Biztos azt gondoljátok, hogy az olyan című cikkek, mint ez, kizárólag fogyásssal kapcsolatos sikertörténetekről szólnak. Pedig valójában arról szólnak, hogyan ítéli meg a társadalom a testünket – különösen, ha nőként élünk.
Jelenleg kizárólag szellemi munkát végzek, egész nap ülök, majd a nap végén szépen elmegyek edzeni. (Amúgy arról, hogy mit sportolok, és mik a gondolataim arról a sportról, írtam egy cikket itt.) Azonban ez nem mindig volt így: idáig el kellett jutnom, és bizony én is dolgoztam az életem során raktárban, gyárban, gyorsétteremben, és takarítóként is. Ami érdekes viszont, az az, hogy nem most, hanem akkor voltam túlsúlyos.
Keveset beszélünk erről, de a soványság is egyfajta privilégium: aki egész nap kidolgozza a belét fizikai munkában, az nem fog nekiállni a nap végén egészségeset főzőcskézni meg edzeni: örül ha hazaér, ehet valami készételt, és aludhat. Meg persze mivel egész nap terhelés éri a szervezetét, így több energiára is van szüksége, tehát többet eszik.
Arról nem is beszélve, hogy a fizikai munkát igénylő munkahelyek milyen toxikus közegek, ahol az ebédidő percre pontosan ki van mérve, tehát gyakorlatilag le kell erőszakolnia az illetőnek az élelmet a torkán, ami szintén nem egészséges.
És akkor az egyszeri kommenthuszár, akinek fingja sincs az életről, cinikusan megjegyzi, hogy nincs szegénység, nézd meg milyen kövérek még a kétkezi munkát végző emberek is.
Ami viszont ennél is súlyosabb probléma az az, hogy milyen különbségek vannak a túlsúly megítélésében akkor, ha az illető férfi, és akkor, ha nő.
Én transznemű nő vagyok, tehát éltem férfiként és nőként is. Úgy gondolom, hogy a fenti tényezőkön túl egyébként a nőknek nehezebb lefogyni, az ösztrogén miatt, amely lassabb anyagcserét eredményez, mint a tesztoszteron. Amikor elkezdtem a hormonterápiát, nyolc kilót híztam úgy, hogy az életmódom nem változott ezen kívül.
Tehát mint látható, az, hogy valaki túlsúlyos, nem feltétlenül döntés kérdése, mégis a társadalom elítéli a túlsúlyos nőket.
Mikor férfiként éltem, és volt rajtam felesleg, akkor azt mondták rám, hogy az olyan „mackós”. Néha eufémiát használtak, és úgy írtak le, hogy „jó erőben vagy”. „Jól nézel ki.” Ha szóba került a súlyom, legtöbbször csak legyintettek, és azt mondták, hogy az nem is számít, hiszen „egy férfinak nem kell nádszálnak lennie”. Amikor megkérdeztem őket, hogy túlsúlyos vagyok-e, azt mondták, nem. Sőt! Sovány voltam a szemükben. Pedig a BMI-index nem hazudott. Egyszer még azt is megkaptam, hogy „akármennyi is lesz a súlyod, te mindig jól fogsz kinézni.”
Mintha egy férfi vonzereje érinthetetlen lenne a plusz kilóktól.
Megtörtént a tranzíció, és elkezdtem nőként élni. Azonnal minden megváltozott. Egyik napról a másikra már nem volt „mackós” testalkatom – hanem egyszerűen „tehén” lettem. A méretem, ami korábban „jó erőnlétnek” számított, hirtelen valami szégyellnivaló lett. Megkaptam, hogy biztosan 100 kiló vagyok (pedig soha nem voltam annyi), és ha így folytatom, „nem lesz jó az alakom”. Míg korábban a testsúlyomat elbagatellizálták, most szinte mindenki fontosnak érezte, hogy kommentálja. Azt sugallták, hogy ha nem férek bele egy bizonyos keretbe, az nemcsak esztétikai, hanem morális kérdés is.
