Egy meleg pedagógus története egy vidéki iskolában

Több mint tíz éve élek együtt azonos nemű párommal. Több mint két éve költöztünk jelenlegi lakhelyünkre, egy Budapest környéki kis faluba. Mivel sok volt számomra a napi többórás bejárás, a környéken kerestem munkahelyet. Főleg tanárként dolgoztam korábban, diplomáim is ez irányúak, így most is pedagógusként próbáltam elhelyezkedni. Ekkor kétszer fordult elő az, hogy az állásinterjún az iskolaigazgató megkérdezte, hogy hány gyerekem van. Miután elmondam, hogy egy sem, megkérdezte: „Akkor kivel él együtt?” Nem vettek fel, pedig az állást nem tudták betölteni. Ez mindkét esetben így történt.

Végül egy közeli város 12 évfolyamos iskolájában kaptam munkát. Nem kérdezték, én pedig nem nyilatkoztam a kapcsolati státuszomról és a szexuális irányultságomról.

Ebben az iskolában a kollégák egy részével tudtam együtt dolgozni. Voltak olyanok azonban, akik távolságtartóak voltak, vagy nem működtek együtt velem. Többen elmondták, hogy a hátam mögött megy a pletyka a magánéletemről. Hidegen hagyott. Szóval próbáltam dolgozni, ahogy lehetett, és jóban voltam azokkal, akikkel lehetett. Mégis ott kellett hagynom ezt a munkahelyet. Nem magam miatt. Ebben az iskolában mindennapos volt a bullying. A buzi szitokszó volt a gyerekek között. Egyszer egy gyermek az osztályomból eltűnt napközben, és nem találtuk több mint egy órán át. Elbújt. Mint megtudtam, évek óta zaklatták társai. Buzizták, de fizikai atrocitás is érte. A kollégák és a vezetőség tudott az ügyről. A szülő már az iskolaváltást fontolgatta. Egy az osztályban tanító kolléga, az iskolarendőr, az iskolapszichológus és én összefogtunk a helyzet rendezésére. Nagyobb figyelem, egyéni és kiscsoportos beszélgetések, közösségi programok szervezése mellett antibullying foglalkozássorozatot tartottunk a pszichológus vezetésével. A problémát jeleztük a vezetőségnek és a szülőknek.Az egyik igazgatóhelyettes elmondta, hogy bár helyteleníti, ahogy ezzel a gyermekkel (áldozat) viselkednek, de azért mégiscsak a gyerek tehet róla, mert „olyan furcsa”. Ezután a vezetők leállították a képzéseket, az iskolarendőrt és a pszichológust is. Ezért otthagytam ezt a munkahelyet. Mint ahogy a bántalmazott gyermeknek is másik iskolát kerestek a szülei.

Egyébként tanév közben én pont egy antibullying képzést is tartalmazó továbbképzésen vettem részt. Ezt a tankerületi központ fizette és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács szervezte. Itt volt szó az LMBT+-diákokról is. Korszerű képzés volt. A képzés egyik előadója, egy rendőr őrnagy pedig azt is elmondta, hogy az iskolaigazgatóknak bullying estén jelzéssel kell élniük a megfelelő szervek felé. Erről ugyan beszámoltam az igazgatónak, de nem tett semmit.

Miután ezt az iskolát otthagytam a helyi iskola igazgatója hívott tanítani. Elmondtam neki, hogy nem szeretnék helyben dolgozni. Azzal indokoltam, hogy itt lakunk a kis faluban az azonos nemű párommal, és el szeretném kerülni az előítéletekből adódó problémákat, amelyek a munkámra is kihathatnak. Az igazgató azt mondta, tudja, hogy kivel élek együtt, mert lenyomozták. Azonban az iskolában elfogadóak, és ha a szülők engem a szexuális irányultásgom miatt támadnának, ő ki fog állni értem, és határozottan le fogja állítani őket. Elfogadtam a munkát.

Hasonlóan az előzőhöz, ebben az iskolában is jóban vagyok és együtt tudok dolgozni több kollégával. Vannak akik tartózkodóak velem szemben, és vannak, akik nem vagy alig szólnak hozzám vagy nem hajlandóak velem dolgozni. Ezen túltettem magam.

Sok szülővel és a gyerekek többségével is kiváló a kapcsolatom, a munkámmal való elégedettséget többen többször kifejezték már.

Ennek ellenére a héten homofób támadás ért a munkahelyemen.

Az előzmények: Tudtam róla, hogy megy a szóbeszéd a hátam mögött, de hidegen hagyott.

(Mivel itt 6-7 éves gyerekekről van szó, nem várhatom el, hogy rendszeresen ők takarítsanak.) Többször, több kolléga, majd szülők is jelezték, hogy koszos a termem. Etelka kijelentette, hogy nem hajlandó nálam takarítani. Kértem, hogy hívjuk be egy értekezletre, és együtt beszéljük meg a problémát. Ez nem történt meg. Minden következmény nélkül megtehette, hogy nem takarítja a termem. Közben jött egy új takarító, aki nagyon szépen dolgozott pár hétig. Viszont Etelka rábeszélte, hogy ne takarítsa az én termem. Ez így is lett. Újra egyre koszosabb lett a terem. Nem szóltam már, hiszen korábban sem történt változás. Furcsa lehet, de én éreztem magam kínosan. Ismét szóltak kollégák és szülők. Végül múlt csütörtökön az egyik kollégám azt mondta: „Én nem félek. Majd én szólok.” Szólt. A terem nem lett kitakarítva. Pénteken végül szóltam az igazgatónak. Ő megígérte, hogy aznap kitakaríttat, és ellenőrzi. Mint utólag kiderült, ezt nem tette meg. Hétfőre sem lett kitakarítva a terem. Ezért hétfőn reggel az aulában tartottam órát. Mivel az igazgató nem volt bent, szóltam a munkaközösség-vezetőnek, hogy most takaríttassa ki a termet. A munkaközösségvezető szólt Etelkának, aki megtagadta a munkát, és hazament.

