Fontosnak tartjuk megismertetni a feminista irodalomkritika mibenlétét a magyar közönséggel is. Ehhez Rongqiong Guo 2019-es, Brief Analysis of Feminist Literary Criticism című tanulmányát hívjuk segítségül, amely tudományos szinten, de közérthetően magyarázza el azt, és mindazokat az alapvető fogalmakat, amelyek ahhoz tartoznak – mint a „patriarchátus”, a „másik”, és a „második nem”. Ezen felül a tanulmány érdeme az is, hogy bemutatja a feminista irodalomkritika alapműveit. A tanulmányt Smitnya Alíz Csilla fordította magyarra, és a fordított szöveget teljes terjedelmében, az eredeti szöveghez hűen közöljük, és az esetleges saját megjegyzéseit (sajnos a szövegben, az érdemei ellenére is előfordulnak hibák és pontatlanságok) a fordító sárgával kiemelve toldotta a szövegbe. Az eredeti szöveg CC BY-NC 4.0 licensz alatt eredeti nyelven elérhető itt.
A feminista irodalomkritika rövid elemzése
Rongqiong Guo
Xi’an
Peihua Egyetem, Xi’an, Shanxi, Kína, 710100
263168489@qq.com
Absztrakt. A feminista irodalomkritika az irodalmi művek feminista nézőpont alapján végzett kritikai elemzését jelenti. Másképpen fogalmazva, a feminista irodalomkritika a feminista elmélet vagy pontosabban a feminizmus politikájának alapjain nyugvó irodalomkritikai irányzat. Különösen fontos megjegyezni, hogy ez a megközelítés ideológiai diskurzusokat és feminista szabályokat alkalmaz az irodalom nyelvezetének, szerkezetének és létezésének tanulmányozására. „Ez az irányzat arra törekszik, hogy leírja és elemezze, miként ábrázolja az irodalom a férfi dominancia narratíváját a női testek tekintetében, feltárva az irodalom mélyén rejlő gazdasági, társadalmi, politikai és pszichológiai erőket.”
Kulcsszavak: feminista irodalomkritika, irodalmi művek.
1. Bevezetés
A feminista irodalomkritika közel két évszázados múltra tekint vissza. E kritikai irányzat a nők saját helyzetükről való hosszú távú reflexióján és konkrét, gyakorlati cselekvésein alapul. Így a feminizmus maga a feminista irodalomkritika forrása. A feminizmusnak két hullámát különböztetjük meg. (A fordító megjegyzése: valójában három hullámát különböztetjük meg, sőt már vannak, akik negyediket is megkülönböztetnek. Viszont ne feledjük, hogy a szerző kínai, tehát egy olyan társadalomból származik, amelynek az ideológiáját a Kínai Kommunista Párt határozza meg. Úgy gondolom, hogy ez a különbség nem von le a tanulmány értékéből, sőt, még növeli is azt, hiszen a fő témán – melyben a cikk objektív – kívül mellékesen betekinthetünk a sajátságos kínai feminizmus szemléletmódjába is.) Az első hullám, más néven liberális feminizmus, az 1890 és 1920 között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában lezajlott társadalmi mozgalomra utal, amelyben a nők jogot követeltek a szavazásra és az alapvető polgári jogok gyakorlására. Ebben az időszakban a nők sikeresen kivívták állampolgári jogaikat, valamint a lehetőséget a felsőoktatásban való részvételre és bizonyos iparágakban történő munkavállalásra. Ennél is fontosabb azonban, hogy ez a hullám megalapozta a későbbi, mélyebb és kifinomultabb feminista társadalmi munkát.
A második hullám, amelyet a Nők Felszabadítási Mozgalmaként is ismerünk, a női és férfi különbségekre összpontosított, és a nemi megkülönböztetés ideológiai, kulturális és társadalmi gyökereit és működését vizsgálta. A feministák ezen gondolkodásmódja lehetőséget teremtett arra, hogy a feminista irodalomkritika a személyes és politikai szint között hidat képezve új megközelítéseket dolgozzon ki az irodalom értelmezésére.
2. A feminista irodalomkritika fejlődése
A modern feminista mozgalom gyökerei Simone de Beauvoir A második nem című művéig nyúlnak vissza, amelyben kijelenti: „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” Az évek során a férfiakkal való egyenlőség fogalma különböző szakaszokon ment keresztül, és különféle feminista iskolák alakultak ki: radikális feminizmus, liberális feminizmus, szocialista feminizmus, fekete feminizmus, posztmodern feminizmus és pszichoanalitikus feminizmus. A fordító megjegyzése: a szerző itt összekever módszereket (pszichoanalízis), politikai ideológiákat (radikális feminizmus, liberális feminizmus), időbeli kategóriákat (posztmodern feminizmus) és etnikai színezetű irányzatokat (fekete feminizmus). Ezek nem egymást kizáró „iskolák”, hanem gyakran párhuzamosan is működni képes kategóriák.