Az egyik legmegdöbbentőbb élmény az volt, hogy a társadalmi elvárások mennyire másként működtek férfiként és nőként. Férfiként a testem „adottság” volt, nőként viszont „feladat” lett: valami, amit folyamatosan menedzselnem, tökéletesítenem, és főleg igazolnom kell. Mintha egy férfi megjelenése a saját személyiségének természetes kiterjesztése lehetne, míg egy nőé egy állandó vizsga, ahol folyamatosan bizonyítani kell.
Ennyit számított az, hogy nőnek láttak, és nem férfinak.
Ezek miatt (is) döntöttem úgy, hogy drasztikusan le fogok fogyni. Sikerült is 25 kilót lefogynom, és abbamaradtak ezek a megjegyzések. Ezek a megjegyzések, amikben „férfiként” sosem volt részem.
Ez nyilván nem csak az én egyéni tapasztalatom. Tudjuk, hogy a média általában nem reprezentálja a túlsúlyos nőket, vagy ha kapnak is szerepet ilyen nők, azokat is negatív színben tüntetik fel. Bár a műfajt úgy nevezik, hogy „valóság” show, az amit benne mutatnak, mégsem a valóságot tükrözi: a bennük szereplő nők az átlagos nőnél soványabbak, amellyel egy káros szépségideált erősítenek a nézőkben.
- Ha valaki viszontlátja önmagát és az olyan embereket a képernyőn, mint ő, az pozitív hatással lesz az önbecsülésére. Ezzel szemben a mellőzés, és az azzal való szembesülés, hogy a képernyőn látható emberek nem olyanok, mint a néző, rombolja azt, hiszen azt a gondolatot erősíti, hogy kizárólag a sovány emberek méltóak a sikerre és a szeretetre. Ebből (is) erednek az evés- és a mentális zavarok, amelyek gyakorlatilag már népbetegségeknek számítanak.
- Tudjuk azt is, hogy az orvosok gyakran a túlsúlyt hibáztatják, ha egy nő felkeresi őket valamilyen egészségügyi probléma miatt, ahelyett, hogy rendesen megvizsgálnák őt. („Fogyjon le, drága! Legalább tíz kilót, aztán jöjjön vissza, és beszélhetünk.") Emiatt sok túlsúlyos nő eleve kerüli az orvosokat, ami nyilvánvalóan még több egészségromláshoz vezet.
- Illetve tudjuk azt is, hogy a munkahelyi előmenetelben is létezik diszkrimináció, egy túlsúlyos nőt kevesebb eséllyel vesznek fel, léptetnek elő vagy vesznek komolyan, mint egy sovány társát. Ennek oka az a negatív sztereotípia, hogy egy túlsúlyos ember nyilvánvalóan lusta is, és nem rendelkezik a munkához szükséges önuralommal. Igaz, hogy ez a fajta diszkrimináció a túlsúlyos férfiakat is érinti, azonban a túlsúlyos nőket a szexizmussal való metszet (interszekció) miatt még a férfiaknál is jobban.
És tudjátok, mi a leginkább elszomorító? Hogy őszintén úgy gondolom, a teltebb nők is lehetnek vonzóak. „Van rajtuk mit fogni” – szokták mondani. A nők testén a súly eloszlása (részben az ösztrogén miatt) gyakran a fenékre, a mellekre, a csípőre koncentrálódik. Mégis, rengeteg nő folyamatos szorongásban él amiatt, hogy nehogy felszedjen pár kilót. Eközben a túlsúlyos férfiak – akiken sokszor minden plusz súly a hasukon rakódik le – gyakran teljes természetességgel, önbizalommal sétálnak végig az utcán, mintha ez egyáltalán nem lenne probléma.
