapcsán beszélgetni egymással.
További érdekessége ugyanis a könyvnek, hogy minden fejezet végén kérdéseket találunk, amelyek – és persze a történet – segítségével az olvasó elgondolkodhat, milyen helyzetekbe kerültek az ő saját ősei a történelem forgatagában, és azokból hogyan (nem) jöttek ki.
Mindehhez pedig Igor Lazin egészen különleges illusztrációkat készített. Ezek a rajzok nem “szépek”, vagyis nem sugallnak egy olyan idilli valóságot, amellyel a kiadók szeretik eladhatóvá, kiszámíthatóvá tehetik a gyerekkönyveket – de amelynek pont ebben a könyvben biztosan nem lenne helye. Ugyanis a beszÉLJ! valósága nem idill, nem harmonikus és nem kiszámítható. A rajzok húsbavágóan őszinték, akárcsak a szöveg; sokkal jobban vonzzák a szemet, mint bármilyen más illusztráció tenné, és így a szöveges és a képi ábrázolás nagyszerűen kiegészíti egymást. Ahogyan a cseh hónapnevekre épülő fejezetcímek is remekül fenntartják azt a végig fennmaradó feszültséget, hogy ezt mi, magyar olvasók nem értjük – ahogy a könyvbeli család tagjai sem értettek semmit, amikor véletlenszerűen kihajították őket valahol Csehszlovákia északabbi részén.
Amikor novemberben olvastam a regényt, még csak a saját őseim jártak a fejemben: hogy a nagyszüleim, akik a második világháború alatt voltak gyerekek, aztán 56-ban kamaszok, mennyi vért, halált, borzalmat láttak, amit talán sosem volt lehetőségük feldolgozni.
Aztán amikor
jött a háború Ukrajnában, rájöttem, hogy szerencsés vagyok, amiért nekem csak
az egykori traumák esetleges transzgenerációs hatásain kell gondolkodnom.
Mert egy szomszédos országban éppen a szemünk láttára születnek azok a traumák, amelyekkel egy napon a most menekültként kuporgó kisgyerek, az óvóhelyen születő kisbaba, vagy éppen a megerőszakolt nő leszármazottainak szembe kell majd néznie.
Csak remélhetjük, hogy ez a fájdalmas, borzalmas szembenézés csak a kezdet lesz, amely után a feldolgozás, elengedés és továbblépés következik, és hogy akkor is lesznek a beszÉLJ!-hez hasonló könyvek, amelyek segítséget nyújtanak ehhez a folyamathoz már a gyerekeknek is.
HOZZÁSZÓLNÁL? FACEBOOK_OLDALUNKON MEGTEHETED! KATT IDE!
Olvasd el Hacsek Zsófia korábbi cikkeit is!