Az ideológiai és gondolati különbségek alapján a feminizmus négy fő csoportba sorolható: liberális feminizmus, radikális feminizmus, szocialista feminizmus és marxista feminizmus. (A fordító megjegyzése: ismételten azt gondolom, hogy az áll a háttérben, hogy a szerző kínai, tehát egy névben szocialista országból származik, ebből adódhat az az érdekes mozzanat itt, hogy külön veszi a szocialista és marxista feminizmust, és mindkettőt fő irányzatnak jelöli meg, míg a – szerkesztőségünk által is vallott – interszekcionális, azaz metszetszemléletű feminizmusról említést sem tesz, pedig lehet úgy érvelni, hogy fő irányzatnak tekintethető.) A történelmi és kulturális örökség eltérései miatt a nyugati feminista irodalomkritika három fő iskolára oszlik: az amerikai, a brit és a francia iskolára. Ezen iskolák nem voltak teljesen elkülönülve egymástól, hanem folyamatosan hatottak egymásra, és kölcsönösen ösztönözték fejlődésüket.
Bármelyik iskoláról legyen is szó, mindegyik jelentős mértékben hozzájárult a feminista irodalomkritika fejlődéséhez és kiforrottá válásához. Lisa Tuttle szerint a feminista kritika végső célja: „egy női írói hagyomány kialakítása és feltárása”, „a női írók és műveik elemzése női perspektívából”, „régi szövegek újrafelfedezése”, „a női írások szimbolikájának értelmezése annak érdekében, hogy azok ne vesszenek el vagy ne kerüljenek figyelmen kívül a férfi nézőpont miatt”, valamint „az irodalomban megjelenő szexizmus elleni küzdelem és a nyelv, valamint a stílus szexuális politikájának tudatosítása”. (Lisa Tuttle, 1986, 184).
3. A feminista irodalomkritika kulcsfogalmai
Számos klasszikus és messzemenően ható feminista mű született olyan bölcs, komoly és fontos feministák tollából, mint Simone de Beauvoir (A második nem), Kate Millett (Sexual Politics – Szexuálpolitika), Mary Ellman (Thinking about Women – A nőkről való gondolkodás), Elaine Showalter (The New feminist criticism : essays on women, literature, and theory – Az új feminista kritika : esszék nőkről, irodalomról és elméletről), valamint más feminista úttörők alkotásai. Ezek a művek jelentős mértékben hozzájárultak a feminista irodalomkritika fejlődéséhez és kiforrottabbá válásához.
A feminista kritikai elmélet kapcsán néhány kulcsfontosságú fogalom említhető: a patriarchátus, a másik (the Other) és a második nem (the Second Sex). Az alábbiakban ezeket részletesen tárgyaljuk.
3.1 A patriarchátus alapvető bemutatása
A patriarchátus a feminista irodalomkritika egyik központi fogalma. A feministák szerint ez egy olyan társadalmi rendszer, amelyben a férfiak a fő tekintéllyel bíró emberek, ők állnak a társadalmi szerveződés középpontjában, birtokolják a tulajdont, töltenek be vezető szerepeket az erkölcsi, politikai és társadalmi életben, és a családon belül is a férfirokonok rendelkeznek hatalommal a nők és a gyermekek felett.
Történelmileg a patriarchátus politikai, társadalmi, gazdasági és jogi rendszerek egész sorában érvényesült. A férfiuralmat és a női alávetettséget intézményesítő rendszereket is e fogalommal írják le. A patriarchális társadalmak általában patrilineárisak, ami azt jelenti, hogy a címek és a tulajdon kizárólag a férfiági leszármazás útján öröklődhetnek.
A patriarchátus tehát a férfiak társadalmi szerepére utal, amely szerint ők viselik a fő felelősséget a közösség jólétéért. Maga a „patriarchátus” szó két görög eredetű kifejezésből származik: a „patria” (család) és az „archia” (uralom) szavakból. (A fordító megjegyzése: természetesen itt téved a szerző, a „patria” szó apát jelent.) Ahogyan Kate Millett fogalmaz: „Hagyományosan a patriarchátus szinte teljes tulajdonjogot biztosított az apának felesége vagy feleségei és gyermekei felett” (Millett, 1970:67).