Konkrétan elhangoztak: „patkány, buzi, köcsög” (többször is); „A 2 nagy fiammal meg foglak veretni”, illetve „tudjuk, hogy milyen vagy, kivel élsz együtt, az egész falu tudja, nem hagyjuk, hogy a gyerekeket tanítsd, ki fogunk rúgatni.” (Etelka édesanyja el is mondta, hogy elmegy a polgármesterhez, hogy kirúgasson.) Etelka azon poénkodott, hogy szerencsére nekem nem lehet gyerekem.

Amikor Etelka édesanyja ordítozni kezdett, felkértem, hogy hagyja abba, és hagyja el az iskolát. Nem tette. Ekkor fordultam a jelen lévő igazgatóhoz segítségért, mint vezetőhöz, hogy tegyen valamit, állítsa le, küldje el. Ez nem történt meg, pedig többször is kértem. Ezután elmondtam Etelka édesanyjának, ha nem hagyja abba az ordítozást és a gyűlölködést, rendőrt hívok. Mivel folytatta, ekkor hívtam rendőrt. Ezt nehezményezte, ezért felajánlottam Etelka anyukájának, hogy kérjen bocsánatot, akkor eltekintek a rendőri bejelentéstől, és beszéljük meg normálisan a problémáját. Miután erre nem volt hajlandó, én bementem a tanáriba. Oda még bejött Etelka folytatni a cirkuszt. Az igazgató hazaküldte, hogy nyugodjon meg.

Amikor próbáltam elmondani, hogy szerintem másról van szó, az egyik rendőr felemelte a hangját, és rendre utasított. Azt mondta, hogy ők ezt jobban tudják, engem mint tanár nem ért semmilyen inzultus, csak a magánéletemre tettek megjegyzést. Hiába kértem a rendőröket, semmilyen írásos dokumentumot nem adtak az intézkedésükről.

Megdöbbentő volt számomra, hogy az iskola vezetője vagy a kollégák nagyrészt némák maradtak. Nyíltan senki nem állt ki. Nem is mellettem kellett volna, hogy kiálljanak, hanem az ilyen viselkedéssel szemben. Mindössze négy kollégám fejezte ki sajnálatát és együttérzését, de csak négyszemközt. Az igazgató nem tett semmit, és meg sem kérdezte, hogy vagyok. Azonban sok szülő keresett meg. Kifejezték együttérzésüket és támogatásukat. Megbízásukból egy szülő felhívta az igazgatót, elmondta, hogy fel vannak háborodva, és kérte, hogy tegyen meg mindent az ügy rendezéséért, illetve, hogy máskor ilyen ne fordulhasson elő. Elmondta, hogy a szülők határozottan nem szeretnék, hogy elmenjek az iskolából.

A legszomorúbb, hogy szégyent éreztem, pedig tudom, hogy nincs miért. Aznap estére belázasodtam, majd másnapra utolért az iskolában lévő járvány. Azóta nem alszom.

Az igazgató írt egy jegyzőkönyvet az esetről, amit tegnap átküldött nekem. Ebben az esetet vitaként írja le. Egy szóval sem említi meg azokat a becsmérlő kifejezéseket és fenyegetéseket, amik elhangoztak.

Tegnap egy kolléganőm elmondta nekem a véleményét. Szerinte gyerekként viselkedem, mert ha felnőttként viselkednék, akkor felül tudnék emelkedni a történteken, és nem várnám el, hogy megértsék az érzéseimet, és hogy kiálljanak mellettem. Azt mondta, hogy csak a belső gyermekem, a „kiskarcsika” az, aki ezeket elvárja. Szeretgessem meg a „kiskarcsikát” és majd meggyógyulok.

Megköszöntem a tanácsát. Majd elmondtam, hogy felnőttként jogom van a biztonsághoz és a nyugalomhoz a munkahelyemen, mint ahogy az oda járó gyerekeknek is, hiszen őket is érinti az eset, előttük történt. Felnőttként jogosan várom el a munkáltatómtól, hogy megakadályozza, hogy bárki berohanhasson az iskolába ordítozni. Felnőttként jogom van védelemre, amikor így megtámadnak. Felnőttként jogom van elvárni, hogy működjenek velem együtt a munkahelyemen, és ne kadályozzák a munkámat. Felnőttként jogom van elvárni, hogy a munkáltatóm komolyan vegyen. Felnőttként releváns az elvárásom, hogy a pedagógus kollégák álljanak ki a gyűlölködés és a kirekesztés ellen. Felnőttként a helyzetnek megfelelőek az érzéseim.

Persze szükségem lesz segítségre. Mind jogilag, mind mentálhigiénés támogatásra. Remélem, hogy legközelebb majd az érzéseimet is jobban, könnyebben és hamarabb tudom kezelni. Ugyanakkor számomra nagyon fontos, hogy ki tudtam állni magamért, vagy ki tudtam állni valaki másért is.

Valamint nagyszerű, hogy a páromtól és a barátaimtól megértést és támogatást kapok.

A szerző egyelőre névtelenségben akart maradni. Ügyének képviseletét idő közben a Háttér Társaság vállalta.

Az eset nem a képen látható iskolában történt.