Talán most azt gondolod, hogy túlzás volt, hogy igazságtalan vagyok? Hogy miközben az elfogadás fontosságáról beszélek a túlsúlyos nőkkel kapcsolatban, én magam is ítélkezem a túlsúlyos férfiakkal szemben a fenti bekezdésben? Ha így érzed, akkor pontosan megértetted, miről van szó. Nem, a fent elhangzottak nem az én valódi gondolataim voltak – hanem egy kísérlet arra, hogy megmutassam, milyen érzés, amikor valakit a külseje miatt bántanak. Ugye nem volt kellemes ezt olvasni? Ugye mennyire fájó, amikor az embert ilyen szavakkal minősítik?
Akkor talán nem kéne gonoszkodni másokkal sem a súlyuk miatt.
Szükséges árnyalni a képet azzal, hogy a body positivity-mozgalom, amely szerint a tested úgy jó, ahogy van, néha átesik a ló túloldalára, és ugyanúgy szégyeníti a sovány nőket, mint ahogy a szélesebb értelemben vett társadalom a kövér nőket. Mindannyian ismerjük azt a facebookos életbölcsességet, hogy „csak a kutyák játszanak csontokkal, egy igazi férfinak igazi nő kell”.
És ugyan már ezerszer kanosszát járt érte, de ott volt Meghan Trainor, aki Shakespeare, Frededico García Lorca és Walt Whitman költői magasságait (de főleg Justin Timberlake-et) megidézve megénekelte, hogy
„I’m bringing booty back. Go ahead and tell them skinny bitches that.”
(„Visszahozom a nagy segget, szólj a sovány r*biknek, hogy ennyi lett!" – saját fordítás)
Tehát
ez a fajta testszégyenítés nem feltétlenül csak egyoldalú. Végső soron a világban helye lenne egy
kicsivel több kedvességnek, és jó lenne, ha nem éreznék úgy
bizonyos emberek (főleg a férfiak), hogy joguk van bárkit is
gúnyolni a súlya miatt.
Azonban ez a fajta kontroll nem új – nők testéről mindig is volt véleménye a társadalomnak, legyen szó ruhaviselésről, sminkről vagy akár az abortuszról. Nem véletlen, hogy a feminista mozgalom egyik mantrája az, hogy „az én testem, az én döntésem” – azonban ezt nem csak az abortuszra kellene alkalmaznunk: ha valaki fogyni akar, és úgy érzi jól magát a bőrében, ahhoz ugyanúgy legyen joga, mint túlsúlyosnak lenni. Ne bántsuk egymást!
És akkor végül elmondom, hogyan sikerült fél év alatt 25 kilót leadnom. Mert sajnos a kövérség megszégyenítésének egyik veszélyes következménye, hogy sarlatánok tömegével próbálnak „csodaszereket” eladni, gyors és könnyű fogyást ígérve. Pedig az igazság ennél sokkal egyszerűbb – és ingyen van.
- A legfontosabb tényező a kalóriamérleg: ha kevesebb energiát viszel be, mint amennyit a szervezeted felhasznál, fogyni fogsz. Ha többet eszel, akkor pedig hízni. Éppen ezért érdemes tudatosan figyelni az étkezésekre, és ha szükséges, egy kalóriaszámláló alkalmazással nyomon követni a bevitt és elégetett energiát. A mozgás segíthet, de nem csodaszer: a sport inkább abban hasznos, hogy növeli az energiaszükségletet és formálja a testet.
- Kerüld az üres kalóriákat – az édességek például tele vannak cukorral, mégsem lakunk jól tőlük. Az én tapasztalatom szerint heti egy kiló fogyás az egészséges és fenntartható ütem, amellyel elérhető a cél anélkül, hogy az egészségünket kockára tennénk.
- Csodaszer nincs. Ha valaki gyorsabb és könnyebb megoldást ígér, az valószínűleg hazudik.
Azonban nem az a cél, hogy mindenki lefogyjon, hanem hogy senkit ne ítéljünk meg a teste alapján. Mert ha a társadalom kevésbé lenne kíméletlen, talán sokan nem éreznék úgy, hogy muszáj változtatniuk, hogy elfogadják őket.