Röviden: a férfiak abszolút hatalommal rendelkeznek, míg a nők alárendelt és alsóbbrendű helyzetben vannak mind a családon belül, mind a társadalomban. Eisenstein szerint a patriarchális ideológia célja „elpusztítani a nők tudatosságát saját potenciális erejükről, amely a társadalom önfenntartásának szükségszerűségéből fakad” (Eisenstein, 1981:14).
A patriarchális ideológiát nevezhetjük maszkulinista vagy androcentrikus szemléletmódnak is, amely dominál a klasszikus irodalom nagy részében, hiszen ezeknek a műveknek többsége férfiak által, férfiak számára íródott. Ezekben az írásokban a férfi szerzők gyakran úgy ábrázolják a női karaktereket, hogy közben figyelmen kívül hagyják azok sajátos női jellemzőit, és helyette a férfiak értékrendje, gondolkodásmódja, érzelmei és cselekvési mintái szerint formálják őket.
Ezáltal a női olvasók gyakran kívülállónak érzik magukat, és nem tudják teljes mértékben megérteni vagy értékelni a férfi szerzők által megalkotott hősöket, sőt, esetenként ellenérzéseket is kiválthatnak belőlük ezek a művek. E jelenséget több feminista irodalomkritikus, például Sandra Gilbert, Elaine Showalter és Susan Gubar is vizsgálta, és olyan műveikben elemezték, mint The Madwoman in the Attic (1979) és A Literature of Their Own: British Women Novelists from Brontë to Lessing (1977).
Összegzésképpen a patriarchátus egy férfiak által uralt, férfiakat felsőbbrendűként kezelő és androcentrikus társadalmi rendszerként érthető meg. Nyilvánvaló, hogy a patriarchális társadalomban a férfiak minden társadalmi területen domináns szerepet töltenek be.
A feminizmus megjelenése óta a feministák mindent megtettek annak érdekében, hogy a nőket a férfiuralom elleni harcra vezessék. Bár jelentős eredményeket értek el, a patriarchátus gyökereit még nem sikerült teljesen felszámolni. A nők továbbra is hátrányos helyzetben vannak a férfiak által dominált társadalomban. Pontosabban fogalmazva: a patriarchátus továbbra is a női alávetettséget és alsóbbrendűséget jelenti.
Ráadásul a patriarchátust mind a férfiak, mind a nők fenntartják: a férfiak az uralkodók, míg a nők az uraltak. Összességében elmondható, hogy a patriarchális gondolkodásmód minden társadalmi területen jelen van, és annak elutasítása az első lépés a nők felszabadulása felé.
3.2 A „Másik” alapvető bemutatása
Az „Másik” egy másik fontos kulcsfogalom a feminista irodalomkritikában. Azokra az elidegenített emberekre utal, akik elvesztették öntudatukat, más emberek vagy a környezetük irányítása alatt állnak, tárgyként kezelik őket, és elveszítik szubjektív személyiségüket. Hagyományosan a férfiak határozzák meg magukat alanyként, érvényesítik férfidominanciájukat minden társadalmi területen, és a saját akaratuk szerint határozzák meg az emberi lényt. Nem meglepő, hogy a nők az férfiasságot pozitívnak vagy normának tekintik, míg a nőiességet jelentéktelennek vagy negatívnak. Így a kezdeményezőkészség hiánya és a velük született passzivitás miatt a nők a patriarchális társadalomban rendíthetetlenül a férfiak „Másikjaivá” válnak.
1949-ben Simone de Beauvoir kiadta A második nem című művét, amelyet a feminizmus bibliájaként és a feminista elmélet klasszikusaként tartanak számon. Ebben a könyvben Beauvoir az egzisztencializmus segítségével elemezte és vizsgálta a női kérdéseket. Eközben Freud, Marx, Hegel és más klasszikus kritikai elméleteket is felhasznált arra, hogy feltárja a nők Másikként való veleszületett tulajdonságait. Beauvoir keserűen rámutatott, hogy a nyugati társadalom teljes mértékben férfiak által uralt, és a nők ebben a társadalomban „a második nem”, a férfiak „Másikja”:
„A férfihoz viszonyítva határozzák meg és különböztetik meg, nem pedig fordítva; ő az esetleges, az esetleges az elengedhetetlenhez képest. A férfi az alany, az Abszolút –ő pedig a Másik.” (Beauvoir, 1968: 59)
Kate Millet, híres feminista, hasonló értelmezést adott a Másikról Szexuálpolitika című klasszikus művében. Ő így fogalmazott:
„A patriarchátus már megalapozódott, és a férfiak már önmagukat állították be az emberi forma, az alany és a viszonyítási pontként, míg a nő »Másik« vagy idegen maradt.” (Millet, 1970: 25)
3.3 A „második nem” alapvető bemutatása
A „második nem” kulcsfogalom Simone de Beauvoir híres, 1949-ben franciául megjelent A második nem című művéből ered. Ez a kifejezés a „nő” vagy „női” szó helyettesítésére szolgál. Beauvoir rámutatott, hogy a nők mindig úgy határozzák meg magukat, hogy „én egy nő vagyok”, míg a férfiak sosem törődnek ezzel, hanem egyszerűen az emberi faj képviselőjének tekintik magukat. Ez azt jelenti, hogy a „férfi” és a „nő” nem szimmetrikus fogalmak.
