2005-ben végeztem a Tanítóképző főiskolán. Az utolsó félévet elhalasztottam, mert már gyanítottam, hogy nem lenne jó ötlet, ha tanítanék. Ekkor kerültem a zöld mozgalomba. Amikor diplomáztam, már a Zengőre, a Mecsek egyik csúcsára tervezett NATO-lokátor elleni kampányt szerveztem, reggel a Hír TV-ben vitatkoztam hétpróbás öltönyösökkel, aztán testnevelésórát tartottam hétéveseknek, és próbáltam megérteni, miért nem mindegy, hogy „tegyétek le a labdát a földre” vagy „helyezzétek a labdát a talajra” az utasítás.
Nem is lett belőlem tanító.
Egykori csoporttársaimra szeretettel gondoltam, és ahogy romlott a közoktatás állapota, a pedagógusok fizetése, úgy nőtt bennem a tisztelet is.
Mintegy hat éve munkanélküli lettem, életemben először. Berlinben. Előtte másfél évig bringás futárként dolgoztam: tipikusan rosszul fizetett munka, ráadásul a jövedelmem húsz százaléka a borravaló volt, ami nem számított bele a munkanélküli támogatásba. Ha valakivel találkozni akartam, nem azt mondtam, hogy igyunk meg egy kávét, hanem hogy menjünk együtt kutyát sétáltatni. Az ingyen volt.
Mégis jobb jövedelmem volt, mint egy átlagos magyar pedagógusnak. Sokkal jobb.
Miért hagytuk, miért hagyták a tanárok eddig, hogy ide jussunk?
A kérdés annyira nem nehéz. Ugyanazért, amiért ugyanezt hagyták az orvosok, a gazdálkodók, az önkormányzatok, a természetvédők, az állástalan kőfaragók és balett-táncosok és a többiek. Ugyanazért, amiért én több mint nyolc éve elköltöztem Magyarországról.
Mert nem lehet élni olyan emberekkel, velük sorsközösséget vállalni, akiknek semmi se fontos. Nem fontos, hogy milyen levegőt szívnak be, hogy mennyit és mit hazudnak nekik, hogy véreskezű, éjsötét diktatúráknak nyalják a seggét a nevünkben, és hogy az adójukat az orruk előtt lopják el, minek láttán ők csak annyit kértek, hogy a pénzszállító autó nemzeti színű legyen. Nem folytatom, mindenki tudná a neki leginkább fájó pontokkal.
Na jó, még egy, és akkor a következő pontra is megvan az átvezetés: hogy a saját pénzükből a saját gyerekeik ellen uszítsanak.
Nekem ebben a legnehezebb megérteni, hogy miként támogatja a szülők nagy része, jobb esetben csupán a passzivitásával, hogy a pártállam luxusterepjáróval gázoljon át a gyerekei jövőjén.Amely átgázolásnak két alesete van.
Az első, a súlyosabb és az érthetőbb: a kibontakozó ökológiai katasztrófa.
Süldőkoromban, a zöld mozgalomban, vagy még az LMP alapításakor is, azt gondoltuk, hogy mint nagyjából minden generáció előttünk: lázadásunk vége a betagozódásunk lesz egy unalmas, polgári demokráciába és annak biztonságos jólétébe. Hahaha.
Ehelyett olyan dolgok ellen tiltakoztunk elkeseredetten, amik ma a saját kompromisszumos javaslataink lehetnének, és az az ökológiai összeomlás, amiről akkor úgy beszéltünk, mint ami a gyerekeinket fenyegeti, miránk rúgta az ajtót. A gyerekvállalás olyan, mint az egzotikus vadállatok tartása: csak a bolondok és a nagyon gazdagok merik.
Hogy ez ellen miért nem tettünk, az nagyjából érthető: a veszélyt átlagos ostobasággal és önbecsapási készséggel lehetett ignorálni, és hát az egész társadalmi, gazdasági rendszerünk alaptörvényeit kellett volna megváltoztatni ahhoz, hogy az összeomlást el lehessen kerülni.
Nem tettük.
Hanem hogy az oktatás tönkretételét miért hagytuk, és nézek itt elsősorban azokra, akiknek a gyerekei a legközvetlenebb áldozatai a leépített oktatási rendszernek - azt nem értem.
Vagy nem akarom érteni.
Volt egy beszélgetésem a berlini magyar emigráns közösségben egy lánnyal. Ott ült a kanapémon, felhúzott lábakkal, és arról beszélgettünk, ki miként kényszerült elhagyni Magyarországot.
Vallásos volt, a sárospataki református kollégiumban végzett, és azon kevesek közé tartozott, akiken lehet érezni, hogy valami isteni szeretet ereje sugárzik belőle. Önkéntesként a berlini magyar prostituáltakkal, szexmunkásokkal foglalkozott. Azt mesélte, hogy hárman vannak testvérek, mind a hárman külföldön élnek. A választások előtt újra világossá tették a szüleiknek: nem a szerelem, és nem is a karrier miatt élnek külföldön, hanem az elviselhetetlenné vált otthoni légkör miatt.
És a szülők mégis a Fideszre szavaztak. A migránsok miatt. Fontosabb volt nekik, hogy ne jöjjenek be azok a migránsok, akik nem akartak bejönni, mint hogy hazajöjjenek a gyerekeik, akik haza akartak jönni. Mit lehet ilyenkor tenni?
A világ egyik leginkább túlértékelt hazugsága, hogy a szülők szeretik a gyerekeiket.
Többnyire valamennyire igen. De azért simán elüldözik őket a saját hazájukból.
És annyira se szeretik őket, hogy lemondjanak értük a marhahúsról, a bazi nagy autóról, hogy zöld pártokat juttassanak hatalomba. Hogy legalább meghagyják az esélyt nekik arra, hogy tanuljanak, hogy jobb életük legyen.
Ami egyébként akár önző érdekből is következik: hogy a kék égbe oldják meg a nekik bekészített ökológiai, és az ezzel együtt járó társadalmi, gazdasági katasztrófát, ha üres, penészes iskolákat hagyunk nekik, ahol a tankönyvekben olyan hasznos információk vannak, mint hogy a lányoknál a szőrös kar súlyos szépséghiba?
Hogy a kék égbe keressék meg így a nyugdíjunkra valót?
Amivel kapcsolatban, remélem, mindannyian készülünk lélekben egy kellemetlen beszélgetésre. A generációk közötti szerződés alapja az volt, hogy a fiatalabbak eltartják az idősebbeket, és azok egy jobb világot hagynak rájuk. Vagy legalábbis nem teszik tönkre.
De mi tönkretettük. A családi konyhakertből, amiben a gyerekeinknek kéne megtermelnie maguknak, a gyerekeiknek és nekünk a betevőt, mi egy izzó, szemetes, lebetonozott parkolót csináltunk.
Mégis mit gondoljanak a gyerekeink?
Legalább azt támogassuk, hogy esélyük legyen ellapátolni azt a toxikus törmelékhegyet, amit rájuk hagyunk.
És azokat, akik ez ügyben Magyarországon ritkán látott bátorsággal az ő pártjukon vannak, akik végre nem hátrálnak tovább, a tanárokat. Ez egy elég magától értetődő és szigorú parancsnak tűnik.
Például most vasárnap a Kálvin téren, az ADOM diákmozgalom október 23-i tüntetésén.