Megfigyelte, hogy az ügyvédek, papok, filozófusok, írók és tudósok folyamatosan próbálták bizonyítani, hogy a nők alárendeltsége sorsszerű és az emberiség jólétét szolgálja – „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” Más szavakkal, mivel a női lét természeténél fogva alacsonyabb rendűnek tekintett, a nemek közötti egyenlőség csupán illúzió marad.
A nemi különbségekről szóló vita kapcsán Beauvoir egyszer így fogalmazott:
"A nő nem más, mint egy méh.”
Ez azt jelenti, hogy a női sorsot anatómiai adottságai határozzák meg, és amikor ezzel a „természeti törvénnyel” szembesülünk, minden erőfeszítés, amely a nemi diszkrimináció elleni küzdelemre irányul, semmivé foszlik. (A fordító megjegyzése: Beauvoir pontosabban azt mondta, hogy a társadalom az, amely a nők szerepeit, és alárendeltségét meghatározza, nem volt biológiai determinista – ezt a szerző is valószínűleg tudta, és így értette, de a megfogalmazás elég félreérthető ahhoz, hogy aki akar, az találjon benne hibát.)
Ezenkívül, ha a diskurzusokról beszélünk, a női beszédmódot alapvetően elnyomja a férfiak uralkodó nyelve. Ha elfogadjuk Michel Foucault „igazságról” szóló elméletét (Subjectivité et Vérité, 1980–1981), amely szerint az igazság attól függ, hogy ki birtokolja a kijelentés jogát, akkor joggal gondolhatjuk, hogy a férfiak hatalma egy olyan csapda, amelybe a nők beleesnek, és amelyben a „férfiigazság” határozza meg a világukat. (A fordító megjegyzése: Foucault elmélete nem feltétlenül – csak – férfiakról és nőkről szól.) Ezért a női íróknak ellen kell állniuk a férfiak diskurzusuralmának, de nem szabad passzívan és negatívan visszavonulniuk egy „női beszédmód menedékébe”.
4. Konklúzió
Összességében a nőkről alkotott számos társadalmi elképzelés – például a törékenység, az érzékenység, a tolerancia és az előzékenység – nem biológiai adottságokból ered, hanem társadalmi és kulturális konstrukciók, amelyeket a férfiak a saját szükségleteik alapján formáltak meg. Ezért javasolta Simone de Beauvoir a „második nem” kifejezést a „nő” helyett. Úgy vélte, hogy ez a szóhasználat segíthet csökkenteni azokat az előítéleteket és diszkriminációkat, amelyeket a hagyományos ideológia a nőkre kényszerít, és végső soron elősegítheti a nemek közötti egyenlőség megvalósítását.
Felhasznált szakirodalom:
[1]. Pyyhtinen, Olli. Simmel and “the social”. NewYork: Palgrave Macmillan,2010.
[2]. Kant, I. 1785, Groundwork of the Metaphysic of Morals, translated and analyzed by H.J. Paton, New York: Harper & Row, 1948.
[3]. Tuttle, Lisa. Encyclopedia of Feminism. [M]Harlow: Longman, 1986.
[4]. Harding, Sandra. Feminism and Methodology. Bloomington: Indiana University Press ,1987.
[5]. Paton, New York: Harper & Row, 1948. Advances in Social Science, Education and Humanities Research (ASSEHR), volume 300
[6]. Milet, Kate. Sexual Politics. [M] Garden City: Doubleday, 1970.
[7]. De Beauvoir, Simone. The Second Sex. [M] New York: Alfred A. Knopt, 1986.
[8]. Hamm, Maggie. The Dictionary of Feminist Theory. 2nd ed. New York: Prentice Hall and Harvester Wheatsheaf,1995.
A cikkhez itt lehet hozzászólni.